2013. május 10., péntek

ELSŐ FEJEZET - JAVÍTOTT VÁLTOZAT

Sziasztok!:) Remélem még azért vagytok itt néhányan!:) Meghoztam az első rész javított változatát, ami kissé más (tényleg csak kissé), de lényegében eltér a régimódi írásmódomtól. Igen, régebben túl sok párbeszédet alkalmaztam és...tulajdonképpen ezért döntöttem úgy, hogy átírom, mert nem tetszett. De ez most amolyan lényegtelen dolog. Remélem azért tetszeni fog!(: 

Have a nice day, 
Wh ite :* 
"Ott leszek melletted én, mindig, meglásd!
Egy igaz testvér, az hű marad egy életen át,
a tejben, a vajban, a trében, a bajban,
emlékezz rá!"


*Emily szemszöge*

Megtanultam már az élettől, hogy nem fenékig tejfel, hiszen..., ha megnézzük, sosem azt kapjuk, amit szeretnénk. Sosem volt könnyű életem, amit nem is bánok, hiszen mindig izgalmakban volt részem a bátyám révén, aki pontosan két éve távozott az életünkből. Nehéz volt az elején beletörődni abba, hogy már egy teljesen más országban tartózkodik csakis azért, hogy tini lányok ezrét elégítse ki tökéletes, nyugtató hangjával, amivel mindig elérte, hogy pillanatokon belül álomba merüljek. A szinte mindennapos éjszakai beszélgetések, a reggeli palacsinta sütések vagy csak a programok, amiket együtt töltöttük, pótolhatatlanok és felejthetetlenek. És, hogy pontosan kiről is beszélek? Ki az a sztár, aki a barátaival együtt boldogítja a korombeli lányokat? Gondolom, már kíváncsian várjátok a nevet, ami mindenre fényt hoz, ami világossá teszi a dolgokat, amik most...valójában eléggé sötéten, ködösen állnak rendelkezésemre. Liam Payne a szeretett bátyám, aki egy tehetségkutató miatt döntött úgy, hogy itt hagy bennünket, vagyis engem, magamra anyámékkal, akik mindig is arra törekedtek, hogy jó neveltetésben részesüljek. Liam távozása után kissé megnyugodtak, hogy szeretett, rosszcsont lányuk, Emily Payne végre magába nézett és megjavult, de ez koránt sem volt így. Liam távozásával nem csak magát vitte el, hanem egy részemet, ami iszonyatosan hiányzik. Már nem az a végtelenül boldog és huncut lány vagyok, aki voltam, hanem sokkal inkább egy olyan lány, aki a tanulásba menekül és próbálja a szülei kívánságait teljesíteni. Ahogy teltek a hetek, hónapok úgy gyülemlettek bennem a stressz által okozott levezetendő dolgok, amiket szabadidőmben - már, amikor volt - a tánccal és néha-néha a modellkedéssel vezettem le. Sosem gondoltam, hogy jó lennék ezekben, pusztán csak hobbiként gondoltam rájuk, de egy napon...egy napon ez a hasznomra vált, ugyanis régóta elhagyott szívemet most már egy olyan fiú melengette, akit ténylegesen is szeretek. Liam egyre kevesebbet jelentkezett nálunk, ami ugyan fájt, de Peter-nek hála sikerült elterelni a gondolatomat róla. Sikeresen leérettségiztem és azt hiszem, a világ legboldogabb lánya vagyok a földön, ugyanis még anyámék is elfogadták a mellettem megállapodó fiút. Kiegyensúlyozott kapcsolatban élünk, amiben minden rendben van, így fel sem tűnik az, hogy mennyire, de mennyire egyedül vagyok. Reggelente már nem csodálkozom, amikor egyedül találom magamat a lakásban, anyámékkal csak esténként találkozunk, sokszor akkor sem. Mindennapjaim unalmasak, egyhangúak, amikor Peter dolgozik, vagy éppenséggel valami halaszthatatlan dolga akad. Próbálok állást szerezni