II. - 58. Emlékek.

Te jó ég! Először is azzal kezdeném, hogy annyira meglepődtem, hogy ennyi szomorú szám van a "tulajdonomban", hogy hihetetlen. Ez is egy kedvenc a sok közül...rettentően szeretem!:) Köszönöm szépen a rengeteg kommentet, válaszoltam rájuk! Jeee:)) Imádlak titeket, tényleg, és ne haragudjatok, hogy így leviszem az életkedvet mindenkinek a "szomorú" részek miatt, de...de.. :\ Nem is tudok mást írni, köszönök nektek mindent!:)

Have a nice day,

Wh ite:*

*Az újság* 

(zene)
- Elvesztem Louis. Meg kell értenetek, hogy már nem tudok az lenni, aki egykoron voltam. Emily nem csak az emlékét vitte magával, hanem engem is. Ugyan úgy mentem vele én is, meghaltam, vagyis egy részem biztos. 

- Harry hallod te miket mondasz? Itt vagy, élsz! A gyerekeidnek apa kell, nélküled nem tudnak felnőni! - lépett közelebb hozzám, majd pólómat megragadva húzott fel az ágyról. Egyenesen a szemeimet figyelte dühös tekintetével, amivel most tisztán láttam, hogy meg tudott volna ölni. Abban is biztos voltam teljesen, hogy képes lenne megütni, csak azért, hogy észhez térítsen.

- Szerinted anya nélkül menni fog nekik? Louis ne legyél ilyen naiv! Könyörgöm... Pont én kellek nekik? Mondd, mihez kezdenek velem? Mi lesz, ha megtudják, hogy mit tettem Emilyvel? Hogy miattam került oda, ahol most van? Szerinted szeretni fognak? Nem! Jobb lesz nekik, ha én... - kezdtem volna bele a további mondandómba, de Louis erősen felhúzott az ágyról és egészen a fürdőig tolt maga előtt. Éreztem, hogy a zuhanykabin hideg kövén állunk, majd Louis mellém nyúlva nyitotta ki a csapot, amiből a hideg víz cseppjei kezdtek el folyni a meleg nélkül. Értetlenül álltam előtte, ő is vizes volt, ahogy én is. A hideg szinte azonnal lehűtötte a testemet és minden porcikám beleremegett  amint hozzáért a testemhez. Fáztam, remegtem, de jólesett. Élek, tényleg élek. 

- Az istenért Harry! Ne tedd ezt velünk, kérlek! Nekünk is ugyan olyan nehéz, mint neked. Mi is szerettük hidd el, nagyon is! Egy remek testvér volt, barát és feleség. Szeretett téged, ahogy a gyerekeit is. Mit szólna, ha most látna téged, hmm? Nem örülne az biztos! Térj végre észhez. Matt-nek és Bellának is egyaránt szüksége van rád és egyáltalán nem igaz, amit mondtál. Szeretnek és szeretni is fognak, mindig! Érted Harry? Felfogtad? - nyomott erősen a csempéhez. Hajából csak úgy ömlött a víz. Mindketten vizesen, vacogva álltunk a zuhany alatt, de csak segíteni akart. És igaza volt, teljes mértékben igaza volt. Apa kell nekik, ha már az anyjukat elvesztették. Mellettük kell maradnom, még ha nehéz is lesz. 

- Igazad van. - suttogtam. Magam elé bámultam és éreztem, hogy Louis lazít a szorításán. A víz hirtelen megszűnt létezni, elállt. Arra kaptam fel a fejemet, hogy Louis egy törölközőt nyújt felém, amivel megtöröltem a hajamat, majd a vizes cuccaimat eltávolítottam a testemről. A törölközőt derekamra csavartam, majd a szobába visszatérve csatlakoztam az ágyon ülő barátomhoz. Mellé ültem és tekintetét figyeltem. Őt is megviselte. Szemén látszik, hogy valószínűleg nem sokat aludt mostanság, és a mindig mosolygó fiú sincs most jelen. A mosolyt a szomorúság váltotta fel, de ez mindannyiunkon látszik.
- Anne beszélt Sara-val. - tekintetét végre rám vezette, azonban semmi jóra nem számítottam. - Sara-nak nem tetszik, hogy hanyagolod a kicsiket, ezért úgy döntött, hogy egy ideig magához veszi. Amíg... amíg összeszeded magadat. Anne megvallása szerint nagyon hiányzol nekik.. - sóhajtott, tekintetét egy percre sem vette le rólam. - Le kéne mennünk, de előtte össze kéne itt pakolni... 

- Louis... 

- Harry így csak rosszabb. - egyik kezét a vállamra helyezte, míg a másikkal erősen szorította a kezeimet. - Ez így nem helyes Harry. Csak magadnak ártasz... 

- Tudom Louis, de... olyan nehéz. - fejemet a vállára hajtottam és akármennyire is fura, de sírtam. A vállán sírtam és őszintén mondhatom, hogy hiányzott a közelsége. - Nagyon hiányzik. Azt kívánom minden este, hogy mire felkelek, legyen itt mellettem. Hogy ez legyen csak egy rossz álom. De nincs mellettem. Sosincs reggelente mellettem, csak ezek, ezek itt... - nyúltam hátam mögé és egyik ruháját megragadva ölembe helyeztem. - Ez volt a kedvence. Még Párizsban vettem neki a nászutunkon. - mosolyodtam el az emlék miatt. Szemeimet becsukva emlékeztem vissza arra a percre, amikor egy óra után nehezen bár, de meggyőztem, hogy megvegyük ezt a ruhát neki. 

~ Harry ez a ruha egy vagyonba kerül. - húzta szét a ruha alját maga mellett, miközben szemei folyamatosan csillogtak. Tetszést mutattak a ruha miatt, aminek ára igaz nem volt kis összeg, de megtehetem, hogy megvegyem neki. Nekem csak öröm, ha boldog és lássuk be, piszkosul jól áll neki ez a ruha. Kiemeli mind azt, amit kell és életem végéig ilyen boldognak akarom őt látni. 

~ Gyönyörű vagy benne! - öleltem át hátulról. Erősen hozzásimultam hátához és államat a vállán pihentettem, miközben magunkat néztem a tükörben. ~ Kár lenne itt hagyni. - csókoltam bele a hajába, majd a nyakát vettem célba. Forró, puha csókokkal hintettem el kókuszos tusfürdőjétől illatozó nyakát, amit most oldalra biccentett egy kicsit, hogy jobban hozzáférjek. Egy percre hagytam abba nyaka csókolását, csupán azért, hogy a hátam mögött lévő függönyt elhúzzam. A kíváncsiskodók előtt nem akarom felfedni, hogy mennyire odavagyok ezért a nőért itt előttem. Számat visszahelyeztem a nyakára, míg kezemet a combjára helyeztem. Apró kuncogás hagyta el a száját és az a mosoly, ami megjelent az arcán, mámorító volt. A tükörbe nézve figyeltem meg magunkat és csodáltam őt. Mesés egy teremtmény, és az enyém. Csak az enyém, már hivatalosan is. Megfordult a tengelye körül és most már velem szemben állt. Mosolya ellenállhatatlan volt és tudom, tudom, hogy örökké az enyém lesz és mi leszünk a példája a meséknek, miszerint boldogan élnek, míg meg nem hallnak. Kezeimet összekulcsoltam dereka körül, majd homlokomat homlokának döntve vizsgáltam a szemeit. Boldogság és szerelem vegyülete csillogott benne egy kis vággyal megfűszerezve. Nem tudom, hogyan jutottunk el idáig. Egy átlagos ruhapróbával is olyan vágyakat kelt bennem, ami miatt lassacskán bűntudatom lesz. Azért csak egy nyilvános helyen vagyunk. Kezeimet felvezettem a hátán egészen a ruha cipzárjáig, de eközben ajkaink egy másodpercre sem váltak el egymástól. Óvatosan, lassan húztam le a ruhát egyben tartó tárgyat, majd a végéhez érve nyúltam fel vállához, ahol megállapodva egy ideig időzött, majd lehámozta róla a kellemes anyagú darabot. A ruha szinte azonnal, lassan kúszott le tökéletes testén egyenesen a földre, majd kezét megragadva léptettem ki belőle. Kissé eltávolodtam tőle és csodáltam tökéletes testét, ahogy ott áll előttem fehérneműben és arca még mindig pírba borul szégyenlősségében. Mosoly kúszott arcára, majd egyet lépve egyenesen elém ért. Kezeit összekulcsolta a nyakam mögött, majd ajkait a számra tapasztotta, ujjai mélyen túrták göndör fürtjeimet. Zihálva távolodtunk el egymástól. Ő az ingéért nyúlt, amit én gomboltam be neki, lassan végigcsókolva a hasát egészen a nyakáig. Kényeztetésével végezve húztam fel rá a gatyáját, majd a szandáljába belebújva ragadtam meg kezét és a ruhát, ami tökéletesen fedte gyönyörű testét. Mielőtt kiléptünk volna a fülkéből még utoljára magam felé fordítottam és szenvedélyesen megcsókoltam. Ajkaink eltávolodtak egymástól, kezemet arcához vezettem és egy rakoncátlan tincset a füle mögé tűrtem. Mind a ketten kuncogva léptünk ki az öltözőből, ahol néhány boldog percet tölthettünk el. Boldognak éreztem magamat, olyannyira boldognak, mint még sohasem voltam. Szerelem a javából, aminek sohasem lehet vége. 

 - Harry! Itt vagy? - rázta meg valaki erősen a testemet, ami miatt visszakerültem a valóságba. Észre sem vettem, hogy sírok, csak a ruhán lévő folt jelezte az arcomról lefolyó könnyeket. Fejemet felemeltem és Louis szemeibe néztem. 

- Itt... itt vagyok. - hangom halkan szólalt fel. Még mindig ott voltam, ott voltam Párizsban, vele. - Menjünk le. - töröltem meg arcomat, a ruhát visszahelyeztem az ágyra. 

- Harry... várj még egy percre. - ragadta meg kezemet Louis, aki aggódó tekintettel nézett rám. Tudtam, hogy valami oka volt, hogy ide jött, csak fogalmam sincs még, hogy mi ez az ok. - Emily-t jövő héten temetik. - szűrte ki fogai között a szavakat, amiket még emésztenem kellett magamban. 

~...~

- Harry, te jössz! - érintette meg a vállamat Louis. Elbambultam. A temetés közben folyamatosan máshol járt az eszem, így a pap szövegét egyáltalán nem hallottam. Egy sóhaj közepette indultam meg Emily sírja mellé kezemben Matt-el, magam mellett meg Bellával. Próbáltuk nekik valamilyen szinten elmagyarázni, hogy anyu most hol van, de nem sikerült. Annyira még nem értik, hogy mi is az a menny vagy az, hogy halál, így próbáltuk úgy elmagyarázni nekik, hogy Emily angyal lett és fent tartózkodik az égben. Minden este lefekvés előtt emiatt a magyarázat miatt a kertben ülve nézzük a gyerekekkel az eget és az anyut keressük. A csillagokat figyelvén várjuk együtt, hogy rátaláljunk egy-egy csillagképre, majd, amikor végre szuszogást hallok magam mellett mind a kettejüket mellkasomra vonva indulok meg velük a szobájuk felé, hogy lefektessem őket. Nehéz... még mindig nehéz elfogadni a tényt, hogy nincs velem Emily, de valamilyen szinten  már könnyebb. Nem sokkal könnyebb, csak egy kicsivel. A gyereknevelésben még nem tündökölök, minden este hiányolják őt, ahogy én is, de már kezdenek hozzám szokni. Sara végül nem vitte el magával őket, de nappal náluk tartózkodnak, hogy kicsit...kicsit egyedül lehessek. Viszont most... most eljött az a perc, amikor véglegesen is búcsút kell, hogy intsek neki. 

- Az ember sosem gondol bele abba, hogy milyen rettentően drága kincs is van a kezei között. Milyen jó embert tudhat maga mellett, aki feltétel nélkül szereti, minden hibájával együtt. Mennyi mindenen mentek keresztül együtt, és hányszor bocsátott már meg neki a hibái miatt. Rettentően sokat hibáztam, számtalanszor, amivel Emily-t bántottam meg. Sosem értettem, hogy mit miért tett, hogy miért bocsátott meg nekem annyi rossz után. Semmit sem értek, és talán nem is fogok soha sem. Későn jöttem rá, hogy nem kellene olyan életvitelt folytatnom, ami nekem egyáltalán nem kedvező, és az a lány, akit keresek, akit nekem szántak már régóta mellettem van, csak túl vak és önző voltam, hogy észrevegyem. Mondanám, hogy fiatal voltam és túl buta, hogy ezt tettem, de még mindig fiatal vagyok, csak már jóval érettebb. Egy remek embert vesztettünk el, egy remek feleséget, anyát, testvért és barátot. Mindannyian csodáltuk és becsültük őt a tettei miatt. Amiatt, hogy a lánya miatt mindenre képes volt. Nem mondott le a gyerekéről, annak ellenére, hogy fiatal volt. Mindenféle szempontból egy csodálatos ember volt. Szerettem őt és mindig is szeretni fogom. Tiszta szívemből mondhatom el, hogy életem szerelmét vesztettem el, akit sosem fogok elfelejteni. Maga mögött hagyott két remek gyermeket, akiket magaménak tudhatok, akiket próbálok majd rendesen nevelni, akik mellett kiállok majd, és csodálok. Remélem, olyanok lesznek, mint Emily, olyan jó emberek, mint ő és olyan jószívű,kedvesek és odaadóak, mint az édesanyjuk volt. Mindenki emlékében ott fog élni, ezt mindenki nevében mondhatom, mert szerettük őt, és sosem fogjuk elfelejteni. - fejezem be a rövidre sikeredett mondandómat, de úgy éreztem, hogy ebben minden benne volt, amit éreztem. Bellát is mellkasomhoz vontam és Emily sírja felé fordultunk. A kezünkben lévő vörös rózsát mind a hárman ráhelyeztük a koporsójára és csak álltam ott, csak álltam a gyerekeinkkel a kezemben és vártam, hátha valami történik. Talán abban reménykedtem, hogy Emily kinyitja a koporsóját és nevetve rám néz, miközben azt mondja, hogy "Át vagy verve, Styles", de akármennyire is szerettem volna, nem történt meg. Bármennyire is haragudtam volna rá emiatt a hülye tréfa miatt, megbocsátottam volna, mivel legalább magam mellett tudhattam volna. De rá kellett végre jönnöm, hogy ez a valóság, amiben ő már nincs jelen. Búcsút kell neki intenem, most már véglegesen.

