MÁSODIK FEJEZET - JAVÍTOTT VÁLTOZAT

"Testemből kiszédült varázsos parány,
Belőlem darab, mindvégig talány,
Életem életednek adom,
Csillag légy! - úgy akarom."

Miután sikerült valamelyest lenyugodnom berendezkedtem a nekem szánt szobába, ami igaz nem az én stílusomnak volt megfelelő, de ajándék lónak ne nézd a fogát elven működtem akkor. Természetesen a fiúk mindenben segítettek, minden kérésemet figyelték, ami kissé idegesített, hiszen nem halálos betegségem volt, hanem egy csöppség, aki még semmit sem tud a világ rejtelmeiről és arról, hogy kikkel fog felnőni. A nap fénypontja talán az volt, amikor kénytelenek voltak magamra hagyni néhány órára, ugyanis halaszthatatlan próba jött szóba, így igaz nem volt ínyükre a dolog, de egyedül hagytak a hatalmasnak mondható lakban. A telefont meg nem tudom számolni, hogy hányszor vettem kezeim közé azért, mert anyámmal szerettem volna ezt az egész bonyolultnak és érthetetlennek mondható dolgot tisztázni, de még nem álltam rá készen, ahogy talán arra sem, hogy anya legyek. Felvetettem az ötletet, amit anyám tanácsolt Liam-nek, de mindig ugyan arra jutottam: gyilkos lennék, ha megtenném. Így csak főttem a saját levemben, amit én készítettem el, ugyanis okolhattam volna én Peter-t ezért, hogy gyermeket csinált nekem, de ugyan úgy hibás vagyok én is, ahogy ő. Kettőn áll a vásár, de ebben a játszmában csak én fogok versenyt futni, mivel Ő más mellett éli boldogan mindennapjait. Annyira belevetettem magamat ebbe az egész baba dologba, hogy már kezdtem azt érezni, hogy egy óra elteltével beleőrülök a túlságosan is mély elmélkedésbe. Így jutottam el odáig, hogy valamivel hasznossá kell tennem az időt, amiben még jónak is mondható vagyok. Első ötletként jónak láttam, hogy körbejárom a házat és felderítem a számomra még ismeretlen helyeket, de lássuk be... nem tarthat egy lakás körbejárása fél vagy egy óránál többnek, így a fal mellett ledőlve ütögettem a lábamat a padlónak csupán időelhúzás képen. Már feladni készültem, hogy bármi értelmes dolgot is tehetek egyedül, amikor szinte láthatóan és hallhatóan is felgyulladt a fejem fölött az a bizonyos lámpa. Kisfiam vagy kislányom szinte követelőzően szólaltatta meg gyomromat, ami jelet adott arra, hogy talán valamilyen élelmet juttatnom kéne belé. Még jó ötletnek is tűnt, hogy bátyámat és esti vendégeinket élelemmel lássam el, így szinte azonnal felpattanva rohantam a konyhába és ujjaimmal körbefontam a hűtő kilincsét. Kitárva azt szinte ámulatba ejtett, hogy mennyi minden van is benne és ennek ellenére mindegyik fiú irigységre méltóan karcsú. Kivettem egy jókora darab hátszínt, majd hozzá az összes fellelhető zöldséget, amit párolva köretként helyezhetek el a hús mellett. A húst alaposan lemostam majd egy kis sóval, borssal megszórva tekertem bele egy kis fóliába, hogy addig is, amíg a fiúk hazaérnek érjenek az ízek. A zöldségeket megpucoltam és alaposan megmostam őket, majd egy tálba téve vártam, míg alaposan lecsöpög róla a víz. Egy üveg bort vettem elő a hűtőből, amiből egy kis pohárnyit a serpenyőbe öntöttem, hogy egy kis pikáns ízt varázsoljak a zöldségeknek. Fokhagymát nyomtam bele, majd a zöldségeket óvatosan belehelyeztem és alá gyújtottam és élveztem a zöldségek és a fűszerek mámorító illatát, amik szinte azonnal felszöktek a légáramlatomba.
- Emily, hahó! - bátyám hangja törte meg az órák óta fennálló csendet, ami az egész lakást uralta. Nem is vettem észre, hogy mennyire elment az idő a főzés miatt, de jobban éreztem magamat, hogy csináltam is valamit azért, hogy hálámat mutassam ki a befogadásért. Noha tudtam, hogy bátyám ezt nem veszi jó néven és ezentúl aggódnom kell azért, hogy valamit is csinálhassak, mert túlságosan is aggódó személyiség, megértettem őt, talán én is így cselekednék. Most már nem csak magam miatt kell aggódnom, hanem a kicsi miatt is, aki már most rettentően megzavarta az életemet.
- Hmm, micsoda illatok. - tört be a konyhába a szőke fiú, azt hiszem Niall, aki már csillogó szemekkel figyelte az asztalra elhelyezett ételeket.
