MÁSODIK FEJEZET - JAVÍTOTT VÁLTOZAT

"Testemből kiszédült varázsos parány,
Belőlem darab, mindvégig talány,
Életem életednek adom,
Csillag légy! - úgy akarom."

Miután sikerült valamelyest lenyugodnom berendezkedtem a nekem szánt szobába, ami igaz nem az én stílusomnak volt megfelelő, de ajándék lónak ne nézd a fogát elven működtem akkor. Természetesen a fiúk mindenben segítettek, minden kérésemet figyelték, ami kissé idegesített, hiszen nem halálos betegségem volt, hanem egy csöppség, aki még semmit sem tud a világ rejtelmeiről és arról, hogy kikkel fog felnőni. A nap fénypontja talán az volt, amikor kénytelenek voltak magamra hagyni néhány órára, ugyanis halaszthatatlan próba jött szóba, így igaz nem volt ínyükre a dolog, de egyedül hagytak a hatalmasnak mondható lakban. A telefont meg nem tudom számolni, hogy hányszor vettem kezeim közé azért, mert anyámmal szerettem volna ezt az egész bonyolultnak és érthetetlennek mondható dolgot tisztázni, de még nem álltam rá készen, ahogy talán arra sem, hogy anya legyek. Felvetettem az ötletet, amit anyám tanácsolt Liam-nek, de mindig ugyan arra jutottam: gyilkos lennék, ha megtenném. Így csak főttem a saját levemben, amit én készítettem el, ugyanis okolhattam volna én Peter-t ezért, hogy gyermeket csinált nekem, de ugyan úgy hibás vagyok én is, ahogy ő. Kettőn áll a vásár, de ebben a játszmában csak én fogok versenyt futni, mivel Ő más mellett éli boldogan mindennapjait. Annyira belevetettem magamat ebbe az egész baba dologba, hogy már kezdtem azt érezni, hogy egy óra elteltével beleőrülök a túlságosan is mély elmélkedésbe. Így jutottam el odáig, hogy valamivel hasznossá kell tennem az időt, amiben még jónak is mondható vagyok. Első ötletként jónak láttam, hogy körbejárom a házat és felderítem a számomra még ismeretlen helyeket, de lássuk be... nem tarthat egy lakás körbejárása fél vagy egy óránál többnek, így a fal mellett ledőlve ütögettem a lábamat a padlónak csupán időelhúzás képen. Már feladni készültem, hogy bármi értelmes dolgot is tehetek egyedül, amikor szinte láthatóan és hallhatóan is felgyulladt a fejem fölött az a bizonyos lámpa. Kisfiam vagy kislányom szinte követelőzően szólaltatta meg gyomromat, ami jelet adott arra, hogy talán valamilyen élelmet juttatnom kéne belé. Még jó ötletnek is tűnt, hogy bátyámat és esti vendégeinket élelemmel lássam el, így szinte azonnal felpattanva rohantam a konyhába és ujjaimmal körbefontam a hűtő kilincsét. Kitárva azt szinte ámulatba ejtett, hogy mennyi minden van is benne és ennek ellenére mindegyik fiú irigységre méltóan karcsú. Kivettem egy jókora darab hátszínt, majd hozzá az összes fellelhető zöldséget, amit párolva köretként helyezhetek el a hús mellett. A húst alaposan lemostam majd egy kis sóval, borssal megszórva tekertem bele egy kis fóliába, hogy addig is, amíg a fiúk hazaérnek érjenek az ízek. A zöldségeket megpucoltam és alaposan megmostam őket, majd egy tálba téve vártam, míg alaposan lecsöpög róla a víz. Egy üveg bort vettem elő a hűtőből, amiből egy kis pohárnyit a serpenyőbe öntöttem, hogy egy kis pikáns ízt varázsoljak a zöldségeknek. Fokhagymát nyomtam bele, majd a zöldségeket óvatosan belehelyeztem és alá gyújtottam és élveztem a zöldségek és a fűszerek mámorító illatát, amik szinte azonnal felszöktek a légáramlatomba.
- Emily, hahó! - bátyám hangja törte meg az órák óta fennálló csendet, ami az egész lakást uralta. Nem is vettem észre, hogy mennyire elment az idő a főzés miatt, de jobban éreztem magamat, hogy csináltam is valamit azért, hogy hálámat mutassam ki a befogadásért. Noha tudtam, hogy bátyám ezt nem veszi jó néven és ezentúl aggódnom kell azért, hogy valamit is csinálhassak, mert túlságosan is aggódó személyiség, megértettem őt, talán én is így cselekednék. Most már nem csak magam miatt kell aggódnom, hanem a kicsi miatt is, aki már most rettentően megzavarta az életemet.
- Hmm, micsoda illatok. - tört be a konyhába a szőke fiú, azt hiszem Niall, aki már csillogó szemekkel figyelte az asztalra elhelyezett ételeket.
- Emily! - horkant rám Liam, ahogy vártam. Szemét összehúzva figyelte mozdulataimat, amit én csak egy kedves mosollyal reagáltam le. - Mondtam, hogy pihenj, Em! - rázta meg a fejét nemtetszően.
- Még az elején vagyok és nem emeltem, hanem főztem! Most pedig gyertek, még meleg! - apró mosollyal mutattam az asztal felé, majd Liam mellett elhelyezkedve bámultam, ahogy a fiúk mohón szedik maguknak az ételt. Öröm volt nézni, ahogy egy-egy falatot sürgetően nyelnek le, tetszett, hogy ízlik nekik az étel, amit én csináltam. A vacsora után mindenki egyszerre távozott, hogy egyedül hagyjon a bátyámmal, akivel egy ideig még hosszas beszélgetésbe vágtunk mind a gyermekről és mind a két év eseményeiről. Nagyon sajnálta, hogy nem keresett, de véleménye szerint ezzel csak jót tett nekem, ugyanis nem volt mersze, hogy felhívjon és, ahogy az idő telt annyira félt attól is, hogy hívásával talán mindent tönkre tenne. Természetesen mindezt úgy mesélte el, hogy ujjai elvesztek hajzuhatagomba, így egy idő után sikerült elérnie, hogy mély álomba zuhanjak, ahol minden, de minden a legnagyobb rendben van.
Az idő rohamosan repült a fejünk felett, hihetetlennek tűnt, hogy már nagy pocakom miatt szinte semmit sem tudok csinálni. Meglepő volt, hogy szüleimmel már beszéltem és... sikerült talán mindent a helyére tennünk. Igaz, hogy nem éreztem azt, hogy teljes mértékben mellettem vannak, így volt, mert távolról bár, de támogattak. Semmiben sem szenvedtem hiányt és ezt tanúsította az is, ahogy a fiúk bántak velem. Minden egyes mozzanatomnál mozdultak őt is, ha szomjas voltam, akkor hoztak vizet vagy esetlegesen más italt, amit kívántam és Niall... Niall mindent megtett, hogy minden egyes órában egyek valamit. Nem mintha ez akkora baj vagy hátrány lett volna, ugyanis kicsim rettentően éhesnek minősült, amit a többiek jó szemmel néztek. Élvezték nézni, ahogy eszem...ugyan...eszem? Sokkal inkább nevezném én azt zabálásnak, mint evésnek. A mákos tésztától egészen a bödönös fagyiig minden szóba jöhetett nálam. Sosem felejtem el azt a napot, amikor az első ultrahangomra kísértek el, amikor is kiderült, hogy a bennem lakozó csöppség, bizony kislány.

Idegesen ütögették a lábukat a padlóhoz a fiúk, mintha annyira félnének valamitől vagy esetlegesen az ő hasukat kennék be valamilyen zselés folyadékkal. Természetesen jogosan izgultak, mert most minden kiderül a kicsiről, aki itt van bennem. Hasam már-már nagynak mondható, teljesen úgy nézek ki, mint egy jóllakott óvodás, aki napokig csak evett és evett. Persze a fiúk mindig bókolnak, hogy csinos vagyok, és ne törődjek a hasammal, azért Louis visszafojtott mosolya engem is nevetésre késztet.
- Miss Payne. - a védőnő mosolyogva tárta ki az ajtót a könnyebb bejutás érdekében, idegesen álltam fel bátyám kíséretében, akinek nyomában ott loholtak a fiúk. - Kérem, feküdjön fel. - a lány nem lehetett nálam olyan sokkal idősebb, mégis valamiért frusztrált, hogy tegezés helyett a magázást választotta. 
- Megkérhetem, hogy szólítson Emily-nek? Nem vagyok annyira idős, hogy magázzanak. - homlokomat összeráncolva ültem fel az ágyra, majd hátradőlve vártam, hogy történjen valami. A lány mellém ült, egy szerkezetet vett a kezébe, majd a pólómat felhúzva nyomott rá a zselés anyagból. 
- Emily. - nevetett fel egy csöppet. - Készen állsz, hogy megnézd a kisbabád? - apró mosolyt küldött felém, ami a lány egész lényét kedvessé és szimpatikussá varázsolta. A fiúk felé fordultam, akik közelebb léptek, Liam a kezemet fogva próbált nyugtatgatni. - Nem fog semmi fájdalmas történni, ez csak egy egyszerű ultrahang, amivel megtudhatjuk a gyermeked nemét és, hogy minden rendben van-e vele. Ilyen esetekben nem veszünk magzatvizet, mert még ifjú vagy ahhoz. Harminc fölött szokott inkább jellemző. 
- Kezdhetjük. - sóhajtottam egy nagyot, majd fejemmel a monitor felé fordultam, amin azonnal megjelent a kis kép. Apró kis kezek borították be a képernyőt és egy csöppnyi arc, ami már most könnyeket csalt a szemembe. Liam kezét erősebben szorítottam, amikor a lány hasamon lejjebb csúsztatta a szerkezetet, türelmetlenül lestem a képet. - Mi ez a hang? - szemöldökömet összehúzva figyeltem a képet, az apró hang zavarta a fülemet.
- A kicsi szíve. Óó. - hirtelen megállt a keze, valamit nyomott a billentyűn, amire a nyomtató hangos morajjal adta ki magából a monitoron látható képet. - Gratulálok! - mosolyogva fordult ismét felénk. - Kislány és láthatóan semmi eltérőt nem látok, vagyis minden rendben van a gyermekeddel, Emily. Két hónap múlva várlak vissza, rutinvizsgálat és akkor már ki is tudjuk tűzni, hogy körülbelül mikorra várható a kislányod. - a monitor képe sötét lett, apró papírt adott a kezembe, amivel elkezdtem hasamat törölgetni. A papírfecnit a kukába helyeztem el, pólómat lehúzva huppantam le az ágyról. A lány a kezembe adta a kinyomtatott kis képeket és egy másikat, amire alaposan fel voltak írva lányom leletei. - Vigyázz magadra! - vállamon végig simítva adta ki az utunkat, így mindannyian illedelmesen elköszönve tőle távoztunk a szobából.