- Részvétem, Harry! - érintette meg valaki a vállamat, akinek nagyon ismerősen csengett a hangja. Homlokomat ráncolva fordultam meg gyermekeimmel a kezemben, amikor megpillantottam Őt. Az egyik lányt a sok közül, a múltamat. 

- Köszönöm, Taylor. - suttogtam oda a lánynak, fél szememmel még mindig Emily helyét figyeltem. Bella és Matt egyaránt a mellkasomnak dőlve hallgatták a szívem dobbanását, ami most gyorsabban hangzott, mint kéne. Azt éreztem, hogy fájdalmában lassan ő is kikívánkozni próbál a mellkasomból, de ezt csontjaim és az engem borító gyerekek megakadályozták.
- Figyelj Harry...Én...én tényleg nagyon sajnálom! Mindent! Ha...ha valami szükséged van, segítségre vagy csak beszélgetni, akkor tudod a számomat. - simított végig a kezemen. Egy biztató mosolyt küldött felém, miközben láttam tekintetén, hogy tényleg komolyan gondolja. Ezt a hangja is igazolta, ami most szomorúbban, megtörtebben hangzott, mint eddig. Fogalmam sincs, hogy-hogy került ide...pont ő, de jólesett, hogy jelen volt Emily temetésén. 

- Rendben, kedves gesztus tőled, Taylor. - nyomtam csókot gyermekeim fejére és a többiekre pillantottam, akiket a vendégek vettek körül.

- Emily remek lány volt. Hozzád illett, még ha akkor nehéz is volt belátni. Remek anya volt, remek gyerekekkel az oldalán. Meg fogsz birkózni vele Harry, csak idő kell hozzá. Vigyázz magadra. - engedte el a kezemet, majd tovább állt. Karcsú alakja egyre távolodott a tömegtől, így csatlakoztam a többiekhez, akiket most gyászoló rokonok, ismerősek álltak körbe. Fél órás részvétnyilvánítás után tudtunk csak kocsiba szállni és útnak indulni. Mindenki a saját otthonába ment, így nekem kissé nehézkes dolgom volt otthon a két gyerekkel, egyedül. A lakást még mindig Emily illata borította, így, hazaérkezésünk során minden nap a könnyekkel kellett küzdenem. Utáltam ebben a lakásban élni, az emlékek miatt, de meg kellett birkóznom vele, hiszen szerettem volna itt felnevelni a gyermekeimet, a közös lakásunkba. Mind a kettőjüket alaposan megfürdettem, majd rájuk adva a pizsamát indultunk meg együtt a kert felé. A fűbe már a szokásos kis pokrócunk várt, ahova ledőlve figyeltük az égen elhelyezkedő csillagokat.

- Ott van anyu? - mutatott az égre piciny ujjacskáival Bella. 

- Igen, kicsim. Anyu ott van fent és most is minket néz. - mosolyodtam el és csak az eget bámultam. Bármennyire is fura... tudtam, hogy néz minket és minden szavam igaz, amit a gyerekeimnek mondok. Hittem, hogy ott van és lát minket és még így is onnan fentről óv minket minden bajtól és gondtól. 

- Mikor jön haza? - fordult felem komor arcával, amin a kíváncsiságot lehetett észrevenni. Egy mindennapi kérdés, amire sosem tudtam ésszerű választ adni. Mit mondjak egy ilyen kis gyereknek? Hogy sosem fog visszatérni hozzánk anyu? Még úgy sem tudja felfogni, hogy mi történt, hiába mondom el neki, csak jobban összezavarom.

- Kicsim... - csuktam be szemeimet, majd egy nagy sóhaj után kinyitva figyeltem arcocskáját. - anyunak ott kell maradnia egy ideig. Tudod...nagy szükség van rá ott fent, de ennek ellenére minden percben veled van, még ha nem is látod őt. Itt van Bella. Mindig is itt lesz bent! - nyomtam kezemet a szívéhez, amit tekintetével végig követett. - És neked is ott van kicsim. - másik kezemet Matt szívéhez érintettem és egy mosolyt küldtem feléjük. Szorosan a mellkasomhoz húztam őket, egyenesen közéjük feküdtem, hogy mind a ketten kényelmesen tudjanak elhelyezkedni az oldalamon. Fél órás pihenés és simogatás után mind a kettő rosszcsontot a mellkasomhoz emelve vittem fel az emeletre, egészen az ágyukig, ahova befektetve őket búcsúztam el tőlük. Mind a kettőjüknek hosszas csókot hintettem a fejére és ezután hagytam csak el a szobájukat. Óvatosan csuktam be az ajtajukat, nehogy felriasszam őket, majd ezután lassú léptekkel igyekeztem a szobánk felé. Benyitva csapott meg azaz érzés, amit nap, mint nap érzek, az egyedüllét. Az ágyamba befeküdve találtam magamat elveszettnek abban a nagy ágyban, amiben nemrégiben még ketten feküdtünk. A párnára helyeztem el a fejemet, majd a szememet lehunyva merültem mély álomba.

~...~

Egy hónap telt el Emily temetése óta, ami nehezen telt el. Számos cikk jelent meg az újságokban rólam, amiben elhordanak mindenféle rossz apának. Persze semmit sem sejtenek a dolgokról, hogy is sejthetnének, hiszen az óta alig mozdulok ki a lakásból. És, ha ki is mozdulok csak a bevásárlás miatt. A turnét most halogatjuk, hiszen még egyikünk sem érzi magát úgy lelkileg, hogy belekezdjünk egy ilyen hosszas dologba, így képlékeny, hogy mikor fogunk útnak indulni. A mai reggel sem történt máshogy, mint a többi. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet a fény hatására, ami minden reggel szinte direkt égeti ki a retináimat. Azonban egy dolgot furcsállok, hogy túl csendes a lakás. Ilyen tájt már a gyerekek hangos moraja tölti be a lakás minden négyzetcentiméterét, ami szinte zene füleimnek. Testemet gyors mozdulattal szabadítom meg a takarótól, ami egész éjjel meleget nyújtott számára, így a papucsomba belebújva indulok meg a gyerekeim szobájába. Először Matt-hez nyitok be, de látom, hogy ő még javában az álmok világában járkál, így óvatosan visszacsukva ajtaját megyek Bellus szobája felé. Óvatosan próbálok benyitni, de bekukkantva a szobájába szörnyülködve látom, hogy homlokát izzadtságcseppek borítják. Gyors tempóban idegesen haladok felé, majd tenyeremet homlokára helyezem, ami most szinte tüzel a forróságtól. Kezeimmel combja hajlatába nyúlok és sietős tempóban az ölembe kapom. A nappaliba sietek vele, ahol a kanapéra helyezem el, majd a  konyhába sietve nyúlok a lázmérőért. A telefonommal és a lázmérővel a kezemben sietek vissza a nappaliban szuszogó kislányhoz, aki szinte remeg a hideg érzése miatt. Hóna alá helyezem el a lázmérőt miközben sietős tempóban hívom az egyetlen ember, aki segíteni tud, Sarat.
- Szia, Harry! - csendült fel hangja.

- Bella lázas! - szóltam bele idegesen, köszönés nélkül.

- Azonnal megyek! - bontotta a vonalat, így a telefonomat a kanapéval szemben lévő asztalra helyeztem el. Bellát a mellkasomra vontam és így takartam be egy pléddel. Fél óra múlva Sara lépett be az ajtón, sietős léptekkel haladt felénk, majd kezét Bella fejére helyezte. Száját elhúzva nézett rám aggódóan, majd kezei közé véve a kislányomat távozott. Az orvoshoz sietett vele és nekem itthon kellett maradnom a fiammal, Matt-el. Már vagy egy órája, hogy elmentek az orvoshoz, azóta semmi hír. Matt-el a kanapén ülve nézzük a kedvenc meséjét az egyik mesecsatornán, amikor nyílik az ajtó. Idegesen kapom oda a fejemet, amikor megpillantom Sara-t és kezében nyugodtan alvó Bellát.

- Megfázott. - mondta ki egy sóhaj kíséretében és felénk igyekezett. - Ha kimentek este a kertbe öltöztesd fel jobban! - horkant fel, majd helyet foglalt mellettünk. - Tüdőgyulladást is kaphatott volna, Harry! Kicsit figyelj oda jobban, kérlek. A gyerekek ilyenkor olyan könnyen lesznek betegek. - tekintete és hangja is lágyabb lett. Tudtam, hogy igaza volt, felelőtlen voltam, hogy csak egy pizsamában mentem ki velük az éjszaka közepén a szabadba, de annyira...annyira tapasztalatlan vagyok még. Meg kell tanulnom azt, hogy ők még csak gyerekek és nem felnőttek, bármikor elkaphatnak bármi betegséget, vagy csak éppen megfázhatnak a hideg miatt. És éppen ezért, pont Bella miatt fogok ezen túl jobban odafigyelni az ilyenekre és bebizonyítom, hogy én igenis tudok jó apa lenni!

II. - 57. Emily Styles

Hűha! Hát, rendesen megleptetek az előző fejezethez kapott kommentekkel! :O Egy részhez sem érkezett még ennyi hozzászólás, de nagyon örülök neki!:) Ne haragudjatok, hogy szomorúságot hoztam az életetekbe... Viszont..., ahogy van egy kis időm írok. Tegnap este még elkezdtem írogatni ezt a részt és most lett kész, vagyis itt az 57. fejezet, ami egyre közelebb visz a végéhez és az epilógushoz. Végül is a számításaim szerint végül a 60. fejezet lesz a vége, vagyis tökjó, mert így terveztem:)) A kommentekre mindenféle képen válaszolni fogok, még ma elkezdem. Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok és remélem ez a rész is "tetszeni" fog.  Ehhez is két számot tettem be, remélem elnyeri a tetszéseteket, mert velük írtam meg a részt. :) Ölelés!:) 

Sok-sok locsolót nektek csajszik!;)

Have a nice day, 

Wh ite:*

"Keresem a hálószobámban, a fürdőben, az erkélyen,
nincs sehol. Állok a szoba közepén és szólongatom.
Furcsán, zavartan érzem magam, meg sem tudom magyarázni,
 miért, de pánikolok. Amikor nem jön, összegömbölyödöm az ágyamon,
és újra átélem az elvesztése fájdalmát."

(zene)

Karjaim között tartottam a gyerekeimet miközben próbáltam valamelyest lenyugtatni a könnyeim folyását. Bella értetlen tekintettel figyelt mindannyiunkat, a tömeg csöndben figyelte a cselekedetünket. Ujjaim erősen fogták az Emily által kapott levelet, amiben talán valamilyen magyarázatot kaphatok a cselekedetére  Csak ültünk és vártunk... senki sem értett semmit, főleg én nem. Az istenit is! Csak a férje voltam... Vajon miért tette? Vagy mióta tervezi ezt? Gyötörtem magamat a megválaszolatlan kérdésekkel, amik most szinte szétmarcangoltak belülről. Utáltam ezt az érzést, rettentően gyűlöltem, hogy feladta, hogy nincs többé. Nincs többé ő és én és a gyerekek, csak én és a gyerekek. Ez a tudat még jobban arra késztet, hogy magamba zuhanjak, pedig nem kéne. Erősnek kéne lennem, de ő sem volt, itt hagyott. Fejemet felemelve Bella és Matt válla fölött láttam meg Sara-t, akit most Tom ölel szorosan magához. A fiúk kezébe adtam mit sem sejtő gyermekeimet és Sara felé szedtem a lábaimat. Még a járás is nehéz dolognak minősül ilyen állapotban. Kezem egy percre sem engedte el a levelet, így a levéllel együtt öleltem szorosan magamhoz Sara-t, aki még mindig nem fogta fel, hogy mi is történt. Kezeinél megragadva húztam magam után egészen a kis csapatig, a barátainkig, akik most ott ültek a színpad közepén egy kis szabálytalan kört alkotva. Leültem arra a helyre, ahol ez idáig tartózkodtam és a többiek tekintetét kémleltem, akik már mind sírtak. Liam mellkasára vonta anyját és együtt gyászolták azt a személyt, akit mindannyian csodálunk, Emily-t. A levelet szorongattam a kezemben, már olyannyira, hogy a sima boríték kezdett gyűrődni. Kérdőn nézett rám mindenki és a termet csak a szipogásaink töltötték be. Eleanor-ra emelve a tekintetemet bólintott egyet, így vettem a bátorságot, hogy kinyissam azt a borítékot, ami talán magyarázatként szolgál nekem és a többieknek. Mielőtt még ujjam felszántotta volna a kis csomagot a tömeg felé néztem. Értetlen tekintetek százával találtam szemben magamat, nem sejtették, hogy mi történhetett vagy esetleg miért állt le pontosan a koncert. Liam kezéből kikaptam a mikrofont és ülő helyzetben beszélni kezdtem.
- A média miatt úgyis értesülnétek... - sóhajtottam egy nagyot, tekintetem folyton a kis borítékot figyelte. - Emily távozott a köreinkből. És ezt a kis levelet hagyta meg nekünk búcsúzóul. - mutattam fel nekik a kissé gyűrött fehér borítékot. Ujjaim végre felszántották az alaposan leragasztott lapot, amiből egy újabbat kihúzva nyitottam szét és tárult elém Emily írása. A papír lapja az illatát árasztotta és könnytől ázott volt. Néhol-néhol a tinta is elkenődött, de a szavakat egyben hagyta.