és a jövőmet építeni, főiskolába vagy netán tán egyetembe járni, amivel ténylegesen is azt tudom majd mutatni, hogy készen állok a való életre, ami kisebb-nagyobb meglepetéseket terít elém. Viszont eléggé nyugtalanító az, hogy hetek vagy talán hónapok óta nem tudhatom magaménak már azt sem,amit eddig : a kiváló egészséget. Pár hét elteltével szántam rá magamat arra, hogy meglátogassam az orvost a rakoncátlankodó gyomrom miatt, aminek köszönhetően már napok óta a hányingert tudhatom legjobb barátomnak. Egész áldott napomat a WC közelében töltöm és őszintén szólva ez már kezdett nyugtalanítóvá válni. Így történt meg az, hogy a kocsi kulcsot a kezembe véve határoztam el, hogy meglátogatom az orvosomat, aki kisbaba korom óta hűen lesi minden kívánságomat. Fél órás út után léptem ki a terepjárómból, majd az ajtó felé indulva léptem be a fertőtlenítőszagú szobába, amitől egy kissé émelyegni kezdtem. Dr. Smith összehúzott szemöldökkel figyelte minden mozzanatomat, majd felpattanva a helyéről segített leülni az ágyra.
- Jó reggelt Emily! - köszöntött mosolyogva, kezével egyből a vérnyomásmérőért nyúlt. - Mi a panasza? - kezemre felhelyezte a szerkezetet, aggódva figyelte a tekintetemet.
- Mostanában elég gyakran van hányingerem. - vállat rántottam, tekintetemmel a vérnyomásmérőt figyeltem, ami egyre jobban és jobban szorította a karomat.
- Ciklusa? - hangja gyanakvó volt, fogalmam sem volt, hogy mire akart ezzel kilyukadni, de tekintete nem volt valami biztató. - A vérnyomás kicsit alacsony, de nem vészes. Hányinger? Szédülés van? Esetleg étvágynövekedés? - kérdései sürgető tempóban kúsztak be a hallójáratomba, szinte nem engedték, hogy megértsem és feldolgozzam őket.
- Őő...nem tartom észben mikor jött meg. Talán kimaradt egy, nem tudom fejből. - idegesen a tarkómhoz nyúltam, egyre idegesebb és idegesebb lettem. - Mint mondtam, azért jöttem, mert hányinger jelent meg nálam. - válaszomra Dr. Smith összehúzta a szemöldökét, a kis szekrényéhez igyekezett, ahonnan egy kis dobozt vett elő. Lépteit meggyorsította, így pillanatokon belül előttem termet.
- Menjen, csinálja meg. Csak a biztonság kedvéért, hogy kizárhassuk ezt a lehetőséget. - a kis dobozt felém nyújtotta. Terhességi teszt. Nem! Az lehetetlen. Izzadt kezem közé fogtam a tesztet, a WC felé vettem az irányt, ahol óvatosan kibontva a dobozt olvastam el a használati utasítást. A pontokat végig követtem, így most idegesen sétálgatok fel-le a kórház WC-ben, ahol még jobban érzem azt, hogy lassan elájulok ettől a borzalmas szagtól. A percek óráknak érződnek, idegesen pillantgatom az órámat, ami ebben a percben jelezte, hogy az előírt idő letelt. Lehunyt szemmel nyúltam a tollnak tűnő tárgyért, majd szememet kinyitva tekintettem meg a két csíkkal ellátott fehér részt. Arcomról lefagyott a jól megszokott mosoly, kezem remegni kezdett és szinte éreztem a zsigereimben, hogy nem bírom tovább állva. A kis pult mentén ledőlve ültem a hideg padlón, ami kezdte hevesen izzó testemet lehűteni. Ez lehetetlen! Nem lehet igaz! Ismételgettem magamban nyugtatásképpen, azonban ez kicsit sem javított a helyzetemen, miszerint is áldott állapotban vagyok. Egy nagy sóhaj kíséretében álltam fel a földről, majd lépteimet lelassítva kopogtam be Dr. Smith-hez.