Persze azóta már sok minden történt, sikeresen kiakasztottam a körülöttem lévőket azzal, hogy állást kerestem és találtam is. Sokat voltam egyedül a próbák miatt, így egyik nap gondoltam egyet és útnak indultam, hogy jobban feltérképezzem a környéket. Egy óráig járhattam az utcákat, amikor rátaláltam egy táncstúdióra, így betérve néztem meg rögtön egy próbát, amit egy kedves szőke hajú lány tartott. Lexi - a szőke hajú lány - rengeteget segített onnantól kezdve és kijelenthetem, hogy remek barátok lettünk. Mindenbe beavattam őt, hogy valószínűleg nem tudom sokáig a csapatot támogatni, de megértette és ennek ellenére is bevett maguk közé. Mindennapjaimat vele töltöttem el, amikor unalmasnak bizonyultak a napjaim, de az idő elteltével és hasam növekedésével már csak nézőként tudtam a csapatot figyelni. Remek barátra leltem Lexiben, aki mindenben mellettem volt és... bátyám is szerette őt, természetesen csak barátként.
- Kicsim. - anyám zökkentett vissza  való világba, ujjai óvatosan szántottak végig hajamon. Igen, anyám csatlakozott hozzánk, hogy az utolsó pár hétben mellettem legyen. Rettentően meglepett viselkedése, ugyanis munkája miatt eddig nem nagyon tudta betölteni az igazi anya szerepet, de teljes szívemből mondhatom, hogy  felülmúlta magát az utóbbi időben. - Hazajöttek a fiúk. - apró mosollyal illetett meg, ami engem is vigyorra késztetett.
- Sziasztok! - törtek be a szobába, elől Liam lépkedett egy nagy macival a kezében. - Ezt Izabellának hoztam. - mellém helyezte, egyből rádőltem a hatalmas plüssre.
- Csak Bella. - mormogtam, szemöldökömet össze-összehúztam.
- Hogy van? - kérdését tudtam, hogy nem nekem szánta. Sosem tőlem kérdezte meg, hanem inkább anyánktól, aki ténylegesen is jobban tudta állapotomat, mint én. Míg én állandóan csak a "Jól"-t ismételgettem, anyu jobban kifejtette, hogy most milyen gondokkal küzdök.
- Ma magához képest nagyon rosszul. - nemtetszően rázta a fejét, ujjaival a hasamon simított végig. - Nagyon lent a hasa Liam.
- És az mit jelent? - furakodott előre Harry, aki az utóbbi időben többet volt velem, mint bárki más. Tetszett, hogy a nőcsábász hírében álló fiú távolságtartó volt velem, mégis mindig mellettem szeretett volna lenni.
- Jaj Harry. Néha annyira butákat kérdezel. - nevetve ütögette meg vállát Louis, aki egyet kacsintva felém húzódott barátja mellé. Szemöldökömet ráncolva kaptam a hasamhoz, combomon valami folyadék folyt végig. Szúró, kényelmetlen fájdalmak jelentkeztek és mintha valaki direkt feszegetni kívánná a lábam közét. Akaratlanul is egy kellemetlen nyögés hagyta el a számat, amire mindenki felkapta a fejét. Anyu idegesen pattant fel a helyéről és szinte kiabálva horkant rá Liamre.
- Hozzátok a kocsit! - adta ki a parancsot, majd Harry és Louis segítségével állítottak talpra. Szóval ilyen fájdalmas lenne egy gyermek kihordása? Fájdalmak közepette próbáltam nem panaszkodva ellépkedni az ajtóig, ugyanis úgy éreztem minden egyes apró léptemnél, hogy nyomban összesek fájdalmamban. Ó, kislányom, kicsi Bellám... minden fájdalmat megérsz nekem. 

ELSŐ FEJEZET - JAVÍTOTT VÁLTOZAT

Sziasztok!:) Remélem még azért vagytok itt néhányan!:) Meghoztam az első rész javított változatát, ami kissé más (tényleg csak kissé), de lényegében eltér a régimódi írásmódomtól. Igen, régebben túl sok párbeszédet alkalmaztam és...tulajdonképpen ezért döntöttem úgy, hogy átírom, mert nem tetszett. De ez most amolyan lényegtelen dolog. Remélem azért tetszeni fog!(: 

Have a nice day, 

Wh ite :* 

"Ott leszek melletted én, mindig, meglásd!
Egy igaz testvér, az hű marad egy életen át,
a tejben, a vajban, a trében, a bajban,
emlékezz rá!"

*Emily szemszöge*

Megtanultam már az élettől, hogy nem fenékig tejfel, hiszen..., ha megnézzük, sosem azt kapjuk, amit szeretnénk. Sosem volt könnyű életem, amit nem is bánok, hiszen mindig izgalmakban volt részem a bátyám révén, aki pontosan két éve távozott az életünkből. Nehéz volt az elején beletörődni abba, hogy már egy teljesen más országban tartózkodik csakis azért, hogy tini lányok ezrét elégítse ki tökéletes, nyugtató hangjával, amivel mindig elérte, hogy pillanatokon belül álomba merüljek. A szinte mindennapos éjszakai beszélgetések, a reggeli palacsinta sütések vagy csak a programok, amiket együtt töltöttük, pótolhatatlanok és felejthetetlenek. És, hogy pontosan kiről is beszélek? Ki az a sztár, aki a barátaival együtt boldogítja a korombeli lányokat? Gondolom, már kíváncsian várjátok a nevet, ami mindenre fényt hoz, ami világossá teszi a dolgokat, amik most...valójában eléggé sötéten, ködösen állnak rendelkezésemre. Liam Payne a szeretett bátyám, aki egy tehetségkutató miatt döntött úgy, hogy itt hagy bennünket, vagyis engem, magamra anyámékkal, akik mindig is arra törekedtek, hogy jó neveltetésben részesüljek. Liam távozása után kissé megnyugodtak, hogy szeretett, rosszcsont lányuk, Emily Payne végre magába nézett és megjavult, de ez koránt sem volt így. Liam távozásával nem csak magát vitte el, hanem egy részemet, ami iszonyatosan hiányzik. Már nem az a végtelenül boldog és huncut lány vagyok, aki voltam, hanem sokkal inkább egy olyan lány, aki a tanulásba menekül és próbálja a szülei kívánságait teljesíteni. Ahogy teltek a hetek, hónapok úgy gyülemlettek bennem a stressz által okozott levezetendő dolgok, amiket szabadidőmben - már, amikor volt - a tánccal és néha-néha a modellkedéssel vezettem le. Sosem gondoltam, hogy jó lennék ezekben, pusztán csak hobbiként gondoltam rájuk, de egy napon...egy napon ez a hasznomra vált, ugyanis régóta elhagyott szívemet most már egy olyan fiú melengette, akit ténylegesen is szeretek. Liam egyre kevesebbet jelentkezett nálunk, ami ugyan fájt, de Peter-nek hála sikerült elterelni a gondolatomat róla. Sikeresen leérettségiztem és azt hiszem, a világ legboldogabb lánya vagyok a földön, ugyanis még anyámék is elfogadták a mellettem megállapodó fiút. Kiegyensúlyozott kapcsolatban élünk, amiben minden rendben van, így fel sem tűnik az, hogy mennyire, de mennyire egyedül vagyok. Reggelente már nem csodálkozom, amikor egyedül találom magamat a lakásban, anyámékkal csak esténként találkozunk, sokszor akkor sem. Mindennapjaim unalmasak, egyhangúak, amikor Peter dolgozik, vagy éppenséggel valami halaszthatatlan dolga akad. Próbálok állást szerezni és a jövőmet építeni, főiskolába vagy netán tán egyetembe járni, amivel ténylegesen is azt tudom majd mutatni, hogy készen állok a való életre, ami kisebb-nagyobb meglepetéseket terít elém. Viszont eléggé nyugtalanító az, hogy hetek vagy talán hónapok óta nem tudhatom magaménak már azt sem,amit eddig : a kiváló egészséget. Pár hét elteltével szántam rá magamat arra, hogy meglátogassam az orvost a rakoncátlankodó gyomrom miatt, aminek köszönhetően már napok óta a hányingert tudhatom legjobb barátomnak. Egész áldott napomat a WC közelében töltöm és őszintén szólva ez már kezdett nyugtalanítóvá válni. Így történt meg az, hogy a kocsi kulcsot a kezembe véve határoztam el, hogy meglátogatom az orvosomat, aki kisbaba korom óta hűen lesi minden kívánságomat. Fél órás út után léptem ki a terepjárómból, majd az ajtó felé indulva léptem be a fertőtlenítőszagú szobába, amitől egy kissé émelyegni kezdtem. Dr. Smith összehúzott szemöldökkel figyelte minden mozzanatomat, majd felpattanva a helyéről segített leülni az ágyra.
- Jó reggelt Emily! - köszöntött mosolyogva, kezével egyből a vérnyomásmérőért nyúlt. - Mi a panasza? - kezemre felhelyezte a szerkezetet, aggódva figyelte a tekintetemet.
- Mostanában elég gyakran van hányingerem. - vállat rántottam, tekintetemmel a vérnyomásmérőt figyeltem, ami egyre jobban és jobban szorította a karomat.
- Ciklusa? - hangja gyanakvó volt, fogalmam sem volt, hogy mire akart ezzel kilyukadni, de tekintete nem volt valami biztató. - A vérnyomás kicsit alacsony, de nem vészes. Hányinger? Szédülés van? Esetleg étvágynövekedés? - kérdései sürgető tempóban kúsztak be a hallójáratomba, szinte nem engedték, hogy megértsem és feldolgozzam őket.
- Őő...nem tartom észben mikor jött meg. Talán kimaradt egy, nem tudom fejből. - idegesen a tarkómhoz nyúltam, egyre idegesebb és idegesebb lettem. - Mint mondtam, azért jöttem, mert hányinger jelent meg nálam. - válaszomra Dr. Smith összehúzta a szemöldökét, a kis szekrényéhez igyekezett, ahonnan egy kis dobozt vett elő. Lépteit meggyorsította, így pillanatokon belül előttem termet.
- Menjen, csinálja meg. Csak a biztonság kedvéért, hogy kizárhassuk ezt a lehetőséget. - a kis dobozt felém nyújtotta. Terhességi teszt. Nem! Az lehetetlen. Izzadt kezem közé fogtam a tesztet, a WC felé vettem az irányt, ahol óvatosan kibontva a dobozt olvastam el a használati utasítást. A pontokat végig követtem, így most idegesen sétálgatok fel-le a kórház WC-ben, ahol még jobban érzem azt, hogy lassan elájulok ettől a borzalmas szagtól. A percek óráknak érződnek, idegesen pillantgatom az órámat, ami ebben a percben jelezte, hogy az előírt idő letelt. Lehunyt szemmel nyúltam a tollnak tűnő tárgyért, majd szememet kinyitva tekintettem meg a két csíkkal ellátott fehér részt. Arcomról lefagyott a jól megszokott mosoly, kezem remegni kezdett és szinte éreztem a zsigereimben, hogy nem bírom tovább állva. A kis pult mentén ledőlve ültem a hideg padlón, ami kezdte hevesen izzó testemet lehűteni. Ez lehetetlen! Nem lehet igaz! Ismételgettem magamban nyugtatásképpen, azonban ez kicsit sem javított a helyzetemen, miszerint is áldott állapotban vagyok. Egy nagy sóhaj kíséretében álltam fel a földről, majd lépteimet lelassítva kopogtam be Dr. Smith-hez.