" Szia, kicsim..." - kezdtem el olvasni a levelet, de az első szavaknál ismételten patakként folytak le arcomon a könnyek. - A legnehezebb dolog a világon úgy megírni a levelet, hogy értelmes szavakat hozzon össze az ember. Értelmetlenség, szavak sokasága és ebből keletkeznek az értelmetlen mondatok, amik ebben a levélben javarészt jelen lesznek. Harry én...nem is tudom, hogy mit írhatnék, amivel megmagyaráznám neked a döntésemet. Haragszol, tisztán látom a szemeim előtt most az arcodat, ahogy olvasod a levelemet. Dühös vagy és nem értesz semmit, ahogy a többiek sem, de...meg kell értenetek, hogy ez volt a legjobb, amit tehettem. Mindössze 5% esélyem volt a túlélésre, és ez az idő múlásával csökkent. Az első napon tudtam meg..., de nektek nem szóltam. Jogotok lett volna tudni, tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy megakadályoztatok volna. Láttatok ti egyáltalán? Láttátok, hogy-hogy nézek ki? Koránt sem voltam már az a lány, aki a baleset előtt. Meghaltam már akkor, amikor megtudtam, hogy kevés az esélyem, de ennek ellenére még bíztam. Bíztam abban, hogy felépülök, kapok egy új szívet és újra egy maradéktalanul boldog család lehetünk. De nem lett így. Az esély csökkent, ahogy az én életerőm is. Nem volt más lehetőségem, döntést kellett hoznom, még ha fáj is. Ez lett volna a sorsom, így csak nektek akartam jót, hogy ne nézzétek végig a szenvedésemet. Mindannyiótoknak nehéz lehet most, megértem, teljes mértékben megértem...főleg téged Harry..., aki jelen pillanatban is itt fekszik mellettem, miközben ezt a levelet írom. Illatod gyors tempóban kúszik fel orromban, miközben a Moments-et dúdolgatom tőletek. A legjobb dolog vagy az életemben Bella után. Csupán a gondolat, hogy alig mertél elhívni randevúzni, megmosolyogtat. Szeretlek! Egy szó, amit sokszor hallottál már a számból, egy szó, amit teljes mértékig komolyan gondoltam. Már az elején beléd szerettem, amikor olyan kis esetlenül próbáltál felém közeledni. A mindenem vagy és örökké az leszel, de egyet ne felejts el! A családot! Attól, hogy nem vagyok neked szívem... ott van Bella és Matt, akikben tovább élek. Csak ránézel a lányunkra és megjelenek, mindig melletted leszek, még ha nem is látsz. Kérlek, csak arra kérlek, hogy a hiányom miatt ne zárkózz el, ne taszíts el magad mellől senkit, főleg ne a gyerekeinket. Tudom, hogy az elején nehéz lesz, furcsa lesz minden, hogy nem vagyok ott veled, de... Légy erős és sose felejtsd el, hogy ki vagy! Ott vannak neked a fiúk, a rajongók a család, akik mindenben támogatni fognak és hidd el, hogy jön majd egy lány, aki remélem annyira fog szeretni, mint én téged és megfelelő lesz számodra. Boldog leszel! Hagytam egy kis levelet..., amit Bellának szántam. Szeretném, ha a 18. születésnapjára odaadnád neki. Ne felejtsd el, amit mondtam. Verekedés helyett csokik, női gondokkal Eleanor! Próbáld meg őket a jóra nevelni, ahogy én tenném, szeresd őket és állj ki mellettük. Bízok benned Harry, tudom, hogy remek apa leszel, mert már most annak bizonyulsz, de nem akarom, hogy miattam olyat tegyél, amit a gyerekeink bánnának meg. Anyuékra számíthatsz, bármikor mehetsz hozzájuk és csak remélni merem, hogy örökre az emlékeidbe fogok élni. Én nem akartam így ezt...ezt az egész dolgot, de így hozta a sors. Valami miatt mindig szét kellett válnunk, de utána egymás mellett kötöttünk ki. Úgy éreztük, hogy ez tényleg olyan szerelem lesz, ami örökké tart, de közbe avatkoztak. Nem tudtunk ellene mit tenni, ennek így kell lennie. Szeretlek! Számtalanszor leírnám még neked és mondanám, minden egyes áldott nap, de helyettem más fogja. Csak bízz magadban, kérlek! Több vagy, mint amennyinek hiszed magadat! Sajnálom...tényleg Sajnálom, hogy nem voltam elég jó neked, és ilyen későn találtunk egymásra. De tudd, minden egyes percet élveztem, amit veled tölthettem! Szerettelek titeket, mindig is foglak és csak Liam-nek annyit mondj meg, hogy ne felejtse el, amit mondtam neki! Szeretlek titeket, mindannyiótokat! Ne változzatok meg, és maradjatok együtt, tartsatok ki, támogassátok egymást, miattam! 

Emily  Styles xx.

(zene)

Vége...A végére érve komolyan meredtem a lapra hátha megjelenik még pár sor, amiben több dolgot magyaráz nekem oktatásképpen. Éreztem, hogy Eleanor a kezemhez ér és erősen megszorítja. Felnéztem a lapról és csak akkor vettem észre, hogy már mindenki a talpán áll, csak én nem. A közönség felé néztem, könnyektől ázott arccal és ekkor...Ekkor, amikor Liam kezét nyújtva felém húzott fel felcsendült a tömeg által a levélben írt szám, a Moments. Átkarolva, fiammal a kezemben néztünk mindannyian a tömeg felé, akik most helyettünk énekeltek, nekünk. A mobil fényei világították meg csupán a közönséget, akik így mutatták ki együttérzésüket. Egytől egyig sírtunk...mind, kivéve a gyerekeket. Még semmit sem tudtak, talán Bella volt az egyetlen kettőjük közül, aki valamelyest értette a levél tartalmát, amit Emily írt. Álltunk és közben dúdoltuk a számunkat és a szívemet valami melegség töltötte el. Bellára szegeztem a tekintetemet és Őt láttam, Őt láttam benne, ahogy Ő írta. Örökre velem marad, mindig mellettem lesz a gyerekeinkben.

~...~

- Biztos ezt akarod Harry? - hajoltak ki a kocsi ablakán Louisék. A koncertet végül nem tartottuk meg, nem bírtuk volna folytatni, így a közönség produkciója után elbúcsúztunk és hazaindultunk. Louisék próbáltak meggyőzni arról, hogy velem maradnak és nálam lesznek pár napig, hogy segítsenek, de egyedül akartam lenni. Egy kis magányra vágytam a gyerekeimmel. 

- Igen Louis, megleszek. Majd beszélünk. - öleltem szorosabban magamhoz Matt-et, majd Bellust is ölembe fogva indultam el az ajtóm felé. A kulcsokat nagy nehezen sikerült belehelyeznem a zárba, majd az ajtót magam előtt kitárva léptem be a mára már megszokott házamba. Üres volt, és senki sem várt otthon, ahogy az utóbbi időben sem, csak most már az a kis remény sem élt bennem, ami eddig életben tartott. Az ölemben szuszogó gyermekeimmel az emelet felé igyekeztem, majd óvatosan levetkőztetve őket helyeztem bele az ágyaikba. Mind a kettejük szobáját alaposan megfigyeltem mielőtt távoztam, majd a sajátoméba siettem. Az ágyamra ülve temettem arcomat a kezembe és sírtam. Újra sírtam, amikor megéreztem Emily illatát vagy csak megpillantottam a szekrényt, amiben a ruháját tárolta. Oldalra nézve tekintettem meg az éjjeli szekrényen elhelyezkedő telefont. Kezeim közé vettem és tárcsáztam. Egy emberre volt most szükségem, aki segíteni tud nekem, az anyám. 

- Harry? - szólt bele fáradt, álmos hangjával. Gondolom felkeltettem, hiszen későre jár már az idő, de akármennyire is sajnáltam, most szükségem volt rá.

- Anyu... - válaszoltam neki, de ennyi telt tőlem. Könnyeim kiszöktek a szememből a mai napon már ezredjére. Hangosan sírtam és nem bírtam abbahagyni. Úgy éreztem, hogy kést döftek a szívembe és még jól meg is forgatták benne. Emily hiánya szétmarcangolt belülről és nem hagyott nyugodni a dolog, hogy nincs többé. 

- Harry mi történt? Kicsim mi a baj? - hangja most ébredtebbnek tűnt, mint előbb, de érződött belőle az aggodalom. 

- Anya elment... - testem remegett a könnyeim miatt, amik már eláztatták az arcomat és a rajtam lévő gatyámat is egyaránt. Féltem, hogy zokogásomat a gyerekek is meghallják és ezzel felkeltem őket, de nem bírtam türtőztetni magamat, kijött, ami már órák óta nyomaszt. - Egyedül hagyott a gyerekekkel... 

- Istenem... - suttogott bele a telefonba, mielőtt hangja elhalt. - Hogy történt szívem? Kicsim figyelj... holnap reggel odautazok hozzád. Minden rendben lesz, érted? - próbált biztatni  de... valami más volt. A hangja..a hangja koránt sem volt olyan meggyőző, mint szerette volna. - Harry, kincsem figyelj ide...tudom, hogy ez most nem könnyű és...mindenki ezt mondta neked, de próbálj meg aludni és egy kicsit megnyugodni. Mindannyian melletted leszünk, mindig és... Istenem nem tudom, mit mondhatnék. - sírt. Tisztán hallottam, hogy most már ő is szabad utat engedett a könnyeinek. A nő, aki mindig erős volt, most megtört. Emily-nek sikerült mindenkit megtörnie a halálával. 

- Nem tudom felfogni anya...nem tudom elhinni, hogy nincs többé...

- Harry próbálj meg aludni egy keveset és reggelre ott leszek Gemmával együtt. Addig maradunk majd ameddig szükséged van ránk. Nem lesz könnyű az elején, de utána hidd el...könnyebb lesz. 

- Szeretlek anya! Ne haragudj, hogy felkeltettelek..., de muszáj volt valakivel beszélnem. - sóhajtottam egy nagyot és a szekrény felé néztem. 

- Bármikor hívhatsz szívem! Próbálj meg aludni, rendben? Szeretlek kincsem! 

- Rendben, jó éjt! - köszöntem el, majd bontottam a vonalat. A telefont visszahelyeztem az éjjeli szekrényre, majd a fürdő felé szedtem a lábaimat. A zuhanyt megnyitottam, majd mikor eltávolítottam magamról az összes ruhát a forró cseppek alá álltam. Jólesően folytak le a melegen rázúduló cseppek a testemen, amik próbálták lemosni rólam a szomorúságot, mindhiába. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állhattam a zuhany alatt, talán fél óra vagy egy óra, de még mindig ugyan olyan rosszul éreztem magamat, mint eddig. A gyász, a hiány nem szűnt meg a meleg víz miatt csak testemet lazította el. Belül még mindig ugyan olyan rossz volt, talán rosszabb a dolgok miatt, amik a szemem elé kerültek. Emily tusfürdője és a piperecuccai, amik a fürdőben helyezkedtek el, csak rontottak a helyzetemen, ahogy minden. A ház, a tárgyak minden rá emlékeztet és ez...sokkal rosszabb, mint bármi más. A vizet elzárva tekertem magam köré a törölközőt, majd vizesen a szobába igyekeztem és az ágy alól előhúztam a bőröndünket. Belepakoltam Emily cuccait és magamnak is néhány ruhadarabot. A gyerekek szobájába siettem, halkan, nehogy felébresszem őket, majd az ő szekrényükből is pár napra elegendő ruhát fogtam kezeim közé. Nem bírtam itt maradni, el kellett menekülnöm innen. A gyerekeim ruháit is a bőröndbe helyeztem, majd magamra kapva egy pólót és egy fekete farmert nyilvánítottam magamat késznek. Most a legkisebb gondom volt, hogy-hogy nézek ki. Nem érdekelt, ahogy az sem, hogy mennyire késő van. A bőröndöt figyelmesen bezártam, majd kezembe véve indultam le vele  egészen a kocsiig. Gyors léptekkel haladtam vissza  a lakásba, azon belül a lányom és a fiam szobájába, akiket takaróstul emeltem ki az ágyból és vittem ki a kocsiba, ahol alaposan bekötöttem őket, nehogy valami bajuk legyen. Az ajtót bezártam, majd a kocsiba beülve helyeztem bele a zárba a kulcsot és indítottam. A motor hangos zaja volt csupán hallható, ami jelezte, hogy indulhatok. Lehajtottam a feljáróról, majd egyenesen Holmes Chapel felé tartottam, anyámhoz. Másfél óra múlva a régi házunk előtt parkoltam le.  Hezitáltam, hogy kiszálljak-e és bemenjek oda, ahol anyám és a testvérem tartózkodik, de a kocsiban nem lenne kényelmes eltölteni az éjszaka további részét. Így történt az, hogy gyerekeimmel a kezemben tartottam azaz ajtó felé, ami régen az otthonomat jelentette. Ujjaimat a csengőre helyeztem, amit addig el nem engedtem, míg az előszoba villany jelet nem adott magáról. Lépteket hallottam, amik egyre csak közelebb hallatszódtak. Az ajtó kinyílt és anyám fáradt, kisírt szemeivel találtam szemben magamat. 