- Emily! - horkant rám Liam, ahogy vártam. Szemét összehúzva figyelte mozdulataimat, amit én csak egy kedves mosollyal reagáltam le. - Mondtam, hogy pihenj, Em! - rázta meg a fejét nemtetszően.
- Még az elején vagyok és nem emeltem, hanem főztem! Most pedig gyertek, még meleg! - apró mosollyal mutattam az asztal felé, majd Liam mellett elhelyezkedve bámultam, ahogy a fiúk mohón szedik maguknak az ételt. Öröm volt nézni, ahogy egy-egy falatot sürgetően nyelnek le, tetszett, hogy ízlik nekik az étel, amit én csináltam. A vacsora után mindenki egyszerre távozott, hogy egyedül hagyjon a bátyámmal, akivel egy ideig még hosszas beszélgetésbe vágtunk mind a gyermekről és mind a két év eseményeiről. Nagyon sajnálta, hogy nem keresett, de véleménye szerint ezzel csak jót tett nekem, ugyanis nem volt mersze, hogy felhívjon és, ahogy az idő telt annyira félt attól is, hogy hívásával talán mindent tönkre tenne. Természetesen mindezt úgy mesélte el, hogy ujjai elvesztek hajzuhatagomba, így egy idő után sikerült elérnie, hogy mély álomba zuhanjak, ahol minden, de minden a legnagyobb rendben van.
Az idő rohamosan repült a fejünk felett, hihetetlennek tűnt, hogy már nagy pocakom miatt szinte semmit sem tudok csinálni. Meglepő volt, hogy szüleimmel már beszéltem és... sikerült talán mindent a helyére tennünk. Igaz, hogy nem éreztem azt, hogy teljes mértékben mellettem vannak, így volt, mert távolról bár, de támogattak. Semmiben sem szenvedtem hiányt és ezt tanúsította az is, ahogy a fiúk bántak velem. Minden egyes mozzanatomnál mozdultak őt is, ha szomjas voltam, akkor hoztak vizet vagy esetlegesen más italt, amit kívántam és Niall... Niall mindent megtett, hogy minden egyes órában egyek valamit. Nem mintha ez akkora baj vagy hátrány lett volna, ugyanis kicsim rettentően éhesnek minősült, amit a többiek jó szemmel néztek. Élvezték nézni, ahogy eszem...ugyan...eszem? Sokkal inkább nevezném én azt zabálásnak, mint evésnek. A mákos tésztától egészen a bödönös fagyiig minden szóba jöhetett nálam. Sosem felejtem el azt a napot, amikor az első ultrahangomra kísértek el, amikor is kiderült, hogy a bennem lakozó csöppség, bizony kislány.

Idegesen ütögették a lábukat a padlóhoz a fiúk, mintha annyira félnének valamitől vagy esetlegesen az ő hasukat kennék be valamilyen zselés folyadékkal. Természetesen jogosan izgultak, mert most minden kiderül a kicsiről, aki itt van bennem. Hasam már-már nagynak mondható, teljesen úgy nézek ki, mint egy jóllakott óvodás, aki napokig csak evett és evett. Persze a fiúk mindig bókolnak, hogy csinos vagyok, és ne törődjek a hasammal, azért Louis visszafojtott mosolya engem is nevetésre késztet.
- Miss Payne. - a védőnő mosolyogva tárta ki az ajtót a könnyebb bejutás érdekében, idegesen álltam fel bátyám kíséretében, akinek nyomában ott loholtak a fiúk. - Kérem, feküdjön fel. - a lány nem lehetett nálam olyan sokkal idősebb, mégis valamiért frusztrált, hogy tegezés helyett a magázást választotta. 
- Megkérhetem, hogy szólítson Emily-nek? Nem vagyok annyira idős, hogy magázzanak. - homlokomat összeráncolva ültem fel az ágyra, majd hátradőlve vártam, hogy történjen valami. A lány mellém ült, egy szerkezetet vett a kezébe, majd a pólómat felhúzva nyomott rá a zselés anyagból. 
- Emily. - nevetett fel egy csöppet. - Készen állsz, hogy megnézd a kisbabád? - apró mosolyt küldött felém, ami a lány egész lényét kedvessé és szimpatikussá varázsolta. A fiúk felé fordultam, akik közelebb léptek, Liam a kezemet fogva próbált nyugtatgatni. - Nem fog semmi fájdalmas történni, ez csak egy egyszerű ultrahang, amivel megtudhatjuk a gyermeked nemét és, hogy minden rendben van-e vele. Ilyen esetekben nem veszünk magzatvizet, mert még ifjú vagy ahhoz. Harminc fölött szokott inkább jellemző. 
- Kezdhetjük. - sóhajtottam egy nagyot, majd fejemmel a monitor felé fordultam, amin azonnal megjelent a kis kép. Apró kis kezek borították be a képernyőt és egy csöppnyi arc, ami már most könnyeket csalt a szemembe. Liam kezét erősebben szorítottam, amikor a lány hasamon lejjebb csúsztatta a szerkezetet, türelmetlenül lestem a képet. - Mi ez a hang? - szemöldökömet összehúzva figyeltem a képet, az apró hang zavarta a fülemet.