Könnyáztatta arccal vezettem immáron hazafelé, de egy piros lámpánál eldöntöttem, hogy muszáj valamivel javítanom az így sem fényes helyzetemen. A kocsival egy Starbucks előtt parkoltam le, majd az ajtón belépve igyekeztem a pult felé, ahol ínycsiklandozó sütemények sokasága fogadott. Arcomat még mindig könnyek száza borította, de nem érdekelt. Most nem. A pult elé léptem, ahol egy mosolygós fiatal lány fogadott.
- Szia, adhatok valamit? - hangja kedvesen csilingelt, fiatal volt, nagyon fiatal. Akaratlanul is, de az jutott eszembe, hogy a magam tizennyolc évével nem vagyok különb, főleg, hogy megejtettek. Anyámék mit fognak szólni? A doktortól távozásom óta ez a kérdés játszódik bennem újra és újra, no meg az, hogy Peter vajon mit fog szólni ehhez a kis...hibához.
- Egy epres sajttortát kérek szépen, köszi. - apró mosolyra húzódott ajkam, majd lábaimmal az ablak melletti asztal felé siettem. Pillanatokon belül a lány jelent meg mellettem, aki egy együtt érző mosollyal lepett meg, mintha tudná, hogy mi a bajom. - Köszi! - úri hölgyhöz méltóan köszöntem meg az elém helyezett édességet, majd tengelye körül megfordulva távozott tőlem. A villámat megragadva kezdtem el falatozni a boldogsághormonokkal ellátott édességet, ami szinte azonnal mámorosan olvadt szét a számban. Már majdnem az utolsó falatot emeltem a számhoz, amikor egy ismerős nevetés zavarta meg a gondolataimat. Fejemet rögtön felkaptam, bár ne tettem volna. Peter alakját fedeztem fel az ajtónál, amint Cara kezét kulcsolja össze az övével. Maradéktalanul boldognak tűntek egészen addig, amíg fel nem fedeztek engem. Peter tekintete elsötétült, talán félt?
- Emily... - hangja halk volt, szánakozó, de tudtam, hogy nem sajnálja. Két éves kapcsolatunk alatt ettől féltem..., hogy Cara majd a bűvkörébe csalja őt, ahogy a többieket is. A széket hátrébb tolva álltam fel, mélyen a szemébe néztem.
- Ne! - állítottam meg mielőtt még belekezdett volna. - Mióta? Hmm? - haragosan csendült fel hangom és...őszintén sajnáltam, hogy tőle várok gyereket. Egy ilyen embertől, aki képes arra, hogy megcsalja azt, akit állítólagosan halálosan szeret.
- Negyed éve. - köpte felém szavait Cara, amire szemem ismételten könnybe lábadt. Táskámat felkapva siettem el mellettünk, egyikük sem jött utánam, amin meg sem lepődtem. A kocsiba bepattanva adtam gyújtást, majd egy kocsi elé befurakodva indultam haza. Tíz perc kellett csupán ahhoz, hogy az otthon kényelmébe érezhessem magamat, azonban minden gondolatommal azon voltam, hogy megússzam a szüleim nem tetsző pillantását, és azt az ötletüket, miszerint is el kéne vetetnem azt a kicsiny gyermeket, aki most a pocakomban növekszik. Akármennyire is rossz dolognak tartottam azt, ami velem történt, meg akartam tartani, hiszen, ha már megtörtént, ha már voltunk annyira felelőtlenek, hogy nem védekeztünk vállalnom kell a felelősséget. Egyre frusztráltabban járkáltam a lakásban, a parketta néhol recsegve jelezte, hogy megunta már a tevékenységemet. Tekintetemmel az egész lakást felmértem, de akaratlanul is folyamatosan megakadt a tekintetem Liam szobáján. Rá van szükségem, azonnal! Lábaimmal szinte már rohantam a szobámba, bőröndömet előhúztam az ágyam alól és a számomra fontos dolgokat beledobáltam. A nappaliba kiérve tekintettem meg a falon lógó családi képet, így egy cetlit előkapva kezdtem el írni anyáméknak a búcsúzóul szánt levelet. Tudtam, hogy nehezen fogják viselni, hiszen Liam távozása is megrázta őket, de most rá van szükségem, a rég nem látott bátyámra, aki mindennél fontosabb nekem.

Két órás utazás után léphettem ki a hideg londoni levegőre, ami most jólesően mardosta az arcomat. A repülőtérről kiérve ültem be az első szabad taxiba, amit megtekintettem, majd Liam címét bediktálva indultunk útnak. Arcomat az üvegen pihentettem, ahol a versenyt futó esőcseppeket figyeltem. Minden gondolatommal a gyereken gondolkodtam és azon, hogy vajon jól döntöttem-e? Nem hittem volna, hogy ennyire más lesz az életem, hogy le kell mondanom az álmaimról csupán egy baklövés miatt, ami talán életem legjobb baklövése lesz.
- Hölgyem! - rántott vissza a való világba a taxis hangja.
- Mennyi lesz? - kezemmel a táskámba matattam a pénztárcámért.
- 10 font. - bökte ki szinte azonnal, véleményem szerint nem először. A pénzt átnyújtottam, a kilincs felé nyúlva nyitottam ki az ajtót, majd kilépve indultam meg a bőröndöm felé. Kezeimmel idegesen szorítottam a kicsinynek mondható tárgyat, majd egy mély levegő kíséretében nyomtam meg a csengőt. Bentről zajokat hallottam, ami arra adott tudomást, hogy nincs egyedül szeretett bátyám. Az ajtó hirtelen kitárult előttem és egy értetlen, zavart tekintet tárult elém.
- Emily? - kérdezte még mindig csodálkozva, nem hitte el, hogy tényleg itt vagyok előtte.
- Ó, Liam! - visszatartott könnyeimnek immáron szabad utat adtam és bátyám nyakába borultam.
- Ki az Liam? - hallottam meg háta mögül egy hangot, akihez később test is társult. Liam bandatársai jelentek meg előttem, akik segítették a bőröndömet behozni a lakásba, míg Liam az ölébe emelve vitt be a nappalijába. Mindenki értetlen tekintettel figyelt minket, kezdtem megnyugodni, könnyeim elálltak már csak a szuszogásomat lehetett hallani. Szorosan öleltem magamhoz Liamet, még mindig az ölében voltam, így arcomat szorosan mellkasába fúrtam.
- Hozhatok neked vizet? - csendült fel egy rekedtes hang, így fejemmel felé fordulva akadt meg tekintetem zölden izzó szemeiben. Aprót bólintottam, mire mindannyian elindultak a nappaliból, így kettesben hagyva Liammel.
- Mi a baj Em? - hangja aggódó volt, kezei a hajamban vesztek el. - Anyuék tudják, hogy itt vagy? - szegezte felém újabb kérdését, így egy mély levegőt véve kezdtem el a mondandómat.
- Nem tudják, hagytam levelet.
- Emily! - horkant fel, hangja élesen hatolt be a hallójáratomba. - Felelőtlen tett volt! Biztosan aggónak érted!
- Liam állapotos vagyok! - gyors tempóban szűrtem ki fogaim között a három szócskát, amit egy éles csattanás követett. Liam öléből figyeltem, amint a négy fiú megfagyott tekintettel figyel engem és Liamet, aki még próbálja feldolgozni, ahogy a többiek is az előbb kiejtett mondatomat. - Kérlek, ne dobj ki. - fordultam vissza hozzá, mélyen a szemébe néztem. - A barátom megcsalt. Nem volt senki, akivel beszélni tudtam volna és...anyuék..anyuék tudod mit akartak volna. Nem akarom elvetetni, ha már így alakult szeretném a világra hozni.
- Nem dobnálak ki Em, de... megyek, felhívom anyut. - óvatosan felemelt, majd visszahelyezett a helyére, ahol előbb ült. Döbbent tekintettel kísértem végig minden mozdulatát, amit ejtett és kissé ideges voltam amiatt, hogy lassan egy kínos beszélgetésben lesz része. A fiúk még mindig döbbenten álltak az ajtóban, a víz szétterült a földön a szilánkokkal együtt. Csak egy dologra tudtam gondolni...egyetlen egyre, hogy a hasamban lévő csöppség semmiben ne szenvedjen hiányt, és egy maradéktalanul boldog családban élhesse tovább nyugodt kis életét, amiben nekem...nem igazán volt részem. Más életet akartam neki, mint az enyém és nem érdekelt mások véleménye...senkié sem, hiszen ez a pici talán megváltoztatja mindannyiunk életét.
- Anyu? Szia! Igen, itt Liam! - hallottam meg Liam hangját, amint a telefonba beszél. Szemöldökét összehúzva figyelte minden mozzanatomat, amit ejtettem. - Igen, itt van és aránylag minden rendben vele. Szeretném, ha most leülnél. - fel-le járkált, ideges volt, tudtam, hiszen nehéz dolga lehet, amit helyettem csinál. Nem lennék képes nyugodtan beszélgetni anyámmal és elmondani neki, hogy valószínűleg az életemet rontottam el ezzel a kicsivel. - Emily-t megcsalta a barátja... Nem anya, nem ezért jött ide... Figyelj, Emily...Emily állapotos. Anyu kérlek..ne sírj. - szemeit lehunyva támasztotta meg fejét a tenyerében, immáron mellettem ült, ami megnyugtatóan hatott rám. Szerettem Liam közelségét, sikerült mindig megnyugtatni csupán a hangjával. - Nyugodj meg, ez nem a világ vége. Tudom... Kérlek, már felnőtt. Nem, nem akarja elvetetni. Nyugodjatok meg, kérlek. Minden rendben lesz, majd én vigyázok rá. Mind vigyázunk rá! Jó éjt, anyu! - hangja ellágyult, talán kissé megkönnyebbül, hogy tisztázta ezt...a nem éppen kellemes helyzetet. Telefonját visszacsúsztatta a zsebébe, testével felém fordult. - Nagyon dühös... azt akarja, hogy... - kezdett bele mondandójába, de sejtettem mit akar.
- Nem vetetem el! - mordultam rá.
- Tudom. Minden rendben lesz Emily! Majd... megbirkózunk vele, együtt, rendben? - kezét arcomhoz emelte, végigsimított rajta. - Anyuék is meg fognak békélni a helyzettel, csak adj időt nekik! - hangja nyugtatólag hatott rám, ahogy érintése is. Egy dologban voltam biztos, mégpedig abban, hogy igaz anyámék haragszanak rám, de Liam - akit igaz régóta nem láttam már - még mindig ugyan az a kedves és megértő testvér, aki mindenben támogatja kicsi húgát, akármilyen nagy galibát is okozott.