- Harry! - vont mellkasára unokáival együtt és szorosan ölelt. 

~...~

Egy hete mindössze amióta itthon vagyok, anyuékkal. Egy hét távol mindenkitől, még tőlük is. A legésszerűbbnek azt tartottam, ha most egyedül hagynak, és nem járnak a nyakamra, hogy nem-e csináltam valami hülyeséget Emily miatt. A szobát valami irgalmatlan nagy rumli uralja, ugyanis Emily ruháit egytől egyig elhoztam otthonról és az ágyamra borítottam. A gyerekeimet azóta nem is láttam és rendes ételt sem tudom, hogy mikor ettem utoljára. Nem érdekel senki és semmi, mert úgy érzem, hogy meghaltam. Mi értelme van annak, hogy itt legyek, ha máshol is lehetnék? Mostanában ez a kérdés járkál csak a fejemben, mivel akárhogy is nézem, nekem kellett volna meghalnom és nem Emilynek. Gyáva vagyok...túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy olyanhoz folyamodjak, amivel árthatnék magamnak. Eddig csak annyit tudtam magammal csinálni, hogy nem juttattam a szervezetembe táplálékot és ezt is csupán azért, mert az étvágyam eltűnt, ahogy Emily is. Anyu minden nap próbálkozik a bejutással a szobámba, mindhiába. Tudom, hogy aggódik értem, de most meg kell érteniük, hogy senkire sincs szükségem. A telefonom percenként megcsörren, de ezt is meguntam már, így kikapcsolt állapotban helyezkedik el a ruhák sokasága alatt. Elhanyagoltam magamat, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen dolog fog velem történni. 

- Engedj be, Styles! - csendült fel egy ismerős hang az ajtó zajával együtt. Louis hangját véltem felfedezni az ajtó mögül, ahogy próbál bejutást nyerni a szobába. Nem tudtam, hogy mi van velük, egyáltalán, hogy viselik a dolgot vagy mi van Emily temetésével. 

- Menj el Louis! - kiáltottam ki, arcomat Emily pólójába fúrtam, ami már kezdte elveszteni az illatát. 

- A francba Harry! - csapott rá erősen az ajtóra, ami hangot adott magáról. A zaj kintről megszűnt. Kezdtem megnyugodni, hogy feladta, magához képest elég gyorsan, de valami nem stimmelt. 

- Jó isten, Harry! - hallottam meg immáron a hangját a szobámból. A szobába körülnézve vettem észre, hogy az ablak előtt áll, ahol valószínű bejutást nyert. - Mi az istent csinálsz te magaddal? Látod te egyáltalán magadat? - horkant fel, amire felkaptam a fejemet. Szemeim hunyorítva néztek felé, de nem érdekeltek a szavai, hogy mit gondol a kinézetemről.

- Csak hagyjatok egyedül. - mormogtam az orrom alatt, fejemet visszahelyeztem Em ruhájára. 

- Az istenért Harry! Miért csinálod ezt? Emily szerinted ennek örülne? Hmm? Hányszor olvastad már el ezt a levelet? 

- A századik után már nem számoltam. - rántottam meg a vállamat. Nem érdekelt, azt sem tudom, miért van itt, miért érdekli, hogy mi van velem. 

- Számtalanszor elolvastad, de Emily kérését elveted. Felolvassam, hogy mit kért? Felolvassam azt a kérését, amit most is megszegsz?  Eltaszítasz magadtól minket Harry! Minket, a gyerekeket, a családodat! Szükségük van rád! Napok óta itt vagy, bezárkózva ebbe a szobába és a gyerekeiddel Anne és Gemma törődik. Szerinted ez így normális? - hangja élesen hatolt be a hallójáratomba, ami szinte már fájt. Igaza volt, megszegtem Emily kérését, és eltaszítottam magamtól azokat, akiket szeretek, a családomat és a gyerekeimet. 

II. - 56. A remény, ami...

Még sosem fordult elő velem az, hogy ezzel a résszel kezdjem, gondolok itt a kis bemutatásra, de most valamiért úgy éreztem, hogy ezzel kell indítanom mielőtt belekezdek a történetbe. Szóval...húha, fogalmam sincs mit írjak, mit írhatnék, talán azt, hogy két zenét fogok a részhez tenni egy lesz Emily részéhez, egy meg Harryéhez. Szeretném, ha közben hallgatnátok, mert úgy írom/írtam én is éss...és ennyi. Jó olvasást kívánok nektek!:)

Have a nice day,

Wh ite:*

"Van, aki könnyen kapja meg akit szeret,
Van, aki sír és szenved,
Van, aki könnyek nélkül tud feledni,
S van, aki meghal, mert igazán tud szeretni."

(zene1)

Egész éjszaka csak forgolódtam a békésen alvó Harry mellett, aki még mit sem sejt arról, hogy mit tervezek a mai napra. Egy éjszaka sem változtatta meg azt, amit ma fogok csinálni, ugyanis minden reményem elszállt már. Legyengültem, fáradt vagyok, és már koránt sem vagyok azaz ember, aki ezelőtt voltam. Az erőm már nem a régi, ez betudható annak, hogy egy hónap után sincs semmi hír arról, hogy új szívet kaphatok és... nehezen bár, de rávettem a dokimat arra, hogy azt tegye, amit kérek. Óvatosan lehámoztam magamról Harry szorosan, óvóan ölelő karjait, majd a papucsomba belelépve toltam magam mellett az infúziós kocsit, ami folyamatosan juttatta szervezetembe a megfelelő mértékű folyadékot. Utam egyenesen a fürdőbe vezetett, aminek ajtaját magam mögött becsuktam, hogy még véletlenül se zavarjam meg a mélyen alvó férjemet. Kezemmel a mosdónak támaszkodtam és csak néztem magam elé, néztem az idegen tükörképemet, akire most fintorogva figyeltem. Régen nem mértem végig így magamat ilyen alaposan, mert féltem a látványtól, féltem attól, ami most elém tárult. Arcom meggyötört volt, fáradt és sokkal öregebbnek néztem ki, mint amennyi vagyok. Színem sápadtan tükröződött vissza a tükörből és a hajam színe is fakóbb lett. 

- Biztosan ezt akarom? - kezdtem el a tükörképemnek beszélni, hátha valami ésszerű okkal válaszol nekem, így lebeszélve a tervemről. Percekig néztem még magamat, hátha választ kapok, de csak néztem, néztem, mindhiába. A tükörképem nem válaszolt, de mit is vártam? Hogy majd megnyugtatva azt mondja, hogy "Emily minden rendben lesz?". Még mindig túl naiv vagyok és ez most már nem fog változni, soha. Csak abban reménykedem, hogy Bella más lesz, teljesen más, mint én. Nem lesz ilyen naiv, ilyen változtatható és egy olyan ember, mint én. Rossz vagyok, egy olyan nő, akit sokáig irányítottak és fogságban tartottak, egy olyan nő, aki egész életében helytelenül, meggondolatlanul cselekedett. De mit is érek én ezekkel az önsanyargató dolgokkal? Persze, hogy semmit. Ilyenkor az ember már okoskodik, hogy "ezt rosszul csináltam", csakhogy ilyenkor könnyű... felnőtt fejjel már mindent másképp látok, az egész életemet. Egy dolog nyugtatja igazán a szívemet, hogy Harry-t sikerült rávenni a mai koncertre, és nem lesz egész nap itt mellettem, hogy aggódjon, és emiatt a rajongóit hanyagolja el. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgot őt rávenni arra, hogy elmenjen, de ahhoz képest, amire számítottam sokkal könnyebb dolgom volt, mint hittem. Liamékkel más volt a dolog... Őket, hogy is mondjam...szinte azonnal megtörtem, aminek nagyon is örültem, hiszen nincs kedve az embernek órák hosszát azzal tölteni, hogy meggyőzze a bátyját és a barátait olyan indokokkal, amit ők is elfogadnak. Szóval...most ott tartok, hogy lassan megjönnek a fiúk és kezdetét veszi a nagy koncert, amit én Eleanor és a gyerekeim társaságában élvezhetek egy nagy képernyős tévén.
- Emily bent vagy? - csendült fel egy számomra ismerős rekedtes hang az ajtó másik oldaláról. 

- Igen, itt vagyok! - sétáltam az ajtó elé, majd magam előtt kitárva azt találkoztam férjem tekintetével. Szemei most kipihent állapotban figyeltek engem, ami örömmel töltött el, hiszen tudom, hogy így legalább jobban fogja bírni a koncertet.  

- Üres volt nélküled az ágy. - húzott közel magához, kezeit a derekamnál összefonta. - Lassan itt lesznek a fiúk és a nővér is keresett már! - arcát a nyakamba temette és úgy szuszogott tovább. Hangja még túl fáradt volt ahhoz, hogy beszéljen, de mi így is érettük egymást, szavak nélkül. Kezeimet felvezettem a tarkójára és hosszas ideig túrtam dús, göndör haját. Apró csókokkal hintettem el a nyakát, amire egy jóleső nyögés hagyta el a száját. Kezeivel folyamatosan simogatta a hátamat és lehelete megnyugtatóan hatott csupaszon lévő nyakamra. Hirtelen eltávolodva nyúlt a combom alá és egyik pillanatról a másikra már a karjaiban tartott. Egyik kezemmel a nyakát öleltem, míg a másikkal a kis utánfutómat szorongattam. Óvatos léptekkel haladt velem egészen az ágyamig, majd, mintha porcelánból volnék helyezett el rajta. Mellém ült és mosollyal az arcán nyomott egy csókot ajkaimra, majd kezével végigsimított az arcomon.- Szeretlek! - suttogta, mire akaratlanul is, de könnyek száza jelent meg a szememben. 
- Jó reggelt Emily! Mr. Styles! - köszöntött minket Dr. Miller a szokásosnál is letörtebb hangon. Mind a ketten tudtuk, hogy a mai nap számomra eléggé...fontos, ha lehet ezt így nevezni. - Hogy van ma? - húzódott mosolyra az arca, ami koránt sem tűnt vidámnak. Próbálta mutatni, hogy minden rendben van, csak azért, hogy Harry ne fogjon gyanút. Megkértem rá, hogy az egyességünkről senki ne szerezzen tudomást, hiszen akkor megpróbálnának megállítani, amit nem szeretnék.

- Köszönöm a kérdését, jól! - vágtam rá gondolkodás nélkül. Mind a ketten Harry-re néztünk, aki egy percig hezitálva bár, de kilépett a kórtermemből. Dr. Miller Harry helyére ülve nézett meggyötört, letört szemeivel az enyémbe, mintha csak azt akarná sugallni, hogy "Ne tedd!".

- Nem mondta el neki, igaz? - törte meg a szobában fennálló csendet.

- Csak Ön tud róla, senki más. Szeretném, ha ez így is maradna. Tudja... nehezebb lenne így nekik, mint úgy, hogy nem tudják. Így legalább nem tudnak megakadályozni és lebeszélni a dologról. Szív nélkül nem élhet egy ember...és csak nézzen rám. Még magam is látom, hogy nincs sok hátra! 

- Pályafutásom során egyetlen betegem sem kért tőlem ilyet... - sóhajtott egy nagyot. Szemével a mellettem zajongó gépeket nézte, majd fejét nem tetszően megrázta. - Nagyon bátor hölgy, Emily! - kezével az enyémet érintette és egy csöppnyit meg is szorította. Mind a ketten arra kaptuk fel a fejünket, hogy az ajtómon halkan kopogtatnak. Dr. Miller sietős léptekkel haladt az ajtó felé, ahol már a többiek várva várták, hogy beléphessenek hozzám. Udvariasan köszöntek egymásnak, majd a doktor helyét Harryék váltották fel. Mindenki boldogan lépett be a szobámba, hogy a koncert előtt még utoljára láthassanak engem. Eleanor kezében ott pihent Bella, Louis ölelésében Matt helyezkedett el. Rájuk szegezve a tekintetemet akaratlanul is, de elmosolyodtam, hiszen ezt látván tudom, hogy remek szülő válik majd belőlük. 

~...~ 

- Indulnunk kéne. - fintorogva ejtette ki szavait Harry. Már vagy egy órája boldogítják az életemet, mindenféle hülyeséggel, amivel csak nevetésre bírják a számat. Felállva az ágyból öleltem szorosan mindenkit magamhoz kezdve Louis-val, Zayn-el, Niall-al, Liam-el, Anyuval és a végén Harry-t. 