- A kicsi szíve. Óó. - hirtelen megállt a keze, valamit nyomott a billentyűn, amire a nyomtató hangos morajjal adta ki magából a monitoron látható képet. - Gratulálok! - mosolyogva fordult ismét felénk. - Kislány és láthatóan semmi eltérőt nem látok, vagyis minden rendben van a gyermekeddel, Emily. Két hónap múlva várlak vissza, rutinvizsgálat és akkor már ki is tudjuk tűzni, hogy körülbelül mikorra várható a kislányod. - a monitor képe sötét lett, apró papírt adott a kezembe, amivel elkezdtem hasamat törölgetni. A papírfecnit a kukába helyeztem el, pólómat lehúzva huppantam le az ágyról. A lány a kezembe adta a kinyomtatott kis képeket és egy másikat, amire alaposan fel voltak írva lányom leletei. - Vigyázz magadra! - vállamon végig simítva adta ki az utunkat, így mindannyian illedelmesen elköszönve tőle távoztunk a szobából.

Persze azóta már sok minden történt, sikeresen kiakasztottam a körülöttem lévőket azzal, hogy állást kerestem és találtam is. Sokat voltam egyedül a próbák miatt, így egyik nap gondoltam egyet és útnak indultam, hogy jobban feltérképezzem a környéket. Egy óráig járhattam az utcákat, amikor rátaláltam egy táncstúdióra, így betérve néztem meg rögtön egy próbát, amit egy kedves szőke hajú lány tartott. Lexi - a szőke hajú lány - rengeteget segített onnantól kezdve és kijelenthetem, hogy remek barátok lettünk. Mindenbe beavattam őt, hogy valószínűleg nem tudom sokáig a csapatot támogatni, de megértette és ennek ellenére is bevett maguk közé. Mindennapjaimat vele töltöttem el, amikor unalmasnak bizonyultak a napjaim, de az idő elteltével és hasam növekedésével már csak nézőként tudtam a csapatot figyelni. Remek barátra leltem Lexiben, aki mindenben mellettem volt és... bátyám is szerette őt, természetesen csak barátként.
- Kicsim. - anyám zökkentett vissza  való világba, ujjai óvatosan szántottak végig hajamon. Igen, anyám csatlakozott hozzánk, hogy az utolsó pár hétben mellettem legyen. Rettentően meglepett viselkedése, ugyanis munkája miatt eddig nem nagyon tudta betölteni az igazi anya szerepet, de teljes szívemből mondhatom, hogy  felülmúlta magát az utóbbi időben. - Hazajöttek a fiúk. - apró mosollyal illetett meg, ami engem is vigyorra késztetett.
- Sziasztok! - törtek be a szobába, elől Liam lépkedett egy nagy macival a kezében. - Ezt Izabellának hoztam. - mellém helyezte, egyből rádőltem a hatalmas plüssre.
- Csak Bella. - mormogtam, szemöldökömet össze-összehúztam.
- Hogy van? - kérdését tudtam, hogy nem nekem szánta. Sosem tőlem kérdezte meg, hanem inkább anyánktól, aki ténylegesen is jobban tudta állapotomat, mint én. Míg én állandóan csak a "Jól"-t ismételgettem, anyu jobban kifejtette, hogy most milyen gondokkal küzdök.
- Ma magához képest nagyon rosszul. - nemtetszően rázta a fejét, ujjaival a hasamon simított végig. - Nagyon lent a hasa Liam.
- És az mit jelent? - furakodott előre Harry, aki az utóbbi időben többet volt velem, mint bárki más. Tetszett, hogy a nőcsábász hírében álló fiú távolságtartó volt velem, mégis mindig mellettem szeretett volna lenni.
- Jaj Harry. Néha annyira butákat kérdezel. - nevetve ütögette meg vállát Louis, aki egyet kacsintva felém húzódott barátja mellé. Szemöldökömet ráncolva kaptam a hasamhoz, combomon valami folyadék folyt végig. Szúró, kényelmetlen fájdalmak jelentkeztek és mintha valaki direkt feszegetni kívánná a lábam közét. Akaratlanul is egy kellemetlen nyögés hagyta el a számat, amire mindenki felkapta a fejét. Anyu idegesen pattant fel a helyéről és szinte kiabálva horkant rá Liamre.
- Hozzátok a kocsit! - adta ki a parancsot, majd Harry és Louis segítségével állítottak talpra. Szóval ilyen fájdalmas lenne egy gyermek kihordása? Fájdalmak közepette próbáltam nem panaszkodva ellépkedni az ajtóig, ugyanis úgy éreztem minden egyes apró léptemnél, hogy nyomban összesek fájdalmamban. Ó, kislányom, kicsi Bellám... minden fájdalmat megérsz nekem.