VAN MÉG ITT VALAKI?:)

Sziasztok!:)) 

Annyira régen nyitottam már meg ezt a blogot, hogy hihetetlen!:\ Kicsit szégyellem is magamat miatta, de most vannak rosszabb dolgok is az életemben. Lassan itt a június, és lassan felkerül a "jobb" változata az elejének a blognak. Várjátok már? Egyáltalán jelen vagytok még?(: Május vége felére tervezem az első részt, aztán lehet, hogy lesz csúszás, nem ígérek semmit.

Viszont. :) Gondoltam megosztom veletek, hogy nyitottam még egy blogot, rossz kedvem volt, muszáj volt írnom, ííígy...cselekedtem!:) 

Kicsit más, mint a többi, de, ha van kedvetek és elolvassátok, akkor erre ti is rájöttök!:) 

http://betterlifeloading.blogspot.hu/

Mindenesetre azért itt a link!:) Addig is további szép napot nektek, hamarosan jelentkezem!:) 

Még mindig nagy-nagy imádás van!:) 

ui.: nézzétek ez a drága kicsi lány milyen nagy lett!:) (Annak ellenére, hogy már nem írom az imnot-ot még mindig hihetetlenül rajongok Luxért :$ ) 

Have a nice day, 

Wh ite:*

KÖZLEMÉNY!:)

Nem bírok várni, most kirakom, mert utána totálisan ki fog menni a fejemből. Szóval... a minap nagyon gondolkodtam valamin, mégpedig a blogon. Létre fogok hozni a fejléc alatt egy új sávot, amiben megtalálhatjátok majd a történet másabb verzióját.

Hogy ezt, hogy értem? Elkezdtem megnézni, hogy vajon mennyit fejlődtem az eleje óta..ésss silánynak gondolom ezért..addig, amíg úgy gondolom, hogy azon márpedig lehet változtatni átírom. Az eredeti marad, csupán mondom lesz egy kis sáv, ahol a változtatást olvashatjátok(: Nem tudom akkor is itt lesztek-e még, de nem tudnék nyugodt szívvel megválni a blogtól, úgy, hogy tudom az eleje egy nagy rakás kaki. Szóval, június vége felé amennyi időm lesz írok és írok és változtatok!:) Remélhetőleg sokkal érdekesebb lesz, kevesebb párbeszéddel és több gondolati menettel.

Puszillak benneteket!:) 

Have a nice day,

Wh ite:*

ui.: itt van a másik blogom, aki késztetést érez arra, hogy olvasson továbbra is!:) 

http://lifeistooshort-to-wait.blogspot.hu/

II. - 60. EPILÓGUS

Hát...elérkeztünk ide is...:) A vége, a befejezés, amire vártatok. Nem tudom mennyire elégíti ki az igényeiteket, de azért remélem tetszeni fog!:) Fél év...húha 6 csodás hónap, amit nektek köszönhetek! 69 (óósziahellóHarrybaby) feliratkozó és majdnem 50.000 oldalmegjelenítés. Őszintén nagyon boldog vagyok, hiszen nem számítottam ekkora "sikerre". Imádlak benneteket és még fogok jelentkezni, mert van egy meglepetésem, teszek ki közleményt, de csak érettségi után, hogy több időmet rátudjam szánni, mert ez így kaki, hogy...nem tudok normálisan írni. Szóvalll.... mindent köszönök nektek!!!!! Hihetetlenül csodálatosak vagytok!

Have a nice day, 

Wh ite:*

Hinni a boldog befejezés lehetőségében nagyon hatalmas dolog.

(egy kis zene búcsúzóul, mert minden történet végére kell egy betétdal)

- Nagypapa, de mi történt a bácsival? - szólt hozzám gyermeteg hangon az unokám. 

- Kicsim, még be sem fejeztem a történetet! - simítottam végig barna, göndör fürtjeit, amit apjától örökölt. Mosolyogva ráztam meg a fejemet, ősz göndör fürtjeim hűen követtek és szemembe lógva maradtak. Elsöpörtem a szemem elől a hajamat, majd magam mellé téve a könyvet húztam fel ölembe Louis-t. Kicsin kezeit a mellkasomra tette, majd azt követte édesen mosolygó baba arca is. Egy csókot hintettem a fejére, majd lenéztem a többiekre, akik már örülhettek annak, hogy idősebbek, mint az ölembe szuszogó kisfiú. 

- Folytasd nagypapa! - szólalt fel Bella kislánya, Emily. Mindig mosolyra kényszerült az arcom, amikor a kislányra néztem vagy csak alapjába véve a nevére gondoltam. Bella elsőszülött lányát úgy gondolta, hogy anyjáról nevezi el, amit nem is tett rosszul. 

- Szóval... amikor Harry-nek semmi lehetősége nem volt már arra, hogy boldog legyen, úgy döntött, hogy egyedül neveli tovább a két gyerekét, akik mindig is Emily-re hasonlítottak. A banda egy idő után már nem keltette fel a közönség figyelmét, igaz voltak nekik kisebb fellépései, de semmi sem volt olyan, mint régen. Minden héten találkoztak, amikor csak tudtak, és felidézték azokat a perceket, amikor a színpadon állva csodálták a közönséget és élvezték azt, hogy ilyen nagy sikerük van. Visszaemlékeztek arra, amikor Emily visszatért az életükbe, amikor ott volt velük a koncerten és azokra a próbákra, ahol az egész család jelen volt. De a mesének is vége kell, hogy legyen, vagy boldog, vagy boldogtalan befejezéssel és ezt az élet dönti el. Annak ellenére, hogy Emily kilépett Harry és a családja életéből még rettentően boldogan élte a mindennapjait tovább, igaz üresebb volt, mintha ott lett volna az igaz szerelme, de átvészelte, pont a gyerekei miatt, akik szerették őt és segítettek neki átvészelni a gyászt. Harry a gyerekeivel együtt a banda szétválása után egy közeli kis vidéki házba költözött, ahol feltalálta magát és minden nap valami új dologgal ütötte el az időt, de minden heti tevékenységei közé tartozott az, hogy a feleségéhez ellátogasson a temetőbe. És a végén...a legvégén, amikor már a barátai sem voltak jelen az életében, a legjobb barátja sem, Louis, arra várt, hogy ő is velük lehessen, és újra átérezzék azt, amit jó néhány évvel ezelőtt. Azokat az élményeket, amiket mind a családtól és mind a közönségtől kaptak. Nos, azt hiszem elérkeztünk Harry utolsó perceihez, óráihoz vagy hónapjaihoz, amikor már csak arra törekszik, hogy kiélvezze az utolsó lehetőségeit arra, hogy unokáival lehessen és tudassa velük, hogy szereti őket. Nem mindig boldog a befejezés, ezt Harry tudja a legjobban, de, ha újra találkozik azzal, aki boldoggá tette a mindennapjait, aki szerette, ahogy van, akkor nevezhetjük ezt a mesét Happy End-nek. Itt a vége, fuss el véle. - sóhajtottam egy nagyot, amikor befejeztem a gyerekek esti meséjét. Mindenkit alaposan végignéztem és nagyobbak, akik már talán kezdik érteni, hogy mi is valójában az, hogy érzelem, csillogó szemekkel figyelték minden mozdulatomat.

- Nagypapa... - Emily hangja szólalt fel először a döbbenetben. - Harry miért bántotta meg Emily-t? - szemöldökét összehúzta, kezét maga előtt összefonta és közelebb kúszott hozzám. Apró kezeivel a mellettem lévő könyvhöz nyúlt, amit óvatosan elemelt a helyéről és lapozni kezdte. Tekintetét látva egy könnyed kuncogás hagyta el a számat neki pedig még értetlenebb lett ez a dolog.

- Az emberek követnek el hibát kicsim, és itt most nem arra gondolok, hogy Emily döntött rosszul, mert nem így van. Harry volt túl buzgó és telhetetlen... Annyira élvezte a körülötte lévő nyüzsgést és rajongást, hogy azzá vált, aki nem akart lenni. Szerette azt, hogy sürögnek-forognak körülötte a lányok és ezzel azt a személyt taszította el magától, aki ténylegesen is szerette, nemcsak a pénze miatt. Ez nem olyan bántás volt, amit szándékosan csinált, sosem bántotta volna meg Emily-t szándékosan, mert szerette. Ezt bizonyította az is, hogy volt két csodás gyermekük. De tudod, ha jön egy jó az életben, biztos, hogy közbevág valami, ha nem is rögtön egy idő után biztos. Ez volt Harry életében is. Végre rájött, hogy Emily számára az a bizonyos nagy Ő, de későn vette észre és igaz, hogy egy ideig maga mellett tudhatta őt, de egy kis idő múlva el kellett mennie, fel az angyalok közé. 