- Nagyon szeretlek! - öleltem még szorosabban, majd egy könnycsepp kúszott ki a szememen. - Végig nézni foglak! - toltam kicsit el magamat tőle, ajkaimat ajkára helyeztem. Még egyszer utoljára magamhoz öleltem, majd Eleanorral együtt figyeltük egyre távolodó alakjukat. Az ágyra visszafeküdve kapcsoltuk be a tévét és vártuk, hogy lassacskán elkezdődjön a fiúk koncertje. Mindössze két óra leforgása után sor került arra, hogy a színpad közepén állva tündököltek a barátaink, akik között ott volt álmaim pasija, a férjem. Nagyon büszke voltam rá, rájuk, hiszen hihetetlen, hogy ennyi év után is még mindig a tinik kedvenceiként könyvelhetik el magukat. Eleanor is ugyan olyan csillogó szemekkel figyelte a tévét, mint én, ölében fiammal Matt-el. Elsőnek híres számuk a Live While We're Young csendült fel, ahol még mindig ugyan olyan beleéléssel ugráltak a színpadon és arcukról csak úgy sugárzott a boldogság. Mindig így szeretném őket látni, ilyen boldognak és gondtalannak, ahol nincs nyoma a fájdalomnak vagy a keserűségnek. A szám befejeztével  minden fiú Harry köré gyűlt, aki mélyen szívta magába  a levegőt, majd a mikrofont egyenesen a szájához emelte.

- A feleségem most a kórházból nézz minket. Ezt mindannyian neki énekeljük! Szeretlek, Emily! - suttogta a mikrofonba, ami a technikának hála hangosan közvetítette hangját a közönségnek. Pillanatokon belül csendült fel a Little Thing-s, amit egymás mellett énekeltek, átkarolva. Szemeimbe könny gyűlt, gyermekeimet a mellkasomhoz vontam és mind a kettőt csókokkal halmoztam el. Meg akartam nekik mutatni, hogy mennyire is szeretem őket, még ha most ezt nem is fogják fel. Lassan elérkeztünk arra a pontra, hogy a szám a végéhez közelít, így Bella füléhez hajoltam és suttogni kezdtem neki. 

- Kicsim, nem vagy szomjas? - duruzsoltam a fülébe, melyre csak egy erős bólogatás volt a válasza. - Anya szeret, ezt ne felejtsd el, rendben? - suttogtam ismételten, nehogy Eleanor meghallja. Bólintott egyet, majd egy hosszas csókot nyomtam a fejére, majd Mattére. - Eleanor, elvinnéd a gyerekeket a büfébe és vennél nekik valami innivalót? - húztam mosolyra az ajkaimat, fejemmel barátnőm felé fordultam. 

- Persze, gyertek gyerekek! - emelte fel Matt-el, majd mellkasára fogta, míg Bellát maga mellé húzta. - Neked hozzak valamit? 

- Nem, köszi! - ráztam meg a fejemet, tekintetemet visszavittem a tévére, ahol közelről mutatták Harry-t. - Eleanor, köszönök neked mindent! - fókuszáltam most barátnőmre, aki a gyerekeimmel egyre távolodott. Egy mosoly volt csupán, amit küldött felém, majd végleg távozott a szobámból. A tévére visszavezetve a tekintetemet vettem észre, hogy befejezték a Little Thing énekelését ezért... egy mély lélegzetet véve nyúltam a szívemet mozgató gombhoz, ami az életet jelenti számomra. Ujjamat ráhelyeztem, tekintetem még mindig a fiúkat kémelte. 

- Szeretlek, Harry! - suttogtam s könnyeim szinte azonnal patakként folytak le az arcomon, majd ujjammal megnyomva a gombot állítottam le a gépet.
Könnyedség...ezzel tudnám megfogalmazni azt, amit éreztem. Pont olyan érzés fogott el, amikor apámmal voltam odafent, csak most egész lelkemmel lent lehettem még, talán a búcsú miatt. Halott testemet figyeltem, ami most élettelenül helyezkedett el az ágyon. Dr. Miller alakját véltem felfedezni mellettem, aki könnyeivel küszködve húzta elő a kis fiókomban tartott levelet. Kezében szorongatta és állította le a gépeket, amikor Eleanor lépett be mosollyal az arcán, hozzám. Csak egy halk csattanás volt csupán, ami megdöbbenését jelezte. A vizes flakon hangosan pattant le a földre Eleanor könnyeivel együtt. Dr. Miller megfontolt lépésekkel haladt barátnőm felé, akinek kezébe nyomta a leveleket, amiket számukra hagytam hátra. Megszűnt előttem a kép és csak a feketeséget láttam hangos zajjal vegyítve. Őt láttam...Ott volt a színpadon és még mit sem sejtve boldogan énekelte fel a jobbnál jobb számsorozatukat. Szerettem őt így látni, mindig is szeretni fogom őt, ahogy boldogítja az embereket csupán már a létezésével. Tudom, hogy nehéz lesz neki, de  át fogja vészelni ezt a rossz időszakot és minden a helyére fog kovácsolódni. Lassú léptekkel közeledtem feléjük, tudom, hogy nem látnak, így gondtalanul sétáltam tovább, egészen addig, amíg előtte nem voltam. Kezeimet a vállára helyeztem, ám ekkor megállt, mintha érezné, hogy itt vagyok vele. Fejét megrázta és tovább énekelt. Halk hangokat hallottam, amik ismerősek voltak, mintha már hallottam volna valahol. Arcommal a kijárat felé figyeltem, ahonnan bejöttem Harry-hez. Apám alakját láttam a kisfiaméval együtt. Mosolyra húzódott az arcom, hogy ismételten találkozhatok velük és most végleg csatlakozom hozzájuk. Ajkaimat utoljára Harry arcához vezettem, majd elindultam a fény felé, ahol most a szeretteim vártak, türelmetlenül.

(zene2)

*Harry szemszöge* 

Egy erős fény és egy különös érzés csupán, ami végigfutott a testemen. Épp belekezdtünk az új számunkba, amikor a vakító fény felé fordítottam a fejemet. Nem láttam semmit sem, csak akkor, amikor a fény enyhülni kezdett. Fogalmam sincs, hogy mi lehetett, talán elrontottak valamit, de most..., amit láttam arra késztetett, hogy ne folytassam tovább az éneklést. Mindenki a színpadon megállt és felém nézett, ám akkor ők is észrevették a felén közeledő Eleanor alakját a gyerekeimmel együtt. Nincs is baj ezzel... örültem volna máskor, ha itt vannak, de nem ma és nem ilyenkor. Eleanor arca könnytől volt ázott, a gyerekek semmit sem tudtak, csak jöttek Eleanor mellett. 

- Sajnálom. - olvastam le a lány szájáról ezt az egyszerű szócskát, amitől minden összetört bennem. 

- NEEEEEMM! - kiabáltam teljes erőmből, amitől most az aréna zengett. A kezemben lévő tárgyat erősen a   földhöz vágtam, ami hangos csattanással ért hozzá.

- Fogjátok le! Gyorsan! - hallottam meg Liam erőteljes hangját mögülem, de nem érdekelt, most semmi sem érdekelt. Könnyeim szüntelenül folytak le arcomon és nem tudtam felfogni, hogy...elveszítettem őt. - Eleanor fogd a gyerekeket! Ne gyertek közelebb! - üvöltött ismét, mire Eleanor cselekedet. Bellát erősen magához rántotta, miközben mellkasán pihenő Matt-et erősen fogta. A fiúk hangját hallottam a hátam mögül, de nem izgatott, most semmi sem érdekelt, csak az, hogy elhagyott. Elhagyott, feladta. A gitárosunk felé igyekeztem, aki mindent maga előtt hagyva hátrált. A gitárt a kezembe véve hajítottam tiszta erőmből a földre, ahol darabjaira hullott, mint az én szívem. Könnyeim szinte már tócsaként jelentek meg a színpad egy-egy részén, majd Louis karja ragadta meg az enyémet, a többiekével egyetemben. Próbáltam küzdeni, kapálóztam  de nem sikerült elmenekülnöm tőlük. Zúzni, törni akartam, hogy kiadjam a dühömet, de koránt sem volt annyi tárgy a teremben, amennyi most lenyugtatna. - Állj már le Harry! Mindenkit megrémisztesz! - erőszakoltak le a földre, ahol tovább küzdöttem ellenük, mindhiába. 

- Apuu! - rohant felém sírva Bella, kinek láttán a szívem meglágyult. Aggódóan néztem Liam-re, aki engedett szorításán, így kezeimet széttárva vártam a lányomat. Szorosan öleltem magamhoz, miközben sírtunk, együtt. A közönség és mindenki más síri csendben figyeltek minket, majd magam elé nézve vettem észre egy pár lábat. Fejemet felemelve találtam szembe magamat Eleanor-ral, aki egy levelet nyújtott felém, amin a nevem volt. Remegő kezekkel vettem el tőle, majd a többiekkel együtt ültünk tovább csak a földön. Nem értettem, nem értettem semmit, hogy mit miért tett, de abban biztos voltam, hogy a tegnap este nem volt véletlen. Mindent eltervezett és mi kérdések nélkül belementünk ebbe a tervbe, ami miatt most egyedül maradtam, a gyerekeimmel.

II. - 55. Szeretlek!

Szép jó estét drágáim!:) Végre a mai nap alkalmából vége az iskolának! Persze egy időre!:) Nem tudom kinek mi volt ma a suliba, de nekünk egész nap a diákok kedve szerint lehetett menni filmezni, csocsózni, focizni, röpizni és a többi. Hát... mit ne mondjak... én a bot lábammal a focira jelentkeztem, mert kellett két lány a csapatba. Élveztem, de ezt hosszas lenne elmondani, hogy miért, de m1. is nem ez a lényeg most, hanem az, hogy: itt az 55. rész! Gondolom már kíváncsiak vagytok, hogy mi is lesz Emily-vel vagy Harry-vel, de ez a következő részben kiderül!:)) Remélem nektek jó napotok volt az...eléggé különös időjárás ellenére. Végül is lassan nyár...:D Csak imádkozok, hogy ne akkor legyen tavasz...

Have a nice day,

Wh ite:*

"Még ma is, amikor látom,
hogy igazi mosolyra derül az arca,
megmelegszik a szívem, mert tudom,
hogy nem olyan, mint más.
Azért mosolyog így,
mert vele vagyok.
Miattam."

(zene) 

A vita után egyikünknek sem volt kedve tovább a próbával foglalkozni  főleg úgy, hogy a banda egy jelentős tagja épp most száguldott ki a szobából. Megérettem Liam-et, teljes mértékben mindannyian mellette álltunk, főképp azért, mert én is, ahogy a többiek is tisztában voltunk azzal, amit mondott. A dolgoknak, amiket a fejemhez vágott volt valóságalapja, ami, ha belegondolok tényleg ahhoz vezetett, ahol most tartunk. Emily volt az a személy az életemben, aki bármi is történt mindig megnyugvást hozott rám. Nem becsültem meg egy olyan lányt, aki a világot tette a lábam elé, csupán már azzal, hogy szeretett. Ez vezetett ide, ezért kell most aggódnunk miatta, hogy túlélje.

- Szia! - nyitottam be óvatosan a kórtermébe, hiszen mióta bent van, minden este itt vagyok vele és együtt térünk nyugovóra. 

- Szia! - nyitotta ki szemeit, amint beléptem az ajtón és a szokásos édes mosolyával várt. Kicsit feljebb ült az ágyon és a maga melletti helyet megpaskolva jelezte, hogy már bizony, várt engem. Örömmel töltött el, hogy egy fárasztó nap után visszatérhettem hozzá és esténként néha-néha sunyiban mellette aludtam el. - Hogy-hogy ilyen korán? 

- Előbb befejeztük a próbát. - rántottam egyet a vállamon. Közelebb lépkedtem felé, majd a cipőmet levéve bebújtam mellé. Gyors, óvatos mozdulatokkal a mellkasomra húztam és átkarolva őt szívtam be jól megszokott mámorító illatát. - Ma a szokásosnál is fáradtabbnak tűnsz. - hintettem egy puszit a fejére, államat megtámasztottam rajta. Csak a gépek pittyegése zavarta a fülemet, ami most jelezte, hogy Em-nek jelen pillanatban rendben van a szívritmusa. 

- Egész nap itt voltak a gyerekek és Eleanor. A nővér a vége felé alig bírta őket kitessékelni, mert szerinte "pihenésre van szükségem" - formált kicsiny ujjaival macskakörmöt. Hangja alig volt hallható, mellkasa rendezetten emelkedett fel és le. - El nagyon rosszul viseli. - egy sóhaj kúszott ki a száján. Mellkasomról elemelkedett és felült. Egyenesen a szemembe nézve kezdett el vizsgálódni vagy inkább felméri, hogy vajon az én állapotom rendben van-e. Könny szökött a szemébe és hirtelenjében a mellkasomon volt ismét. Kezeit a hátam mögött összekulcsolta és erősen szorított magához. Akaratlanul is, de egy sziszegés tört ki a számon,  fájt a Liam által okozott ütés, amit valójában a faltól kaptam.

- Elmondanád végre, hogy mi történt? 

- Lényegtelen, Emily. - simítottam végig komor arcán, amin most nem díszelgett az a kedves mosoly. Megadtam magamat és szóra bírtam a nyelvemet. - Összekaptunk kicsit Liam-el. 

- Mondd, hogy nem miattam... 