Könnyáztatta arccal vezettem immáron hazafelé, de egy piros lámpánál eldöntöttem, hogy muszáj valamivel javítanom az így sem fényes helyzetemen. A kocsival egy Starbucks előtt parkoltam le, majd az ajtón belépve igyekeztem a pult felé, ahol ínycsiklandozó sütemények sokasága fogadott. Arcomat még mindig könnyek száza borította, de nem érdekelt. Most nem. A pult elé léptem, ahol egy mosolygós fiatal lány fogadott.
- Szia, adhatok valamit? - hangja kedvesen csilingelt, fiatal volt, nagyon fiatal. Akaratlanul is, de az jutott eszembe, hogy a magam tizennyolc évével nem vagyok különb, főleg, hogy megejtettek. Anyámék mit fognak szólni? A doktortól távozásom óta ez a kérdés játszódik bennem újra és újra, no meg az, hogy Peter vajon mit fog szólni ehhez a kis...hibához.
- Egy epres sajttortát kérek szépen, köszi. - apró mosolyra húzódott ajkam, majd lábaimmal az ablak melletti asztal felé siettem. Pillanatokon belül a lány jelent meg mellettem, aki egy együtt érző mosollyal lepett meg, mintha tudná, hogy mi a bajom. - Köszi! - úri hölgyhöz méltóan köszöntem meg az elém helyezett édességet, majd tengelye körül megfordulva távozott tőlem. A villámat megragadva kezdtem el falatozni a boldogsághormonokkal ellátott édességet, ami szinte azonnal mámorosan olvadt szét a számban. Már majdnem az utolsó falatot emeltem a számhoz, amikor egy ismerős nevetés zavarta meg a gondolataimat. Fejemet rögtön felkaptam, bár ne tettem volna. Peter alakját fedeztem fel az ajtónál, amint Cara kezét kulcsolja össze az övével. Maradéktalanul boldognak tűntek egészen addig, amíg fel nem fedeztek engem. Peter tekintete elsötétült, talán félt?
- Emily... - hangja halk volt, szánakozó, de tudtam, hogy nem sajnálja. Két éves kapcsolatunk alatt ettől féltem..., hogy Cara majd a bűvkörébe csalja őt, ahogy a többieket is. A széket hátrébb tolva álltam fel, mélyen a szemébe néztem.
- Ne! - állítottam meg mielőtt még belekezdett volna. - Mióta? Hmm? - haragosan csendült fel hangom és...őszintén sajnáltam, hogy tőle várok gyereket. Egy ilyen embertől, aki képes arra, hogy megcsalja azt, akit állítólagosan halálosan szeret.
- Negyed éve. - köpte felém szavait Cara, amire szemem ismételten könnybe lábadt. Táskámat felkapva siettem el mellettünk, egyikük sem jött utánam, amin meg sem lepődtem. A kocsiba bepattanva adtam gyújtást, majd egy kocsi elé befurakodva indultam haza. Tíz perc kellett csupán ahhoz, hogy az otthon kényelmébe érezhessem magamat, azonban minden gondolatommal azon voltam, hogy megússzam a szüleim nem tetsző pillantását, és azt az ötletüket, miszerint is el kéne vetetnem azt a kicsiny gyermeket, aki most a pocakomban növekszik. Akármennyire is rossz dolognak tartottam azt, ami velem történt, meg akartam tartani, hiszen, ha már megtörtént, ha már voltunk annyira felelőtlenek, hogy nem védekeztünk vállalnom kell a felelősséget. Egyre frusztráltabban járkáltam a lakásban, a parketta néhol recsegve jelezte, hogy megunta már a tevékenységemet. Tekintetemmel az egész lakást felmértem, de akaratlanul is folyamatosan megakadt a tekintetem Liam szobáján. Rá van szükségem, azonnal! Lábaimmal szinte már rohantam a szobámba, bőröndömet előhúztam az ágyam alól és a számomra fontos dolgokat beledobáltam. A nappaliba kiérve tekintettem meg a falon lógó családi képet, így egy cetlit előkapva kezdtem el írni anyáméknak a búcsúzóul szánt levelet. Tudtam, hogy nehezen fogják viselni, hiszen Liam távozása is megrázta őket, de most rá van szükségem, a rég nem látott bátyámra, aki mindennél fontosabb nekem.