- És azóta is fent van és vigyáz rátok! - csendült fel egy ismerős hang az ajtó felől. Oldalra fordítva a fejemet tárult elém még mindig karcsú alakja Bellának, aki a kicsi fiát tartotta a kezében. Már-már őszülő haja még mindig tökéletesen csillog és élettel teli, akárcsak az arca. Sugárzik a boldogságtól és az örömtől és Emily jut róla eszembe. Emily, ahogy tartja Matt-et az ölében, ahogy csodálja és a Földön lévő összes szeretetét próbálja felé sugározni. Igazi érett nő, aki egész életében jól cselekedett a családjának hála. - Szia, apu! - húzta mosolyra az arcát, lábait megemelve közeledett felénk. Elém érve hajolt le egy kicsit, óvatosan nehogy az ölében szuszogó kisfiút felkeltse. Egy puszit hintett arcomra, ami melegséggel töltött el. Szeretett és ezt mindig kimutatta, annak ellenére, hogy nem én vagyok az igazi apja. Peter-el azok után nem is találkozott, nem kereste soha, aminek örültem, őszintén örültem Emily miatt. - Sokat késtem? - ült le a szék támlájára, Louis fejét megsimogatta, mire a kisfiú kerek, álmos szemekkel meredt rám, majd Bellára, 

- Időben jöttél épp meséltem az unokáimnak. Ti jól vagytok? 

- Persze, ma voltunk vizsgálaton. Chris-el minden rendben van. Már indultunk volna vissza, amikor Matt telefonált, hogy a temetőben vannak és..odamentünk. Még ott vannak, de lassan jönnek a gyerkőcökért. Van egy meglepetésük számodra. 

- Örömmel várom, mondjuk valamit sejtek a vén fejemmel. - nevettem fel hangosan. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Amanda, Matt gyönyörű felesége ismételten áldott állapotban van. Két fiú után már szeretnének egy kislánynak is életet adni, de eddig nem volt sikeres a próbálkozás. - Vittetek Louisék sírjára is virágot? 

- Mindig viszünk, kérdezned sem kéne! Hogy vagy apu? - szemei csillogtak, hangja halk és lágy volt egyben. Mosoly húzódott arcára, arcomat kémlelte, majd egy kicsit összehúzva a szemöldökét keletkeztek neki ráncok a homlokán.
- Hiányoznak a többiek.
- Ne térj ki a válasz alól! - förmedt rám, mint édesanyja.
- Fáradtan. - vontam meg a vállamat, de próbáltam némi biztató mosolyt kreálni az arcomra. Bella arcát látván ez kisebb-nagyobb sikerrel sikerült, nem tudtam pontosan, hogy elhitte-e nekem, hogy valójában már érzem a végnek a szagát, hiszen minden porcikám sajog és az életerőm is megcsoffant a mai napra.
- Olyan rossz érzésem van..., de nem tudnám megmondani mi. Mintha titkolnál valamit, vagy...nem is tudom. Ugye tudod, hogy ránk bármikor számíthatsz? - szemei lágyabbak lettek, aggodalmat mutattak. Bella egy vércseppje sem hasonlított Peteréhez, hiszen ő ízig-vérig Emily volt, életnagyságban. Sokat gondolkodtam régen, és manapság is szoktam, szinte minden nap, hogy vajon ő milyen lenne most?! Minden nap feltevődik bennem a kérdés és, amikor Bella meglátogat az unokáimmal együtt választ kapok rá. Ugyan olyan lenne, mint a lánya. Gyönyörű, mint mindig is volt. Szemeim előtt látom ősz haját, amiben már nincs annyi élet, de még mindig puhán és illatozva helyezkedik el a jobb vállánál. Szemei ugyan olyan szenvedéllyel ragyognának, mint mielőtt távozott és bőre...makulátlan bőre ugyan olyan fiatalos lenne még mindig. De nem láthattam, nem láthattam őt sosem magam mellett megöregedni, így csak maradt a magány, ahogy régen Liam megjósolta. "Egyedül fogsz megöregedni, Harry" törtek elő bennem Liam szavai, amit már régóta nem hallottam. Talán ez a büntetésem, ezért kell még itt lennem a Földön, egyedül, hogy megszenvedjek azért a sok rosszért, amit mind Emily mind a többiek ellen cselekedtem. Megérdemlem. Teljes mértékben megérdemlem, de már eleget bűnhődtem. Hiányoznak. Nagyon hiányoznak, annak ellenére, hogy itt vannak velem a gyerekeimben, és a többiek gyerekeiben. - Apu! - húzott vissza a való világba a lányom, aki immáron gyanakvóan figyelte minden mozdulatomat. - Már megint anyura gondoltál, igaz? Akkor szoktál ennyire elmélyülni. Ilyenkor annyira kizárod a külvilágot, hogy szinte lehetetlen visszarántani. Aggódok érted, tényleg aggódok apa!
- Ugyan kicsim! - húztam mosolyra a számat, mélyen a szemébe néztem - Minden rendben van az öregeddel, ilyen korban már normális, ha az ember fáradékonyabb. Szeretlek titeket kincsem! - szorosan magamhoz húztam az ölemben szuszogó Louis-t, majd a helyemről felállva nyomtam Bella fejére egy hosszas, szeretettel teli csókot. - Minden nap gondolok rá. - suttogtam bele fülébe, majd kissé eltávolodva tőle láttam meg a szeméből kiszökkenő könnyeket. - Olyan büszke lenne rátok, Bella! Főleg rád! Két csodás gyermek anyja vagy, remek anyja. Remek döntéseket hoztál az életben, és nagyon büszke vagyok rád. Mindig kiálltál a családod mellett, ha baj volt rohantál hozzánk, tiszteletreméltó viselkedés és ezt anyádtól örökölted. - arcához érintve öreg, ráncos kezeimet töröltem le a kiszökkenő könnyeit, amik most arcát borították. Lenéztem a kezében alvó unokámra, aki mosolyra késztette az arcomat már csupán a puszta jelenlétével.
- Halihó, öregek! - csapta ki az ajtót Matt. - Mizujs fater? - nevette el magát. Le sem tagadhatta volna, hogy boldog, és még mindig pimasz, pont amilyen én voltam egész életemben.
- Attól, hogy itt a feleséged és apád már öreg még lekeverhet neked egy atyait, ha már egész életében visszafogta magát. - léptem felé, kezemből kiemelte Louis-t, majd Amanda kezében helyezte el. Matt közelebb lépett és szorosan magához vont. Hátamat óvatosan megütötte, és ezt viszonoztam én is. - Valami hírről hallottam.
- Miféle hír? - szemei kidülledtek, arcán látszott az elfojtott mosoly. Amandához hátralépet, kezét átvetette a derekán és a mosoly, amit előbb olyannyira próbált elrejteni most megjelent. Arcán pír jelent meg, és nem hittem a szememnek. A fiam elpirult. Ezt fel kell írnom valahova. Jó látni így...így a családodat, hogy maradéktalanul boldogok és minden csöppnyi szeretetüket kimutatják irántad.
- Mondd már Matt! Majd megesz a kíváncsiság! - nevetett fel mellőlem Bella.
- Látod...ezért vagy ilyen vén... - kuncogott bele a mondanivalójába - aki kíváncsi hamar megöregszik!
- Tudod öcskös...eddig én is türelmes voltam, akárcsak az apánk! Csak tudod, vele ellentétben én cselekszem is. - kacsintott rá jókedvűen. Matt arcán először a komolyság jelent meg, majd egy ördögi vigyor ékeskedett az arcán.
- Amanda várandós, és...kislány lesz!
- Fogadjátok hatalmas gratulációmat! - veregettem meg a vállát, majd egy puszit hintettem Amanda arcára. Sugároztak mind a ketten a boldogságtól, hiszen két fiú mellé már igazán járt nekik ez a kislány.
- Azon gondolkoztunk, hogy lehetne a neve Anne... - hangja elhalt, a válaszomra várt. Akaratlanul is, de könny kezdett el a szememben tolongani a név hallatán. Anne Cox. Az én drága édesanyám, aki már szintén fentről vigyázz rám.
- Pont, mint anyut... - böktem ki végül, ami a nyelvemen volt.

~...~

- Vigyázz magadra apu! - ölelt magához szorosan először Matt, majd Bella. Kezükben a gyerekekkel indultak meg az ajtó felé, majd maguk előtt kitárva vetettek még egy pillantást hátra, hozzám. Mosollyal az arcomon követtem őket a kis botom társaságában, aki megkönnyítette nekem a jövést-menést a lakásban és az utcán egyaránt. A kor ezzel jár.
- Nagypapa! - fordult vissza Emily az ajtóból, kezében még mindig az üres lapokkal teli könyvet fogta.
- Igen kincsem? - hajtottam lejjebb a fejemet, hogy jobban halljam, mit szeretne mondani.
- Emily az én nagymamám volt? - szemei kíváncsian figyelték az arcomat, ami most elkomolyodva meredt rá. - És te vagy Harry, akit Emily szeretett? A két kisgyerek meg anyu és Matt bácsi?
- Okos kislány vagy, Emily! Nagyon okos. - simítottam végig az arcán, amit tenyerembe helyezve tartott. - Menj, anyukádék már várnak rád, kincsem!
- Holnap is jöhetek nagypapa?
- Persze kincsem, amikor csak akarsz! - hintettem puszit a fejére, majd kijjebb létem vele.
- Szeretlek papa! Szia! - futott le a lépcsőn egészen Belláék kocsijáig, ahol még lányom utoljára megfordulva intett egyet, majd  a kocsiba beszállva hajtottak el. Ismét egyedül maradtam, de már megszoktam. Örökös egyedüllétek, örökösen üres, magányos ágy. A lábaimat lassú tempóban emeltem, miközben a lépcsőn haladtam fel az emeletre. Perceken belül fent tudhattam magam az emeleten, ahová már csak nehézkesen tudok feljutni. A szobám felé vettem az irányt, majd az ágyam felé igyekezve ültem le óvatosan és az éjjeliszekrényemen lévő képet vettem kezeim közé. Emily és én még fiatalkorunkban az esküvőn. Amióta eltávozott csak ez maradt nekem, egy kép és semmi több. Végig simítva a kereten, majd a képen hunytam le a szememet és dőltem hátra az ágyon. Mint egy fiatal kamasz, aki vágyakozik olyasvalaki után, aki nem lehet az övé. Szorosan magamhoz öleltem a képet, majd egy sóhaj kíséretében nyomott el az álom.