- Emily nem csak Eleanor-nak nehéz... Mindannyian nehezen viseljük ezt... ezt az egész helyzetet. Ha én... ha én... - dadogtam. Nem tudtam mit mondhatnék neki, milyen tényeket mondhatnék, amiket még nem tud. Számtalanszor ismételtem már magamat neki, hogy nekem kéne ilyen helyzetben lennem, mert tudom, tudom, hogy erősebb vagyok, mint ő. És akármennyire is fáj, akármennyire is utálom ezt, de minden egyes nap elmondja, hogy mik a teendőim, ha esetleg ő...ő nem élné túl. Ez a legrosszabb és egyben legkegyetlenebb dolog, amit tehet velem. A reményemet, azt a keveset is...megöli ezekkel a szavaival. Búcsúzik! De miért? Miért nem képes úgy állni a helyzethez, ahogy mindannyian? Mindannyiunkat kínozz ezzel, de főképp engem...és...és nekem így kell jó képet vágnom a  dolgokhoz, így kell erősnek mutatnom magamat, miközben, amikor alszik, vagy nem lát sírok. Sírok akármennyire is vissza akarom tartani, de nem megy, csak előtte. 

- Mit mondott? Egyáltalán mi történt? Könyörgöm, Harry ne kelljen minden egyes szavadat harapófogóval kihúzni belőled... - hangja bátrabban csendült fel, mint ezelőtt és mérgesebb is volt a hangzása. Tudtam jól, hogy egy dolgot kért tőlünk, csupán egyet, hogy tartsunk össze és ne vitázzunk. Ennek ellenére mindig sikerült valami kis csipkelődős beszélgetést váltanunk egymással, még ha nem is akartuk. Csak jött, a helyzet ezt kívánta. 

- Én erősebb lennék, és kibírnám. - fejemet lehajtottam, kezeimet tördelni kezdtem. Szemeimet becsukott állapotban tartottam és úgy emlékeztem vissza Liam tisztán hallható, dühös szavaira. - " Azt a látványt előbb tudnám elviselni, minthogy őt lássam ott. " - suttogtam szinte. Fájt, hogy Liam ilyet kívánt, hogy ezt szerette volna, ahogy én is, de... egy barát szájából ilyet hallani nem éppen felemelő érzés, annak ellenére, hogy tudtam, csak a düh beszél belőle. - Nekilökött a falnak, elmondta, hogy mit gondol és... elment. Ezért lett vége a próbának, és ezért vagyok most itt előbb. 

- Nem vagyunk tökéletesek. Egyikünk sem az. Hibákat követünk el. Tönkreteszünk dolgokat, de aztán megbocsátunk és továbblépünk. Harry ugye tudod, hogy Liam ezt nem gondolta komolyan? Ne haragudj, ha... ha kikészítelek a folytonos parancsolgatással, hogy mit csinálj, majd, ha én már... - kezdett bele, de ennyi volt. Nem bírtam tovább, arcomat a vállába temettem és sírtam. Könnyeim patakként folytak le a nyakán, a hátán majd eltűntek a testét takaró anyagban. 

- Ne kezd újból, kérlek! - suttogtam bele a nyakába. Nem voltam benne biztos, hogy hallja, hiszen annyira halknak hangzott a hangom.

- Szeretlek! Utállak így látni titeket! - csókolt bele a hajamba, kezeit a hátamra vezetve kezdte el fel-le mozgatni. 

~...~

*Emily szemszöge*

Egy hónap, ami alatt minden fenekestül felfordult. Hát... itt tartunk most pontosan a nagy semmi közepén, ahol még mindig minden ugyan olyan semleges és változatlan. Az állapotom semmit sem javult, még nem találtak szívet. Egyre gyengébb és gyengébb vagyok, de próbálom ezt magamba tartani és a külvilágomnak az ellenkezőjét mutatni. Dr. Millerrel minden nap megvitatom a tervemet, amiről próbál minden egyes nap lebeszélni, sikertelenül. Rettentően nehéz úgy egybevéve minden. A családom, a gyerekeim és a kórházi alkalmazottak tekintete is, ami azt mutatja, hogy letörtek és kezdenek a kedélyek egy másik irány felé fordulni. Hál' istennek Belláék még semmit sem értenek ebből, vagyis mondjuk úgy, hogy Matt, mert ő még annyira csöppnyi egy ilyen dolog megértéséhez, hogy a magyarázkodásba is értelmetlen belekezdeni. Már mind a ketten úgy köszönnek nekem, hogy "Szia, anyu", ami engem melegséggel tölt el, mivel Matt-nek ez az első szava. Bellát próbálom valamennyire készítgetni a legrosszabbra, de tényleges dolgokkal neki sem állok elő, csupán annyival, hogy apát mindig szeresse és bármi is történjen, mindig maradjon a családjával. Kérésem miatt minden egyes áldott nap itt vannak velem, hogy ki tudjam élvezni az idő minden másodpercét velük és a családommal. Eleanor egyre jobban az összeomlás felé tart és akárhányszor kérdezem, hogy mi a baja, csak egy mosollyal reagál, mintha ez mindent megoldana. Tudom, hogy nem akarnak a gondjaikkal és az érzéseikkel frusztrálni, de igenis úgy vagyok vele, hogy ki kell mondaniuk, mert, ha bent marad csak rosszabb lesz. Harry és Liam azóta kibékültek, szigorúan előttem, hogy lássam a két imádott férfit, akik egymást ölelve felejtik el a közöttük fennálló feszültséget. Utolsó sorban említendő, hogy ebben a hónapban kezdődik a fiúk turnéja, amit nem akarnak elkezdeni addig, amíg nem tudnak biztonságban, teljesen egészségesen. Badarság, nemde? Szóval, nagyjából ennyi történt egy hónap alatt.

- Megint elmélyültél a dolgokban. - simított végig puha kezeivel az arcomon. Tekintetét figyelvén a jól megszokott karikás szemeivel találtam szemben magamat. Most először tudom csak azt mondani, hogy szörnyű látvány. Hiányzott az a férfi, akit a balesetem előtt csodáltam nap, mint nap. Aki mosollyal fogadott, igazi mosollyal és nem csak egy erőltetettel, amivel csak engem akart volna felvidítani. Sajnáltam őt, nagyon sajnáltam és ezt próbáltam mindig a tudtára adni.

- Jó, hogy itt vagy. - húztam le magam mellé és felülve az ágyon egy lágy csókot hintettem ajkaira. - Nagyon hiányoztál! - kulcsoltam össze ujjaimat a nyaka körül és szorosan magamhoz húztam. Mélyen szippantottam be  jól megszokott parfümjét, ami jólesően kúszott fel az orromon. 

- Te is nekem! - mosolyodott el, homlokát a homlokomnak döntötte. - Hogy vagy? 

- Jól! - vágtam rá szinte egyből. - Viszont te rosszul nézel ki. Aludnod kéne. - simítottam végig most én borostás arcán. Hajába túrtam, mire egy jóleső nyögés hagyta el a száját. -  Menjetek el holnap a koncertre. - böktem ki végül hirtelen a szándékomat. Nem akartam, hogy miattam okozzanak csalódást a rajongóknak, hiszen még az elején megegyeztünk valamiben, amit most meg akarnak szegni. És...ez így nem fair, semmilyen szempontból.

- Emily nem megyünk el. Nem tudnék úgy a színpadra lépni, hogy te itt vagy én meg ott. 

- Shh... - ujjaimat ajkára tapasztottam, hogy belé fojtsam a szót. - Megígértétek, amikor bekerültem, hogy elmentek. Harry velem minden rendben lesz, Eleanor-al már meg is beszéltem, hogy a gyerekekkel itt lesznek velem és a tévében nézzük végig, ahogy boldoggá teszitek az embereket. A többiekkel már beszéltem, csak neked kell belegyezni és szeretném, ha elmennél. A kedvemért! - hangom lágyabban hangzott csakhogy sikeresen meggyőzzem őt. Egy sóhaj volt csupán, ami elhagyta a száját és hosszas gondolkozásba kezdett. Láttam rajta, hogy erősen fontolgatja a dolgot, mert maga is tudta, hogy igazam van.

- Rendben! - egyeztet bele a végén. Nyakába borultam örömömben és csókolgatni kezdtem, lassan, kínzóan. Ajkaink hirtelen találkoztak egymással, majd vadul kezdték el falni egymást. Nyelvünk lassan járta együtt a jól megszokott táncát, kezünk fel-le járt egymás testén. Hiányzott. Hiányzott már, hogy így érintsen, hogy tudathassam vele, hogy szeretem, mindenhogy. 

- Emily...ez veszélyes! - tolt el egy pillanatra magától. Ajkaimat mosolyra húztam és fejemmel nem-nek megfelelő választ adtam. Akartam őt, akartam, hogy érezhessem, még mielőtt cselekednék. 

- Annyi veszélyes dolgot átéltünk már együtt, Harry. Ez nem veszélyes, hanem örömökkel teli. Kérlek, okozz nekem örömöt és magadnak is! A nővérek már nem fognak bejönni. Nem lopni fogunk vagy egy bankrablást elvégezni, hanem csak élvezni egymás társaságát. A feleséged vagyok és már régóta nem nyúltunk egymáshoz egy ilyen hülyeség miatt. - kocogtattam meg a mellkasomon elhelyezkedő gépezetet, ami életben tart. Ódzkodott a dologtól, de láttam, hogy mélyen gondolkodik. Nem bírtam várni a válaszára, lecsaptam ajkaira és hátradöntöttem az ágyon. Ráültem a csípőjére, ajkaitól egy percre sem váltam el. Könnyek folytak le az arcomon, nem akartam semmire sem gondolni, csak szeretni őt és vele foglalkozni. Kezeit a csípőmre helyezte, majd a pólóm alját megfogva húzta le rólam másodpercek alatt. Ügyelt a gépre, nehogy valamivel kárt tegyen bennem, ami miatt veszélyben lenne az életem. Mellkasára téve a kezemet kezdtem el lassú tempóban kigombolni az ingét, miközben ő hevesen mozgatott előre hátra, így is növelve a közöttünk fennálló  vágyat. Felülve folytatta ajkaim kényeztetését, majd, amikor az utolsó gombhoz is elértem, izmos karjáról lehámoztam azt. Fordított a pozíciónkon, most én kerültem alulra. Apró csókokkal kezdte el végigjárni a testemet, amíg el nem ért a bugyimig, amit egyből eltávolított. Gatyáját levette magáról a bokszerével együtt, majd felém kerekedett. Aggódó tekintettel figyelte az arcomat, amit most mérhetetlenül nagy mosoly borított. Nyakánál fogva húztam le magamhoz egy csókra, majd zihálva váltunk el egymástól. Egymás szemét kémleltük, amikor végre visszatért az a mosolygós férfi az életembe, akit a végtelenségig szeretni fogok.

- Szeretlek! - suttogta ajkaimra, mielőtt lecsapott volna rájuk. 

II. - 54. Döntés...

Havas estét kedves hallgatóság!:) Hát...borzalmas ez az időjárás... Ilyet még nem láttam, hogy lassan Április van, de szakad a hó és olyan mérhetetlenül hideg van, hogy kedvem sincs még kinézni se az ablakon. Na, m1. nem időjárás-jelentőnek készülök!:) Meglepő, hogy hoztam részt? Hát...most olyan érzelmi állapotba kerültem, hogy kénytelen voltam levezetni valamivel a stresszt, dühöt, nevezzétek, ahogy akarjátok. Szóval... dobpergést. Itt a 54.rész! 

Have a nice day,

Wh ite:*

"Ha azt hiszed, hogy ezt várod az élettől
- családot, az anyaság valóra vált tündérmeséjét -
tévedsz. Ez nem stimmel, nekem nem jön be.
Mert az idea, hogy a szerelem feltétlenül hosszú
és boldog élethez vezet... nem igaz."

A doktorral folytatott beszélgetés után csak bámultam magam elé és minden lehetséges lehetőség végigfutott az agyamon, de mindig csak egynél kötöttem ki. Kizártam a külvilágot, csak gondolkodtam és gondolkodtam, hiszen másra nem hagyhatom ezt az igen fontosnak titulált dolgot. Nem tudom mennyi ideig ülhettem úgy az ágyon magam mellett Dr. Millerrel, hogy csak szimplán hagytam a dolgokat, hogy történjenek, de vissza kellett magamat hozni a való világba, ami most olyan szinten rosszra fordult, mint, ahogy még gondolni sem mertem volna. Őszintén szólva megbántam, hogy akkor hagytam szabadon elmenni Josh-t, de valamiért a szívem minden egyes kis szeglete azt tartotta jónak. Talán most nem itt lennék, hanem otthon feküdnék az ágyunkban Harry-vel és a gyerekeinkkel és a legnagyobb gondunk az lenne, hogy elfogyott a kakaó. De ez nem így van, nem most, nem akkor, nem is lesz így, hiszen egy rohadt kórházban fekszek egy szívvel, ami nem is az enyém. 

- Emily. - szólongatott a doktor, majd felé fordulva vettem észre, hogy egy papír-zsebkendőt tart a kezében felém. Mosollyal az arcán próbált jobb kedvre deríteni, de ebben a helyzetben ő is pontosan tudta, hogy az ember nem szívesen mosolyog. Olyan döntés elé állított, amire tényleg fogalmam sem volt, hogy mi lenne a helyes válasz, mert... lássuk be mindenféle képen valakinek csalódást okozok, amit nem szeretnék. Nehéz és tényleg komoly megfontolást igénylő a dolog. 