Két órás utazás után léphettem ki a hideg londoni levegőre, ami most jólesően mardosta az arcomat. A repülőtérről kiérve ültem be az első szabad taxiba, amit megtekintettem, majd Liam címét bediktálva indultunk útnak. Arcomat az üvegen pihentettem, ahol a versenyt futó esőcseppeket figyeltem. Minden gondolatommal a gyereken gondolkodtam és azon, hogy vajon jól döntöttem-e? Nem hittem volna, hogy ennyire más lesz az életem, hogy le kell mondanom az álmaimról csupán egy baklövés miatt, ami talán életem legjobb baklövése lesz.
- Hölgyem! - rántott vissza a való világba a taxis hangja.
- Mennyi lesz? - kezemmel a táskámba matattam a pénztárcámért.
- 10 font. - bökte ki szinte azonnal, véleményem szerint nem először. A pénzt átnyújtottam, a kilincs felé nyúlva nyitottam ki az ajtót, majd kilépve indultam meg a bőröndöm felé. Kezeimmel idegesen szorítottam a kicsinynek mondható tárgyat, majd egy mély levegő kíséretében nyomtam meg a csengőt. Bentről zajokat hallottam, ami arra adott tudomást, hogy nincs egyedül szeretett bátyám. Az ajtó hirtelen kitárult előttem és egy értetlen, zavart tekintet tárult elém.
- Emily? - kérdezte még mindig csodálkozva, nem hitte el, hogy tényleg itt vagyok előtte.
- Ó, Liam! - visszatartott könnyeimnek immáron szabad utat adtam és bátyám nyakába borultam.
- Ki az Liam? - hallottam meg háta mögül egy hangot, akihez később test is társult. Liam bandatársai jelentek meg előttem, akik segítették a bőröndömet behozni a lakásba, míg Liam az ölébe emelve vitt be a nappalijába. Mindenki értetlen tekintettel figyelt minket, kezdtem megnyugodni, könnyeim elálltak már csak a szuszogásomat lehetett hallani. Szorosan öleltem magamhoz Liamet, még mindig az ölében voltam, így arcomat szorosan mellkasába fúrtam.
- Hozhatok neked vizet? - csendült fel egy rekedtes hang, így fejemmel felé fordulva akadt meg tekintetem zölden izzó szemeiben. Aprót bólintottam, mire mindannyian elindultak a nappaliból, így kettesben hagyva Liammel.
- Mi a baj Em? - hangja aggódó volt, kezei a hajamban vesztek el. - Anyuék tudják, hogy itt vagy? - szegezte felém újabb kérdését, így egy mély levegőt véve kezdtem el a mondandómat.
- Nem tudják, hagytam levelet.
- Emily! - horkant fel, hangja élesen hatolt be a hallójáratomba. - Felelőtlen tett volt! Biztosan aggónak érted!
- Liam állapotos vagyok! - gyors tempóban szűrtem ki fogaim között a három szócskát, amit egy éles csattanás követett. Liam öléből figyeltem, amint a négy fiú megfagyott tekintettel figyel engem és Liamet, aki még próbálja feldolgozni, ahogy a többiek is az előbb kiejtett mondatomat. - Kérlek, ne dobj ki. - fordultam vissza hozzá, mélyen a szemébe néztem. - A barátom megcsalt. Nem volt senki, akivel beszélni tudtam volna és...anyuék..anyuék tudod mit akartak volna. Nem akarom elvetetni, ha már így alakult szeretném a világra hozni.
- Nem dobnálak ki Em, de... megyek, felhívom anyut. - óvatosan felemelt, majd visszahelyezett a helyére, ahol előbb ült. Döbbent tekintettel kísértem végig minden mozdulatát, amit ejtett és kissé ideges voltam amiatt, hogy lassan egy kínos beszélgetésben lesz része. A fiúk még mindig döbbenten álltak az ajtóban, a víz szétterült a földön a szilánkokkal együtt. Csak egy dologra tudtam gondolni...egyetlen egyre, hogy a hasamban lévő csöppség semmiben ne szenvedjen hiányt, és egy maradéktalanul boldog családban élhesse tovább nyugodt kis életét, amiben nekem...nem igazán volt részem. Más életet akartam neki, mint az enyém és nem érdekelt mások véleménye...senkié sem, hiszen ez a pici talán megváltoztatja mindannyiunk életét.
- Anyu? Szia! Igen, itt Liam! - hallottam meg Liam hangját, amint a telefonba beszél. Szemöldökét összehúzva figyelte minden mozzanatomat, amit ejtettem. - Igen, itt van és aránylag minden rendben vele. Szeretném, ha most leülnél. - fel-le járkált, ideges volt, tudtam, hiszen nehéz dolga lehet, amit helyettem csinál. Nem lennék képes nyugodtan beszélgetni anyámmal és elmondani neki, hogy valószínűleg az életemet rontottam el ezzel a kicsivel. - Emily-t megcsalta a barátja... Nem anya, nem ezért jött ide... Figyelj, Emily...Emily állapotos. Anyu kérlek..ne sírj. - szemeit lehunyva támasztotta meg fejét a tenyerében, immáron mellettem ült, ami megnyugtatóan hatott rám. Szerettem Liam közelségét, sikerült mindig megnyugtatni csupán a hangjával. - Nyugodj meg, ez nem a világ vége. Tudom... Kérlek, már felnőtt. Nem, nem akarja elvetetni. Nyugodjatok meg, kérlek. Minden rendben lesz, majd én vigyázok rá. Mind vigyázunk rá! Jó éjt, anyu! - hangja ellágyult, talán kissé megkönnyebbül, hogy tisztázta ezt...a nem éppen kellemes helyzetet. Telefonját visszacsúsztatta a zsebébe, testével felém fordult. - Nagyon dühös... azt akarja, hogy... - kezdett bele mondandójába, de sejtettem mit akar.
- Nem vetetem el! - mordultam rá.
- Tudom. Minden rendben lesz Emily! Majd... megbirkózunk vele, együtt, rendben? - kezét arcomhoz emelte, végigsimított rajta. - Anyuék is meg fognak békélni a helyzettel, csak adj időt nekik! - hangja nyugtatólag hatott rám, ahogy érintése is. Egy dologban voltam biztos, mégpedig abban, hogy igaz anyámék haragszanak rám, de Liam - akit igaz régóta nem láttam már - még mindig ugyan az a kedves és megértő testvér, aki mindenben támogatja kicsi húgát, akármilyen nagy galibát is okozott.