Fehérség és valami különös érzés vett körül. Szemeimet kinyitva találtam magamat egy különös helyen, ami olyannyira nyugtatóan hatott egész lelkemre, mint talán még soha semmi. Álmodok? Merült fel bennem az első ésszel fogható kérdés, persze válasz nélkül. Felkeltem, mivel a földön voltam, és láthatólag minden könnyebben ment, mint eddig. Kezeimet magam elé téve vettem észre, hogy a ráncoknak nyoma sincs, így egészen az arcomig húztam fel, majd ujjaimmal tapogatni kezdtem. Fiatal vagyok, újra fiatal vagyok. Mosolyra húzódott az arcom és elindultam. Már-már szinte futottam, annyira jó érzés volt újra érezni azt, amit régebben. A szabadságot, a fiatal létet és úgy egybe véve mindent. Megtorpantam. Árnyak tűntek fel előttem. Sok kis árny, ami egyre közelebb és közelebb került hozzám. Mosolyogtam, pedig a rémület testem minden apró szegletét átjárta egészen addig, amíg meg nem pillantottam, Őt. Rohantam, lábaimat olyan gyors tempóban szedtem amennyire csak tudtam. A boldogság minden jele látszódott az arcomon és ez miatta volt, a közelsége miatt és, hogy újra együtt lehetünk. Elé érve kaptam fel a földről, majd magamhoz szorítva pördültem vele egyet, majd kettőt, mígnem ajkunk újra nem találkozott. Ajkaink vadul, vágyakozva falták egymást, be akarták pótolni ezt a hosszú időt, amit külön kellett tölteniük, egymás nélkül. Zihálva váltunk el egymástól, homlokomat az övének támasztottam és csak a szemeibe meredtem hosszasan.
- Annyira hiányoztál! - suttogtam, hogy senki más ne hallja meg csak ő.
- Te is nekem, Harry! Te is nekem! Annyira büszke vagyok rád. Olyan apa voltál, akire a gyerekeink felnéznek. Kicsit önzőség ilyet mondani, de örülök, hogy végre csatlakoztál hozzánk! - lehelt puha csókot ajkaimra, amik egyből az övéi után kaptak. Mosolyunk volt csupán, amit megszakította ezt a csodálatos pillanatot, így kezemet összekulcsolva az övével fordultam oda a többiekhez, akik vigyorogva indultak meg felénk. Mindenki fiatal volt, azaz énünk volt itt újra, akiket Emily utoljára látott. Újra együtt, boldogan, ahogy kellett lennie. Mindenkit szorosan átöleltem, majd együtt indultunk tovább a titokzatos köd felé, ahol az életem további részét fogom eltölteni a családommal, a szerelmemmel és a barátaimmal. Hogy boldog vagyok-e? Maradéktalanul boldog, mivel azokkal az emberekkel vagyok körülvéve, akik a mindenséget jelentik nekem! És az, hogy a mesém, amit az unokámnak meséltem, nem volt boldog vég, nem igaz. Hiszen ha úgy vesszük ez a történet is Happy End-el végződött! Ez volt az én mesém, amiben egyaránt volt minden. Szerelem, csalódás, félrelépés, egy őrült erőszakos ex, baleset, öröm és szomorúság, de a végén minden rendbe jött, együtt vagyunk és ezt már senki sem teheti tönkre! 

SPRING BREAKERS

Hmm:$ Sziasztok drágák!:) Napsütéses reggelt és csodálatos utolsó tavaszi szünetes napot... Húh...elkezdtem írni az utolsó részt, de le is ragadtam vele, szóval valószínű ezen a héten még felkerül, de nem akarok előre ígérni semmit. 

Tegnap elkészült életem első és valószínű utolsó tetkója is, amit egy nagyon-nagyon-nagyon kedves barátnőmmel pingáltattunk magunkra. Ha ránézek most már ő fog róla eszembe jutni, főleg, hogy együtt vágunk majd neki Londonnak.

Tetkózás után felvetettem az ötletet, ha már lúd legyen kövér címszóval menjünk mozizni. Külön misét megért, hogy nem akartak beengedni stb. De a Spring Breakers (forever)-t néztük meg. Nem vagyok filmkritikus, nem ítélek el semmit, de ez egy Málna díjat nagyon megérdemel. Annyira rossz volt számomra, hogy...szavakkal nem tudnám leírni. Folyamatosan csak egy szót ismételte Spring...Breakers...Forever. És ezt ilyen lassúsággal. Fegyverek hangját lehetett hallani, ami "tökjóó", de ha már egy teljes órája hallgatod...idegesítő és frusztráló. Selena alakítása..hmm.. komolyan mondom keményebb a varázslós mesében, mint itt volt. Rettentően kedvelem azt a lányt, példaképem, de ezt hagyhatta volna, mert kb. egy órát se játszott benne. Ennek ellenére jó volt a napom, főleg a vége, amikor "elment az utolsó villamos" címszóval várt a barátnőm és elindultunk gyalog haza. A vicc ebben az volt:D, hogy utána mellettünk ment el a ténylegesen utolsónak nyilvánított villamos. De se gáz, egész úton azt mondogattam neki, hogy "Spring...Breakers...Forever" :D Így belegondolva élvezhette a társaságomat. Na, de most megmutatom milyen "bátor voltam és nem sírtam" szimbólumot rajtam!:)

Az alsó ujj tulajdonosa vagyok én és hmm..felvetődik bennetek, hogy "miért pont ez?". Erre a magyarázat azaz, hogy rengeteg tervünk van, amit együtt fogunk, szeretnénk megvalósítani és olyan barátra leltem rá benne, amit sosem akarok elengedni!:) Néha csodálkozom, hogy-hogy lehet egy lány ennyire jószívű. A másik meg... azaz, az ujj, ahova, majd Harry ráhelyezi azt a bizonyos gyűrűt és " a végtelen szerelmet jelképezi". Na jó:D Felébredek, nem álmodozok. De azért gondolatban milyen jó lenne. 

Milliószor puszillak benneteket!!:)

Have a nice day,

Wh ite:*

II. - 59. Izabella Payne

Tyűhaa:) Utolsó előtti rész és úgy érzem nagyon elrontottam. Kétszer kezdtem újból és most is legszívesebben úgy, ahogy van kitörölném, de nem hinném, hogy tudnék ennél többet írni. Szóóval. Itt az 59. rész, az utolsó előtti. Nem tudom mikor jön az epilógus (60.), de azt szeretném "tökéletesre" megírni. Próbálom a hét folyamán hozni, de nem ígérek semmit. Addig is jó tanulást nektek, meg minden ilyen egyéb nyalánkság!:) 

Have a nice day,

Wh ite:*

'Elmondok egy titkot: bátrabb vagy, mint hinnéd;
erősebb vagy, mint amilyennek látszol; okosabb vagy,
mint gondolnád, és kétszer olyan szép vagy,
mint amilyennek képzeled magad!'

Tizennégy év mindössze amióta Emily meghalt. Az évek csak teltek az emlékek meg szüntelenül marcangoltak belülről. A banda még mindig együtt van, igaz a fellépéseink száma már megcsappant, sokkal fiatalabb tehetségesebb bandákat kérnek fel helyettünk így örülünk, ha egy hónapban van talán, talán két fellépésünk. De ezt a dolgot azt hiszem már egyikünk sem bánja, hiszen anyagilag mindenki nevében elmondhatom, hogy jól állunk. Az első néhány hónap eléggé nehezen, döcögősen sikerült számomra, hiszen folyamatosan elöntött akkoriban azaz érzés, hogy semmi vagyok Emily nélkül. Egy évbe telt, mire mondhatni sikerült annyira összeszednem magamat, hogy újra egy kapcsolatba tudjak kezdeni, ami mellesleg hozzáteszem nem volt hosszú idejű. Hiába hittem azt, hogy szerelmes vagyok, hogy maradéktalanul boldog vagyok, nem így volt. Ezeket az érzéseket csupán magamnak magyaráztam be és ez egy idő után érzékelhető is volt rajtam és mind a kapcsolaton. Nem vette senki jó néven, hogy abban a másfél évben Taylorral voltam ismételten, de kapcsolatunk talán sokkal érzelmekkel telibb volt, mint, amikor...amikor éppen Emily-t csaltam meg vele. Rossz visszagondolni ezekre az emlékekre, hiszen...felnőtt fejjel már tényleg mindent másképp látok. Egy maradéktalanul változtathatatlan és makacs kamasz voltam, aki akkoriban csak arra utazott, hogy minél híresebb barátnőt tudhasson maga mellett. Akkor még ezt nem fogtam fel, nem így gondoltam, csupán annyiból állt az egész, hogy ránéztem, megtetszett és magam mellett tudtam. Semmi érzelem, semmi kapcsolat, csak hírnév. Persze, hogy ezt a fiút is egyetlen nőnek sikerült megváltoztatnia, mégpedig Emily-nek. Megtört és az enyém lett, de nem sok időre. Sajnos mindent elszúrtam a heves csajozásommal, de már beletörődtem, hogy nem tudok rajta változtatni. A gyerekeimben tényleg őt látom és, ahogy csak tudtam a jóra neveltem őket. Megígértem Emily-nek, hogy nem verem szarrá azt a görényt, aki Bellát összetöri és ezt kisebb-nagyobb sikerrel teljesítettem is. Arról nem tehetek, hogy az a féreg orra bukott. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor a majdnem tizenhét éves szőke kislány sírva jött haza és látszott rajta, hogy Steven miatt van minden. Egyből dühösen rohantam ki a lakásból és a keresésére indultam. Fél órás rohangálás után leltem rá egy parkban, ahol egy másik lánnyal enyelgett. Észrevett... és már ez mosolyra késztette az arcomat. Őrületes tempóban haladtam felé és ő hátrált, mindaddig, amíg el nem esett. Ekkor jutott eszembe Emily mondata. "Verekedés helyet csokik". Fejemet megrázva hátráltam és egyből egy boltot vettem célpontul. Nem voltam az ilyenekben jó, mindig Eleanor-hoz rohant a női gondjaival, amit utána visszahallottam Louis szépséges barátnőjétől. Sokat segített nekem az, hogy itt voltak velem és a rosszabb, nehezebb időkben segítettek nekem. Betegség, sebek és egyéb dolgok, amik miatt egyből rohantak hozzám. Az elején még minden nap kijártam a gyerekekkel Emily sírjához, viszont ez az idő múlásával lecsökkent egy heti látogatásra. Hiába, a gyerekek mellett egyedüli apaként nincs mindenre időm, főleg úgy, hogy egy kamasszal kell megbirkóznom  aki után kérés nélkül szaladgálnak a fiúk. Ahogy egyre nagyobb lett Bella egyre jobban hasonlított Emily-re és egyre inkább csodáltam őt. Nem csak a kinézete hasonlított rá, hanem a belsője is. Érzékeny mégis vitathatatlanul erős és jószívű. Le sem tagadhatja, hogy Payne vér csordogál az ereiben, amire én is és Liam is nagyon büszke. A mai nap viszont teljesen más, mint egy átlagos csütörtök, ugyanis a kislányom belép a felnőtt nők közé, hiszen ma van a tizennyolcadik születésnapja. El sem hiszem, hogy ilyen nagy lett.. hihetetlen, főleg azért, mert ezt Emily nem láthatja. Már órák óta készülünk, hogy meglepjük őt, Eleanor intézte a díszletet, ami most mesésen uralja a lakásom minden centiméterét. Mindenki kivette a részét eme nemes nap intézésében, hogy Bellának örömöt okozzunk és felejthetetlenné tegyük neki ezt a napot.