- Köszönöm! - fogadtam el a zsebkendőt, majd arcomat megtörölve szipogtam még párat. A mosdó felé igyekeztem, ahol a csap fölé helyeztem az arcomat, amit hideg vízzel borítottam el. Jólesett forrón tüzelő arcomnak a hideg érzete, ami elmosta a könnyek által okozott sós nedvet. Utáltam sírni és utáltam, ha miattam sírtak. A világ legelszomorítóbb dolga ez volt számomra, a sírás. A csapot elzártam, majd magam melletti törölközőbe temettem bele vízzel borított arcomat. Erősen töröltem, abban reménykedve, hogy ezzel minden bajomat letörlöm magamról, de ezt csak a tudatalattim hitte. A valóságban élő énem tisztában volt azzal, hogy egy egyszerű dörzsöléstől nem jön rendbe semmi, de... a remény hal meg utoljára, nemde bár? Mindig is reménykedő típus voltam, és valahogy ezt a szokásomat nem tudtam kinőni az évek során. Most is, mint mindig reménykedtem abban, hogy megjelenik valaki a szobában és bejelenti, hogy "Héé, semmi baj a szíveddel, csak szívattunk", vagy esetlegesen csak megcsípnek és felébredek ebből a borzasztó álomból. De akárhogy is reménykedtem ebben a dolgokban senki sem jött be az ajtómon és hiába csipkedtem magamat olyan erősen, ahogy csak tudtam, nem ébredtem fel. Fel kéne nőnöm és nem csak egy mesevilágban élnem, ahol minden tökéletes, szép és jó, ahogy a Szépség és szörnyetekben vagy a Hamupipőkében. Igaz nekik sem volt fenékig tejfel az életük, de a végén Happy End-el végződött a történetük és boldogan éltek a párjukkal, amíg meg nem haltak. Csak egy baj van ezzel, mégpedig, hogy az élet nem egy mese, hanem csupa gond, baj  és szenvedés. Persze ezeknek a dolgoknak is megvan a maga jó tulajdonsága, említendő itt az én életemben Anyu, Apu, Liam, a fiúk, Eleanor, Harry és a gyerekeim. Visszahelyezve a törölközőt a helyére sétáltam vissza az ágyhoz magam mellett tolva az infúziót tartó kis kocsit, majd elhelyezkedtem oda, ahol az előbb ültem. A doktor minden mozdulataimat aggódó tekintettel figyelte, láttam rajta, hogy letört és minden erejével azon van, hogy valamilyen módon is, de segítsen rajtam. Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy az orvosok sem tudnak minden beteget megmenteni, még ha annyira is azon vannak. Bele kell törődni, hogy az életünk sorsa Isten kezében van, ami egy nagy könyvben van megírva, hogy te ekkor és ekkor fogsz távozni a Föld nevű bolygóról. 

- Azért gondolkodjon még azon, amit mondott nekem. - fogta meg a kezemet, majd gyengéden megszorította. Harry, mint mindig pont jókor érkezett meg kezében a két gyerekemmel, akik mosollyal az arcukon mutogattak hevesen felém. Harry kezeiből letette Bellát, aki lábait szedve sietett felém. Az ágy, mivel hozzá képest magasan helyezkedett el Dr. Miller sietett segítségére. Felemelve a lányomat helyezte el mellettem, majd egy mosollyal az arcán indult el az ajtó felé. Harry már türelmetlen tekintettel indult meg felém, ám nem teljesen figyelt rám. Fejével a doktor után nézett én pedig próbáltam minél jobban álcázni azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. A szobában hamarosan a fellelhető összes rokonom jelen volt, közöttük anyám új férj jelöltje, Tom is. Először idegenkedtem a dologtól, hogy megismerjem Tom-ot, de, ahogy egyre jobban megismertem úgy csalódtam benne, természetesen pozitívan. Nagyon megszerettem őt, hiszen anyámat boldoggá teszi, ami a környezetére is kihat, mivel az óta, amióta ismeri ezt a férfit, szinte lehetetlennek minősül letörölni arcáról a mosolyt. Nyugtat a dolog, hogy legalább boldog és apám halálát valamilyen szinten kiheverte. 

- Sziasztok! - integettem mosolyogva a többieknek, immáron két gyerekkel az ölembe. Senkinek sem volt ínyére a boldogság, de a kedvemért mosolyt erőltettek az arcukra, bár engem igen nehéz átverni ezzel a hamis mosollyal. Láttam arcukon, hogy nem túl izgalmas éjszakán voltak túl és vörösödő szemük a talán órák hosszi sírást bizonyította.

- Hogy vagy kincsem? - lépett közelebb hozzám anyu, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. 

- A helyzethez képest jól. Viszont ti szörnyen néztek ki! - nevettem fel egy picit, feszültség oldásnak hátha jó. Szerencsémre értették, hogy viccnek szántam, így mindenkiből egy kis kuncogás tört elő, kivéve Eleanor-t. Magányosan álldogált az ajtóban, szemeibe könnyek szöktek, amik már jócskán ki akartak kívánkozni onnan. Kezeimet széttárva vártam, hogy ide érjen, ami pillanatokon belül meg is történt. Fejét a nyakamba fúrta és teste lassan remegni kezdet. Könnyei nyakamon egészen a pólómig folytak le, hátát simogattam és próbáltam valamilyen módon elérni, hogy lenyugodjon. A szobában kialakult csöndet a hirtelen befutó Paul törte meg, akin lehetett látni, hogy valószínűleg most érkezett be a maratonról. 

- Óh... - torpant meg hirtelen, amikor meglátta karjaim között Eleanor-t. - Szia Emily! - küldött felém egy mosolyt, zavart volt. 

- Szia Paul! - intettem neki. - Mi járatban? 

- Csak jöttem még egyszer megkérdezni a fiúkat, hogy nem-e gondolták meg magukat a próba kapcsán. - hangja a végére elhalkult és végignézett az öt srácon. 

- Világosan megmondtuk, hogy a közeljövőben lemondjuk a próbákat és a koncerteket. - förmedt rá Paul-ra Harry, aki szinte szemével megölte a férfit.

- Fiúk! - hangom magabiztos volt, hangosabb, mint előbb. - Annyit kértem tőletek, hogy a rajongókat ne hanyagoljátok! Kérlek, ne csináljátok ezt, hiszen megvagyok. A doki szerint befogadta a testem a mű szívet, vagyis miattam sem kell most aggódnotok!

- De... - kezdett bele ismét Harry, de szavába vágtam. Úgy utálom, amikor ilyen makacs.

- Semmi de! - jelentettem ki világosan. - Itt lesz velem Eleanor meg a két rosszcsont. Minden rendben lesz fiúk, menjetek csak. A kedvemért. - vetettem be az utolsó reményemet, így egy sóhaj volt csupán, ami a szájukon távozott. 

- Rendben! - válaszolták szinte egyszerre, majd szépen sorjában egy-egy puszival köszöntek el tőlem. Anyu és Tom is távozott, hiszen az előkészületek miatt rájuk is szükség lehet. Így történt az, hogy kettesben, vagyis ötösben maradtam Eleanor-al. Percekig csak a gépek pittyegő hangja uralta a szobát, még a gyerekek is csöndben ültek, de ennyi elég volt nekünk. Nyugtató volt a környezet és egy pillanatra elhittem, hogy minden rendben van. Rettentően gyorsan telt az idő és nem akartam, hogy most hirtelen minden gyorsan történjen. 

- Hogy vagy? - simítottam végig a hátán. 

- Nem a legjobban. - nézett rám csillogó szemeivel, amik tudósították az embereket arról, hogy nemrégiben még könnyekkel voltak elárasztva. - Azt hiszem, én bírom a legrosszabbul Harry után. 

- Látom... Eleanor én... nem is tudom, mit mondhatnék. 

- Semmit! Könyörgöm, nehogy elkezdj nekem itt búcsúzkodni, mert akkor rosszul leszek. Nem fogsz meghalni Emily! 

- Ezt nem én döntöm el Eleanor! Rossz titeket így látni. Rossz ilyen állapotba látni a szeretteimet. - sóhajtottam egyet teljes szívemből. Gyerekeimet szorosan magamhoz szorítottam és puszikkal hintettem el finoman illatozó fejecskéjüket.

*Harry szemszöge*

- Nem kéne itt lennünk. - tettem le kezemből a mikrofont, így félbeszakítva a próbát. Egyszerűen nem tudtam így koncentrálni, hogy a feleségem épp a kórházban fekszik, és bármikor bekövetkezhet az, amitől mindannyian rettegünk.

- Harry mi csak teljesítjük a kérését. - sóhajtott fel Liam. Láttam rajta is, hogy nem szívesen jött el a húgától, de pont őt nem értettem. Nem értettem, hogy miért nem mondta meg Emily-nek, hogy most fontos mellette lennünk és éreztetni vele, hogy mennyire fontos is számunkra.

- Ó, ezzel tisztában vagyok. De azzal már kevésbé, hogy miért kell mindig cserbenhagynunk azt, akit szeretünk, csupán a pénz miatt? - háborodtam fel. Elegem lett, betelt a pohár és most minden eddig bennem felgyülemlett érzés kiszökni próbált.

- Tévedsz. Tévedsz, már megint tévedsz Harry. - hangja nyugodt volt, visszafogott. - Nem a pénz miatt csináljuk, hanem Emily miatt. 

- Tényleg? Hogy a francba lehetsz ilyen nyugodt? A húgod haldoklik az istenit is! Ennyire leszarod? - teljes erőmből a földhöz vágtam a mikrofont. 

- Már megint tévedsz! - ismételte meg magát. Sóhajtott egyet és közelebb lépett, egyenesen elém. - Hogy lehetsz ennyire önző? Bele se gondolsz abba, hogy ez mind miattad van? - ragadott meg a blézeremnél, erőteljesen a falhoz nyomott, ami hangot is adott magáról, amint hátam erőteljesen csapódott hozzá. - Ha nem lettél volna ennyire hülye és telhetetlen most semmi baja nem lenne! De nem, te neked össze kellett szűrnöd a levet Cara-val és Taylorral és isten tudja még kivel, mert nem tudtál parancsolni a farkadnak! Azt hiszed nekem könnyű? Hm? Hát rosszul hiszed! A szentségit is Harry! - szorításán nem gyengített. Sőt..még talán erősebben is fogott. A fiúk a háta mögött döbbenten figyeltek minket, majd közeledve próbálták leaggatni rólam őt, sikertelenül. - A húgomról van szó! Szerinted én olyan nagy boldogsággal megyek be a kórházba? Örülök neki, hogy így látom őt, szenvedni? Tévedsz, ismét tévedsz, mint mindig! Utállak érted?? Miattad kell így látnom őt és most az egyszer kívánom azt, teljes szívemből, hogy bárcsak te lennél ott! Azt a látványt előbb el tudnám viselni, mint azt, hogy őt lássam ott. És tudod miért? Tudod miért Harry? Azért, mert tudom, hogy te felépülnél! - szavai mélyen keringtek bennem. Igaza volt! Teljes mértékben igaza volt. Minden miattam van, a múltam miatt. Liam hirtelen elengedett szorításából, majd egyik pillanatról a másikra szem elől tévesztettük őt. Eltűnt a szobából és már csak a múlt pillanatai éltek bennünk. Liam, ahogy kiabált és, ahogy kiakadt. A fiú, akit még sosem láttunk így, a fiú, akinek szavai visszhangoztak a fejemben, mivel teljes mértékben igazat mondott. Én túlélném.

II. - 53. Kórházi este

Sziasztok!:) Csodálatos vasárnapi délutánt kívánok nektek!:) Először is szeretném mindenkinek megköszönni, aki eddig szavazott rám a verseny miatt, másodszor meg...itt az 53. rész, ami egyre közelebb és közelebb repít minket a blog végéhez. Nem tudom a számításaim mennyire biztosak, mert, ahogy elnézem megmerem kockáztatni, hogy a 60. rész lesz a befejezés, de még semmi sem biztos!:) Kommentekre folyamatosan próbálok válaszolgatni, és ígérem fogok is, mert szeretek veletek kapcsolatba lépni, de időhiányában vagyok. Hmm... több hozzáfűzni valóm nincs, szurkoljatok a jövőhétre!:) 

Képzeljétek! :D Ódzkodtam a dologtól, de jövőhét folyamán kész lesz az első tetoválásom :D Hihetetlen nem?? Már most be vagyok...na m1. :DD Barátnőm, kedves írótársnőm vett rá tulajdonképpen a dologra és elhatároztuk, hogy egyentetkólesz, ami összeköt minket, hiszen hihetetlenül imádom őt!:)) Innen is puszillak! :* 

Have a nice day,

Wh ite:*

"Az időt ingyen kapod, de valójában felbecsülhetetlen értékű.
Nem birtokolhatod, de kihasználhatod. Nem tarthatod meg, de eltöltheted.
S ha egyszer elvesztegetted, bizony soha többé nem kaphatod vissza azokat a perceket.."