-Bújjatok el! Megérkezett! - suttogott oda nekünk Eleanor, így Bella barátaival együtt megbújtunk a bútorok mögött. Pár perc múlva a kulcs zörgését hallottuk, ahogy valaki próbálja beletenni a zárba azokat, majd mintha kérés lett volna az ajtó kinyílt és a két gyerekem hangja csendült fel.

- Matt, remélem tényleg eléggé nyomós az ok, hogy hazaráncigáltál. - horkant fel Bella. Kíváncsi vagyok, hogy Matt milyen indokot talált arra, hogy Bellát hazarángassa a kávézóból, ahol a mindennapjait eltölti délutánonként. 

- Ne legyél már ilyen harapós Liz. - nevetett fel Matt. No, igen. Matt kiskora óta Liz-nek hívja Bellát és egyikünk sem érti, hogy-hogy jött neki ez a becenév. Próbálta nekünk elmagyarázni, hogy Iz-ből jött neki a Liz, de mindannyian szóltunk neki, hogy Bella nem Liza. Persze minden ilyen kioktatás képen mondott dolgot elenged a füle mellet, ami miatt a többiek szerint teljes mértékben hasonlít rám. Ahogy abban is, hogy már most minden lány a lába előtt hever. - Nem halsz bele, hogy egyszer itthon vagy egy órával előbb. Na, gyere!  - lépteiket egyre közelebb és közelebb hallottam hozzánk, majd, amikor két árnyék tűnt fel az ajtó felől mindenki szinte egyszerre felállva kiáltotta Bellának a "Boldog születésnapot". A lányomnak könnybe lábadtak a szemei, így lábamat járásra bírva közeledtem felé. Mellkasomra vontam és szorosan magamhoz öleltem. Oldalra fordítottam a fejemet és Matt elégedett arcával találtam szemben magamat. Bellát egyik kezemmel elengedtem és jóképű fiamat is magamhoz vontam. Mindig is szerettem, hogy ilyen jó a viszonyunk a gyerekekkel, hogy mindig őszinték és, ha valami bajuk van, akkor azt megosszák velem. Sosem voltak rossz tanulók és igen büszkék vagyok rájuk, hogy mindenben kiveszik a részüket. Bella anyjához hasonlóan remekül főz, alakja karcsú és mindig ráérez a dolgokra. Remek ritmus érzéke van, és táncosokat megszégyenítve riszálja itthon magát, amikor zenét hall. És, ha ezeket még fokoznom kéne, akkor csak azt tudom mondani, hogy mindig kiállnak egymás mellett. Akár Matt-nek valami gondja akár Bellának, mindig türelmesen meghallgatják egymást és próbálják ésszerűen megoldani a gondjukat. Hozzám hasonlóan járnak anyjuk sírjához és folyamatosan mesélnek neki az adott heti tevékenységükről. Matt-ről még nem sok mindent lehet sejteni, csak azt, hogy rettentően nagy csajozós lesz, mint én. Abban reménykedek, hogy jobb döntéseket fog hozni, de előtte mindenféle képen ellátom pár atyai tanáccsal. Ha összegeznem kéne most az életemet, azt mondom, hogy maradéktalanul boldog vagyok, még úgyis, hogy nincs közöttünk Emily. Egy olyan családot hagyott rám, akik szeretnek és mellettem állnak és most, most egy büszke apa vagyok, aki felnéz a gyerekeire, aki minden nap elmondja nekik, hogy igenis szereti őket, akármennyire is rosszat tesznek. Persze most nem azt mondom, hogy szentek a gyerekeim, mert nincs így... Mint minden családban itt is vannak viták, itt is voltak hajhúzogatások, szobafogságok és viták azért, mert nem mehettek el egy állítólagos ominózus partyba. De, ahogy egyre csak nőnek úgy is érnek meg jobban. Megértik már, hogy mit miért teszek és nem szállnak velem szemben csak azért, hogy az igazuk mellett álljanak ki makacsul.
- Anyukád nagyon büszke lenne most rád, kicsim. - csókoltam bele a hajába. Nos, igen. Bella ahhoz képest, hogy mondhatni nagy volt, amikor Emily meghalt semmire nem emlékezett. Eljött hát az életemben kétszer is az a kínos perc, amikor mesélnem kellett nekik az anyjuk honlétéről és arról, hogy miért távozott a köreinkből. Bella hetekig nem kommunikált velem emiatt, de utána észhez tért, amit javarészt Liam-nek és Eleanor-nak köszönhetek, mert ők beszélték rá arra őt, hogy csak az apja vagyok és csak én neveltem fel őt, egyedül. Matt jobban fogadta, ha mondhatjuk így, hiszen neki semmilyen emléke nem volt az anyjáról, csupán azok, amiket én meséltem. 

- Kár, hogy nem lehet itt. - sóhajtott egy nagyot, majd kissé eltávolodott a mellkasomtól. - De nekem már az is sokat számít, hogy itt vagytok velem. És ez a buli... - nézett át a vállamon - köszönöm apu! - ölelte át a nyakamat és szorosan magához húzott. - És neked is öcskös. - nyomot egy puszit öccse arcára, aki fintorogva nyúlt oda és törölte meg.

*Bella szemszöge*

Ha azt mondom, hogy nagyon meglepődtem még semmit sem fejeztem ki vele. A buli valami iszonyatosan jóra sikeredett és a díszítés... minden tiszteletem Eleanor-nak, mert sejtem, hogy az ő keze munkája van benne a dologban. Apámtól igazán rendes dolog, hogy összehívta mindazokat, akiket szeretek, közéjük sorolnám a barátaimat és az utánozhatatlan furcsa családomat. Egy ember viszont hihetetlenül hiányzik a jelenlevők köréből, mégpedig az anyám. Sosem volt lehetőségem őt megismerni, mint régebben megtudtam egy féltékeny ex miatt, akinek kedve támadt szabotálni őt. Sajnálom, hogy így alakult az élete, hogy ilyen fiatalon kellett távoznia és, hogy olyan nehéz döntést kellett akkoriban hoznia. Csodálom őt azért, hogy olyan ember volt, amilyen, hiszen ilyen idős korában volt velem állapotos és belegondolni is rossz, hogy szinte az egész életét én tettem tönkre. Nem lehetett neki könnyű olyan fiatalon meghoznia azt a döntést, hogy megtart ,és a keresztapámhoz utazik, csakis azért, mert fél a szülei reakciójától. Eléggé különös dolog, hogy apámmal megtartottak engem és nevelni kezdtek, ahelyett, hogy egy árvaházba adtak volna. Viszont mindig is furcsálltam a dolgot, hogy akárkit is kérdeztem arról, hogy apu és anyu, hogy találkoztak, témát tereltek. Egyszer sem kaptam választ arra, hogy hogyan fogantam, mármint... Értitek, hogy mire akarok kilyukadni nem? Anyám képét folyamatosan néztem és kutattam és mindig csak arra a tényre jutottam, hogy különc vagyok. Anyámnak és apámnak is gyönyörű gesztenyebarna haja, míg az enyém szőkén pompázik a fejemen. De most kár ezen gondolkodni, a nagy napomat ki szeretném élvezni és emlékezetessé tenni, bár, ha belegondolok apu ezt már rég elintézte nekem. Már egy órája élveztem a vendégek által kapott ajándékokat és figyelmet és félő volt, hogy a mosoly, ami levakarhatatlanul helyezkedik el az arcomon, ott marad. Akármennyire is próbáltam mindenkivel beszélni, valaki folyamatosan hosszan tartó beszélgetésbe kezdett velem. Éppen a nagyihoz igyekeztem volna, amikor a csengő hangos zaja adott magáról jelet. Illedelmesen bocsánatot kértem, majd utána mosollyal az arcomon igyekeztem az ajtó felé. Vajon ki lehet az? Tettem fel magamban a kérdést, miközben ujjaim már a kilincsen helyezkedtek el. Kitártam magam előtt az ajtót, azonban a tudatlanság minden foka csapott meg, hiszen egy idegen férfival találtam magamat szemben, akinek egy hatalmas feldíszített doboz ékeskedett a kezeiben.
- Istenem, milyen nagylány lettél. Gyönyörű vagy, akárcsak az anyád. - hangja tisztán érthető volt, de még mindig nem tudtam, hogy vajon ki lehet. Anyámat említette, vagyis valami barátja lehet, aki biztosan ismert még, amikor kisebb voltam. 

- Elnézést... - szólaltam meg végre a bámulás közepette. 

- Fogalmad sincs ki vagyok. - mondta ki a ki nem mondott szavaimat, amik a fejemben keringtek.

- Gondolom anyám régi ismerőse. - húztam mosolyra a számat. - Bejön? - álltam el az útból, majd a férfi egyet biccentve lépett be. A cipőjét az előtérben hagyta, majd a csomagot átnyújtotta nekem, ami hatalmas volt. - Köszönöm. Jöjjön beljebb. - indultam meg a nappali felé, ahol most a vendégseregem tartózkodik. Az ajándékot a többi mellé helyeztem el, majd tengelyem körül megfordulva találtam szemben magamat az idegennel. - Ki maga? - vontam fel a szemöldökömet és alaposan vizsgálni kezdtem az arcát. 

- Peter a nevem. Peter Halton. 

- Nem ismerős a neve. Anyám munkatársa volt? - hátráltam egy kicsit, hogy egész alakját felmérjem. Mosolyogva rázta meg a fejét, lépéseit felém intézte. Egyre csak zavarosabb lett a helyzet, én pedig semmit sem értettem. Ha nem anyám munkatársa, akkor ki? És miért jött? Özönlöttek a fejemben a megválaszolatlan kérdések, amikre minél előbb választ akarok kapni.

- Én vagyok az kicsim, én vagyok a vér szerinti apád! - mondta ki hangosan a mondatát, mire a szobában megfagyott a levegő. Szó szerint megfagyott. A vendégek közötti beszélgetés most megszűnt, a zene sem adott hangot magának. Mindenki csak minket bámult, én pedig választ akartam. Mindvégig hazugságban éltem volna? Válaszra várva néztem végig a rokonaimon, akik most egyszerre indultak meg felém. Mindenki letette az éppen kezében elhelyezkedő tárgyat és csak jöttek felém, egyre közelebb és közelebb.

- Nem! - csattantam fel hangosan, szemeimet összehúztam. - Az én apám Harry Styles! - néztem büszkén apura, akinek tekintete most komor volt, nem sejtetett jól.  - Mondd meg neki apu! Mondd meg, hogy te vagy az apám! 

- Nem mondtátok el neki? És egyáltalán hol van Emily? - fordult apám felé Peter. 

- Emily elhunyt, már tizennégy esztendeje. Minek jöttél ide? - hangja haragosan csenget és kezeit most ökölbe szorította. Sosem láttam még ilyen idegesnek, kivéve akkor, amikor Steven szakított velem.

- Azért jöttem, hogy lássam a lányomat. Jogom van hozzá. Miért nem szóltatok Emily-ről? 

- Azok után, ahogy bántál vele még csodálkozol, hogy nem szóltam? Eddig hol voltál? Miért most kell Bella iránt érdeklődnöd? - csattant fel ismét az apám, aki egyre idegesebb és idegesebb lett. 

- Várjunk csak! Megmagyaráznád, hogy mi folyik itt? 

- Izabella... én..én nem gondoltam volna, hogy felbukkan. - szavait alig értettem, annyira zavartan beszélt. - Ezt a levelet anyád hagyta hátra. Ebben mindenre magyarázatot kapsz. - nyújtott át nekem egy gyűrött borítékot, amin a nevem állt "Bellának". Ezek után már könnyes szemekkel nyúltam a borítékért és teljes szívemből kívántam, hogy ez legyen egy rossz tréfa. Miért kell az ember szülinapját így elrontani? - Bella nem én vagyok az apád, de lányomként tekintettem rád mindig. Úgy törődtem veled, mintha a sajátom lennél... - folytatta volna, de szavába vágtam. Utáltam őket, utáltam, hogy hazudtak nekem éveken keresztül és utáltam ezt a helyzetet. 

- Utállak titeket! - kiabáltam teljes hangerőmből, majd félrelökve egy kicsit az előttem állókat rohantam egészen az ajtóig, majd el a végtelenbe, oda ahol minden rendben van mindig, az anyám sírjánál.

*Harry szemszöge*

Elrohant és minden elromlott. Értetlenül néztünk mindannyian Peterre, aki most semleges tekintettel bámult az ajtó felé, amin az előbb rohant ki a lányom. Fogalmam sincs, hogy mi értelme volt ennek a felbukkanásnak, hiszen már jó ideje kint tudhatja magát a börtönből. Értelem szerűen a bulinak lőttek, így mindenki aggódó tekintettel figyelt engem és Matt-et, aki jobbnak látta, ha a szobájában húzza meg magát addig, amíg csillapodnak a kedélyek. A vendégekkel együtt Peter is távozott, így idegesen leülve a kanapéra meredtem csak magam elé és vártam. Vártam és vártam és órákig csak ezt tudtam tenni, mert Bella semmi jelét nem adta arról, hogy hazajött volna. Ideges voltam, ez magától értetendő, de most jobbnak láttam azt, hogy magára hagyom egy kicsit, magára az anyjával. Tudtam, hogy hova ment, hogy a temetőbe ment megnyugodni, mivel mindig ezt csinálta. Ilyenkor az anyja sírjánál ült és várt. Várt, amíg lecsillapodik és a dolgokat átgondolja a fejébe. Azonban ennyi ideig sosem maradt ki. Már-már félő, hogy valami hülyeséget csinál, amit talán maga is megbánna, de ő nem ilyen. Sosem volt ilyen, mindig értelmes, okos lány volt, aki nem csinálna semmi olyan dolgot, ami nem helyes. Arra kaptam fel a fejemet, hogy a telefonom csörög. Időközben elaludtam, így a nyakamat és a fejemet fogva nyúltam a telefonomért. Tudatosult bennem, hogy már reggel van. Basszus ennyire elaludtam volna? És vajon Bella hazatért már? - meredtek fel bennem most a legfontosabb kérdések.

- Harry Styles? - szólt bele egy számomra még idegen hang.

- Igen, én vagyok. 

- A lánya itt van nálunk a kórházban. Ide tudna érte jönni? - törte meg elmélkedésem és a szívem kezdett lassabban dobbanni. Idegesen dobtam az asztalra a telefont, majd az ajtó felé rohanva vettem ki a kis edényben tartott kocsi kulcsomat. Az ajtót magam mögött becsaptam és sietős léptekkel haladtam a kocsim felé. Egy gombnyomás csupán, ami lehetővé tette, hogy a kocsim riasztás nélkül indítható legyen. A kulcsot a zárba helyeztem, majd fordítva rajta egyet zördült fel hűséges kocsim motorjának a hangja. Nem érdekelt most semmi szabály, csak ő, a lányom és, hogy biztonságban tudjam. Tíz perc múlva már annál a kórháznál álltam, ahol Emily az életéért küzdött. Lihegve értem el a recepcióig, ahol Bella nevét bediktálva igazítottak el.

- Mr. Styles? - állított meg egy doktor. - Velem beszélt a telefonon. Jó napot, Taylor vagyok. - nyújtotta felém a kezét, amit gondolkodás nélkül elfogadtam.

- Mi történt Bellával? 

- A lánya túl van az első emlékeztess ivászatán. Tegnap eszméletlen állapotban szállították be, nem reagált semmire. Kitisztítottuk a gyomrát, most már minden rendben van vele. Kérem, foglaljon helyet, mindjárt jön. - hadarta el a dolgokat gyorsan, ámde érthetően. Idegesen járkáltam fel és le a kórházi folyosón egészen addig, amíg meg nem pillantottam őt. Kezében ott szorongatta az Emily által írt levelet, kinézete rémesen nézett ki. Sápadt volt és foltok borították a testét. Haja gubancos volt és a sminkje egész arcán el volt kenődve. Ramatyul nézett ki és most az egyszer kedvem lett volna alaposan elfenekelni őt. Sosem emeltem rájuk kezet, mert nem adtak rá okot, de most Bellát elnézve igazán ráférne. 

- Apu?! - hangja rekedt volt és tisztán hallottam, hogy a könnyeivel küzdött. Tekintetemet rá emeltem, amire válasza csak annyi volt, hogy fejét lehajtotta és úgy indult meg felém. Semmit sem szóltam, csak idegesen szedtem a lábaimat egészen a kocsimig. Dühösen csaptam be magam után az ajtót, majd a kulcsot fogva vártam, hogy indulhassak. Bella az anyósülésre ült be, közvetlen mellém, de az a szag, amit akkor éreztem, elszomorított. Lányomon végig néztem és fejemet nem tetszően csóválni kezdtem. Bekötötte magát én pedig indítottam. Nem szóltam még mindig hozzá, csendben utaztunk. - Ne haragudj rám! - törte meg a csendet, tekintetével engem figyelt. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat, tekintetemmel még mindig az utat figyeltem.

- Ha csak haragudnék... Nagyon dühös vagyok, remélem tudod! Tizennyolc év alatt nem adtál rá okot, hogy elfenekeljelek, de most nagyon vissza kell magamat fogni, hogy meg ne tegyem. - a kocsival az út szélére álltam és teljes testemmel felé fordultam. - El kellett volna mondanom. Tudom nagyon jól Bella, de nem jelentkezett. Feleslegesnek tartottam, hogy tudj egy olyan emberről, akit nem érdekelsz. Téged védtelek. 

- Tudom. Anyu írta... , ahogy azt is, hogy végig mellette álltál. Ne haragudj, még ezerszer elmondhatnám, meg is verhetsz, mert jogos lenne. Butaságot csináltam tudom jól, de... annyira dühös voltam rátok, hogy nem mondtátok el. Anyunál olvastam el a levelet és utána, utána nem tudtam hova menjek. Se telefon se semmi, így... elmentem Steven-hez... 

- Hogy mit csináltál? Bella ugye nem.... - hangom megszűnt létezni a fejemben képek villantak be. Ha egy ujjal is hozzá mert érni Emily kérése számomra semmissé válik...

- Nem csinált semmit, apu. Ő vitt be a kórházba, miután rosszul lettem.

- Megtiltom, megtiltom, hogy még egyszer alkoholt igyál, értetted? Vagy száz évet öregedtem az elmúlt félórában. Azt hittem, hogy..., hogy valami bajod esett. Figyelj Bella, én megértem, ha apáddal akarsz találkozni vagy fel akarod vele venni a kapcsolatot... 

- Nem akarok... - szakított félbe, fejét megrázta. - Anyu mindent leírt róla. Nem vagyok rá kíváncsi. Te vagy az apám! - ölelt át, majd visszahelyezkedett a helyére. - Menjünk haza, felfordul a gyomrom a szagtól. - fintorgott, mire akaratlanul is, de mosoly kúszott az arcomra. Ha belegondolok, ha jobban átgondolom ezt a szituációt még örülök is neki, hogy túl van az első rosszullétén az alkohol miatt. Legalább megtanulta a leckét, hogy ne igyon többet és eszembe jutott az, amikor Emily volt hasonló helyzetben. Igen, Emily...le sem tagadhatja, hogy a mellettem lévő gyönyörű lány az ő vére. Makacs, okos, gyönyörű és maradéktalanul önfejű. Tagadhatatlanul Payne! Elmosolyodtam az emlékek miatt, majd a kulcsot elfordítva a zárban indítottam és tovább haladtam az otthonunk felé, ahol már biztosan izgatottan vár minket a fiam, Matt, akit ,remélem nem kell majd ilyen állapotban hazaszállítanom.