*Emily szemszöge*

Miután Liam távozott a szobából, így egyedül hagyva engem csak oldalra döntött fejjel bámultam a függönnyel ellátott ablakot. Igaz, nem kaptam teljes rálátást a külvilágra, de tisztán hallottam, hogy most az idő is komor és szomorú, mint az engem körülvevő emberek. A nővérek és a doktorok véleménye szerint most legnagyobb szükségem a pihenésre van, így a mai napon csak egy ember látogathatott meg. Tudom, hogy Harry valószínűleg nem érti most, hogy mégis mi a fene folyik körülöttem, egyáltalán mit mondtam Liam-nek, de így  a legjobb. Addig jó, amíg nem tudja, hogy Liam-et mire is kértem valójában. A legnehezebb dolga neki lesz, ha esetleg az Isten úgy dönt, hogy magához hív, és pont ezért volt szükséges minél előbb erre a beszélgetésre sort keríteni a bátyámmal. A szobát csupán a gépek pityegő hangja töltötte be és az ablakpárkányra eső esőcseppek hangos érkezése. Nyugtató volt a természet által létrehozott zajt hallgatni, igaz ezt a csodálatos hangot a gépek sokasága zavarta meg. Arra kaptam fel a fejemet, hogy szemeim egyre nehezebbek lesznek és teljesen átadom magamat a fáradtság érzésének, ami mélyen repített el az álom sötét bugyrába.

- Elhagytál... - jelent meg előttem egy szőke hajú lány. Szép, karakteres arca egy csöppnyi boldogságot sem mutatott. Dühösen meredt rám, miközben szemeiből folytak a könnyei. Nem tudtam, hogy ki ő, de megesett rajta a szívem. Mindig is utáltam, ha valaki sírt, nem szerettem, ha valaki szomorú, mert az élet arra tanított, hogy bármi is történik, próbáljunk meg mosolyogni.

- Ne haragudj... szívem nem tudom, hogy ki vagy. - próbáltam megérinteni őt, de gesztusomat látván hátrált egyet. Fél tőlem? - merült fel bennem rögtön egy kérdés,  mire akaratlanul is összehúztam a szemöldökömet.

- Nem is kell tudnod... már lényegtelen minden. - szemtelenül vállat vont, mintha tényleg nem érdekelné a dolog, de a szemei mást súgtak. Csalódottságot.

- Így nem tudok neked segíteni. - próbáltam ismételten közeledni, most nem hátrált, csak nyugodtan állt a helyén.

- Mindenkit összetörtél. - fejét lehajtotta, könnyei folyni kezdtek. Sietve rohantam oda hozzá és mellkasomra vontam. Hátát simítottam végig kezeimmel, hogy így is lenyugtassam egy picit. Teste remegett, ahogy sírt és illata mintha a felismerés csapásaként ütött volna meg. 

- Bella? - toltam el magamtól egy kicsit és mélyen néztem bele kéken izzó szemeibe. 

- Rég nem hívott így senki... - fejét megrázva tekintett rám, majd egyet pislantva tűnt el előttem. Megint egyedül voltam, ahogy a korábbi álmomba. Egyedül a fehérségben, magányosan és értetlenül. 

- Mr. Styles nem lehet itt, értse meg! - egy erőszakos női hang, ami biztatott, hogy szemeimet kinyitva nézzem meg a hang tulajdonosát.

- Ön meg azt értse meg, hogy mellette kell lennem! A férje vagyok az istenit! - egy dühös, ismerős hang ordított már szinte a nőre, aki vele vitatkozott. Harry dühös hangja pattintotta ki a szemeimet az alvó helyzetükből, így egy kicsit megköszörülve a torkomat fordítottam feléjük a fejemet.

- Kérem, hadd maradjon! - mosolyt erőltetve az arcomra pislogtam párat, hiszen még fájdalmas volt az erős fény a szemem számára. Mind a ketten felém pillantottak, azonban a nővér tekintete dühösen járkált köztem és Harry között. Nem tetszően rázta meg a fejét, majd felém igyekezett, kicsit meglökve vállával Harry-t. Az infúziós tasakon állítgatott valamit, majd a gépeket kémlelte a tekintete, mintha egy orvos lenne. Egy sóhaj kíséretében távozott mellőlem és lábai egészen az ajtóig vitték őt. - Akkor maradhat? - hangom biztatóbban hallatszott, mint az előbb. 

- Én nem láttam semmit! - csukta be maga mögött az ajtót és a szobában bekövetkezett az a bizonyos kínos csönd. Harry arcát figyeltem folyamatosan, szüntelenül és szemeinél mindig megakadtam. Gyönyörű zölden izzó szemeiben most valamilyen élettelen csillogásnak nevezhető dolog volt látható, amihez még csatlakozott a sötét karika is, ami arra adott jelet, hogy nem aludhatott az óta. Arca pirosan izzott, pont, mint Liam-é és látszott, hogy a könnyek már kellőképpen elvégezték a dolgukat, így kiszárítva, kimarva csodás, puha arcát. Tekintete szüntelenül járkált fel és le a testemen, majd a gépekre pillantott és szemében újra megjelentek a könnyek, amiket rosszalló tekintettel figyeltem. Nem tudtam elviselni a látványát a mindig boldog és maradéktalanul szerelmes férfinek, aki a világot jelenti nekem. A tudat, hogy miattam néz most így, egyszerre szomorít el és késztet engem is sírásra. De nem lehet sírnom,  nekem kell erősnek mutatnom magamat. Kezeimet széttárva mutattam a síró férfinek a szándékomat, miszerint szeretném itt látni magam mellett. Arcán lefolyó könnyekkel sietett felém, majd arcát a nyakamba temetve sírt tovább. Teste erősen remegett a könnyek okozta stressz miatt, így kezemmel párszor végigsimítottam izmos hátán, amin még mindig ugyan az a póló volt, amit a balesetem napján viselt. Kezemet felvittem a tarkójáig, majd a hajába túrtam és így voltunk hosszú percekig. Teste remegése kezdett csillapodni, így én is nyugodtabbá váltam. Arcát, fejét apró csókokkal hintettem el és nagyokat lélegeztem, hogy mámorító illatát érezhessem.

- Liam nem árulta el, hogy mit mondtál neki. - csendült fel hirtelen hangja. Egy kelletlen sóhaj hagyta el a számat, amire tekintetét rám szegezte. Zölden izzó szemei még mindig búskomoran figyeltek engem.

- Tudom, én kértem meg rá. - simítottam végig arcán. Egy mosolyt küldtem felé, hátha más témára kerítünk sort, nem akartam, hogy tudja azt, amit Liam-től kértem.

- Őt hívtad be...és nem engem. 

- Harry sejtettem, hogy ez rosszul fog érinteni, de muszáj voltam Liam-el megbeszélni a továbbiakat. 

- Szóval feladod? - hangja már nem csengett olyan lágyan, mint az előbb. 

- Ezt egy szóval sem mondtam. - simítottam ismételten végig arcán, majd kissé eltávolodva az ágytól ajkára helyeztem kiszáradt ajkaimat. - Szeretlek! - döntöttem neki homlokomat homlokának és így merültem el továbbra is gyönyörű szemeiben. - A gyerekek? 

- Sara-val és Tom-al vannak. 

- Pihenned kéne, Harry. 

- Nem! Itt maradok veled ameddig csak kell. - kezdte el a makacskodását. Ujjamat a szájára helyeztem és megcsókoltam. Követelőző volt és szorosan húzott a mellkasára. Kezét levezette a hátamon, amire minden egyes porcikám belebizserget. - Nekem kéne most itt feküdnöm... 

- Harry kérlek, ezt most fejezd be! - parancsoltam rá. Dühös voltam, hiszen ezzel csak engem bőszített fel. Mindvégig tudtam, hogy Josh engem akart és nem őt. - Mi lenne a rajongóitokkal nélküled? Vagy csupán a fiúkkal és a gyerekeinkkel? 

- Már megint a rajongók... Emily arra nem is gondoltál, hogy velem mi lesz, ha esetleg... - halkult el a hangja. Most tudatosult benne az, hogy talán nem lesz elég időnk együtt és végleg elveszít. Eddig szerintem fel sem merült benne ez az opció, de szeretném őt mindenre felkészíteni, a legrosszabbakra is.

- Ha esetleg már nem leszek jelen az életetekben. Harry...én...én tudom, hogy rád talál újra a boldogság és szeretném, ha tényleg el kell mennem, akkor keressél valakit, aki megfelelő anyaként szerepel majd Bella és Matt életében. Szeretném, ha foglalkoznál a gyerekeinkkel és nem taszítanál el senkit sem magad mellől, hiszen ők csak segíteni akarnak majd, még ha te, akkor nem is érzed úgy. Ne add fel az álmaidat és azt , amiben tehetséges vagy. Hidd el, hogy a rajongók is segíteni fognak ugyan úgy, ahogy Liam-ék is és mindenki. Szeretném, ha boldog lennél valaki olyan mellett, aki ugyan ilyen szerelemmel szeret téged, mint ahogy én. Olyan bonyolultnak bizonyult a kapcsolatunk az elejétől fogva. Ha...ha visszamehetnék a múltba mindent másképp csinálnék, de nem tehetem és minden lehetséges dolgot fel kell most vetni. Bellát a nővé válási problémákkal, majd Eleanor-hoz küldd, ő csak tapasztaltabb, mint egy férfi. Ha valaki összetörné a szívét, akkor ne verd agyon a srácot, kérlek, abban a helyzetben gondolkodj tisztán. Vegyél neki csokit, fagyit minden boltban lévő édességet és menj be hozzá a szobába, vond a mellkasodra és beszélgess vele. 

- Állj már meg Emily! - észre sem vettem, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy mindent közöljek vele. Sírt, sőt zokogott. Arcom hirtelen komorrá vált és csak azt vettem észre, hogy mellkasára dőlve pihenek. Lélegzete miatt fejem sietős tempóban emelkedett fel és le, könnyei arcomra csöppentek le és folytak rá a pólójára. Szorosan ölelte a derekamat, félt, tisztán éreztem, hogy félt attól, hogy elveszít és én is iszonyatosan rettegtem a haláltól és attól, hogy miként fogadná a hírt, hogy már nem vagyok jelen az életében. Percekig voltunk ebben a pozícióban és csak élveztük egymás közelségét, ami most nyugtatólag hatott mind a kettőnkre. Élveztük a pillanatot és mással nem is törődtünk. Egyik pillanatról a másikra éreztem, hogy fejét a fejemen pihentetve szuszog, ami zeneként hatolt bele a füleimbe. Óvatosan fejtettem le magamról a kezeit, amik óvóan ölelték át a derekamat, majd az ágyon kicsit arrébb csúszva fektettem be magam mellé. A takarót magunkra terítettem, majd egy sóhaj kíséretében hajtottam fejemet egyenesen a mellkasára, oda ahol a szíve hangosan jelezte, hogy igenis jelen van a körünkben. A reggeli órákban finom, puha ajkak érintésére keltem fel. Egy jóleső mosoly rajzolódott ki az arcomon, miközben folyamatosan Harry-t néztem. Csodálatos és ellenállhatatlanul helyes. Kezeimet felvittem az arcához, végig simítottam rajta, majd nyakláncánál fogva lehúztam magamhoz és ajkára tapadtam.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek. - támaszkodott homlokomnak a homlokával. - Hogy kerültem ide fel, melléd?

- Akármennyire is élveztem az ölelésedet, kényelmetlennek bizonyult az a póz, így kénytelen voltam felhúzni téged magam mellé. 

- Jó reggelt Emily! Ó, Mr. Styles! - jött be döbbent tekintettel az ajtón Dr. Miller, akinek később már mosoly ékeskedett az arcán. Legalább nem az a fránya makacs nővér zökkentett ki minket ebből a romantikusnak mondható pillanatból. 

- Hoznál nekem egy kis vizet, Harry? - fordultam férjem felé, aki hezitálva bár, de felállt és távozott a szobából. Dr. Millerre visszapillantva fagyott le arcomról a mosoly, mert furcsának tartottam a váratlan, hirtelen érkezését. Csöndben indult meg felém a papírjait bújva, majd egy sóhaj kíséretében helyezkedett el mellettem az ágyon. Csendben ült mellettem, papírját nézegette folytonosan. Talán a szavakat kereste vagy talán csak azt, hogy hogyan adalékólja be nekem az esetlegesen rossz híreket. Viszont mielőtt belekezdhetett volna a mondanivalójába Harry jelent meg az ajtóban egy kancsóval és a hozzá tartozó pohárral a kezében. Az ő arcáról is pont úgy fagyott le a mosoly, mint az előbb az enyémről, de mindenféle képen el kell érnem, hogy távozzon a körünkből. 

- Itt a vized! - adta át kezembe az immáron vízzel teli poharat, majd azt számhoz emelve kortyoltam bele. A hideg víz jólesően kúszott le a torkomon, majd a pohár tartalmát megívva adtam vissza kezébe. A fejemben muszáj volt valami nyomós indokot találnom, hogy elküldjem őt, kettesben akartam maradni a doktorral, amit ő észre is vett éppen ezért nem szólt semmit.

- Elhoznád nekem ide a gyerekeket? 

- Szólok Sara-nak, hogy... - kezdett bele, de félbeszakítottam. 

- Át kell öltöznöd Harry, tegnap óta ebben a ruhában vagy és... őket is megnyugtatja, ha veled jöhetnek el. - húztam mosolyra  a számat, hogy így is kicsit bátorítsam. Egy kis ideig hezitált és ódzkodott a dologtól, de magára nézve jött rá, hogy bizony igazam van. 

- Rendben. - lépett közelebb hozzám, majd egy csókot hintve ajkamra, kapta magára a kabátját és alakja egyre jobban szem elől tévesztődött.
- Kérem, ne kerteljen, kezdjen bele! - fordultam Dr. Miller felé, amikor már ténylegesen is tudtam, hogy Harry nem hall minket.