II. - 59. Izabella Payne

Tyűhaa:) Utolsó előtti rész és úgy érzem nagyon elrontottam. Kétszer kezdtem újból és most is legszívesebben úgy, ahogy van kitörölném, de nem hinném, hogy tudnék ennél többet írni. Szóóval. Itt az 59. rész, az utolsó előtti. Nem tudom mikor jön az epilógus (60.), de azt szeretném "tökéletesre" megírni. Próbálom a hét folyamán hozni, de nem ígérek semmit. Addig is jó tanulást nektek, meg minden ilyen egyéb nyalánkság!:) 

Have a nice day,

Wh ite:*

'Elmondok egy titkot: bátrabb vagy, mint hinnéd;
erősebb vagy, mint amilyennek látszol; okosabb vagy,
mint gondolnád, és kétszer olyan szép vagy,
mint amilyennek képzeled magad!'

Tizennégy év mindössze amióta Emily meghalt. Az évek csak teltek az emlékek meg szüntelenül marcangoltak belülről. A banda még mindig együtt van, igaz a fellépéseink száma már megcsappant, sokkal fiatalabb tehetségesebb bandákat kérnek fel helyettünk így örülünk, ha egy hónapban van talán, talán két fellépésünk. De ezt a dolgot azt hiszem már egyikünk sem bánja, hiszen anyagilag mindenki nevében elmondhatom, hogy jól állunk. Az első néhány hónap eléggé nehezen, döcögősen sikerült számomra, hiszen folyamatosan elöntött akkoriban azaz érzés, hogy semmi vagyok Emily nélkül. Egy évbe telt, mire mondhatni sikerült annyira összeszednem magamat, hogy újra egy kapcsolatba tudjak kezdeni, ami mellesleg hozzáteszem nem volt hosszú idejű. Hiába hittem azt, hogy szerelmes vagyok, hogy maradéktalanul boldog vagyok, nem így volt. Ezeket az érzéseket csupán magamnak magyaráztam be és ez egy idő után érzékelhető is volt rajtam és mind a kapcsolaton. Nem vette senki jó néven, hogy abban a másfél évben Taylorral voltam ismételten, de kapcsolatunk talán sokkal érzelmekkel telibb volt, mint, amikor...amikor éppen Emily-t csaltam meg vele. Rossz visszagondolni ezekre az emlékekre, hiszen...felnőtt fejjel már tényleg mindent másképp látok. Egy maradéktalanul változtathatatlan és makacs kamasz voltam, aki akkoriban csak arra utazott, hogy minél híresebb barátnőt tudhasson maga mellett. Akkor még ezt nem fogtam fel, nem így gondoltam, csupán annyiból állt az egész, hogy ránéztem, megtetszett és magam mellett tudtam. Semmi érzelem, semmi kapcsolat, csak hírnév. Persze, hogy ezt a fiút is egyetlen nőnek sikerült megváltoztatnia, mégpedig Emily-nek. Megtört és az enyém lett, de nem sok időre. Sajnos mindent elszúrtam a heves csajozásommal, de már beletörődtem, hogy nem tudok rajta változtatni. A gyerekeimben tényleg őt látom és, ahogy csak tudtam a jóra neveltem őket. Megígértem Emily-nek, hogy nem verem szarrá azt a görényt, aki Bellát összetöri és ezt kisebb-nagyobb sikerrel teljesítettem is. Arról nem tehetek, hogy az a féreg orra bukott. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor a majdnem tizenhét éves szőke kislány sírva jött haza és látszott rajta, hogy Steven miatt van minden. Egyből dühösen rohantam ki a lakásból és a keresésére indultam. Fél órás rohangálás után leltem rá egy parkban, ahol egy másik lánnyal enyelgett. Észrevett... és már ez mosolyra késztette az arcomat. Őrületes tempóban haladtam felé és ő hátrált, mindaddig, amíg el nem esett. Ekkor jutott eszembe Emily mondata. "Verekedés helyet csokik". Fejemet megrázva hátráltam és egyből egy boltot vettem célpontul. Nem voltam az ilyenekben jó, mindig Eleanor-hoz rohant a női gondjaival, amit utána visszahallottam Louis szépséges barátnőjétől. Sokat segített nekem az, hogy itt voltak velem és a rosszabb, nehezebb időkben segítettek nekem. Betegség, sebek és egyéb dolgok, amik miatt egyből rohantak hozzám. Az elején még minden nap kijártam a gyerekekkel Emily sírjához, viszont ez az idő múlásával lecsökkent egy heti látogatásra. Hiába, a gyerekek mellett egyedüli apaként nincs mindenre időm, főleg úgy, hogy egy kamasszal kell megbirkóznom  aki után kérés nélkül szaladgálnak a fiúk. Ahogy egyre nagyobb lett Bella egyre jobban hasonlított Emily-re és egyre inkább csodáltam őt. Nem csak a kinézete hasonlított rá, hanem a belsője is. Érzékeny mégis vitathatatlanul erős és jószívű. Le sem tagadhatja, hogy Payne vér csordogál az ereiben, amire én is és Liam is nagyon büszke. A mai nap viszont teljesen más, mint egy átlagos csütörtök, ugyanis a kislányom belép a felnőtt nők közé, hiszen ma van a tizennyolcadik születésnapja. El sem hiszem, hogy ilyen nagy lett.. hihetetlen, főleg azért, mert ezt Emily nem láthatja. Már órák óta készülünk, hogy meglepjük őt, Eleanor intézte a díszletet, ami most mesésen uralja a lakásom minden centiméterét. Mindenki kivette a részét eme nemes nap intézésében, hogy Bellának örömöt okozzunk és felejthetetlenné tegyük neki ezt a napot.

-Bújjatok el! Megérkezett! - suttogott oda nekünk Eleanor, így Bella barátaival együtt megbújtunk a bútorok mögött. Pár perc múlva a kulcs zörgését hallottuk, ahogy valaki próbálja beletenni a zárba azokat, majd mintha kérés lett volna az ajtó kinyílt és a két gyerekem hangja csendült fel.

- Matt, remélem tényleg eléggé nyomós az ok, hogy hazaráncigáltál. - horkant fel Bella. Kíváncsi vagyok, hogy Matt milyen indokot talált arra, hogy Bellát hazarángassa a kávézóból, ahol a mindennapjait eltölti délutánonként. 

- Ne legyél már ilyen harapós Liz. - nevetett fel Matt. No, igen. Matt kiskora óta Liz-nek hívja Bellát és egyikünk sem érti, hogy-hogy jött neki ez a becenév. Próbálta nekünk elmagyarázni, hogy Iz-ből jött neki a Liz, de mindannyian szóltunk neki, hogy Bella nem Liza. Persze minden ilyen kioktatás képen mondott dolgot elenged a füle mellet, ami miatt a többiek szerint teljes mértékben hasonlít rám. Ahogy abban is, hogy már most minden lány a lába előtt hever. - Nem halsz bele, hogy egyszer itthon vagy egy órával előbb. Na, gyere!  - lépteiket egyre közelebb és közelebb hallottam hozzánk, majd, amikor két árnyék tűnt fel az ajtó felől mindenki szinte egyszerre felállva kiáltotta Bellának a "Boldog születésnapot". A lányomnak könnybe lábadtak a szemei, így lábamat járásra bírva közeledtem felé. Mellkasomra vontam és szorosan magamhoz öleltem. Oldalra fordítottam a fejemet és Matt elégedett arcával találtam szemben magamat. Bellát egyik kezemmel elengedtem és jóképű fiamat is magamhoz vontam. Mindig is szerettem, hogy ilyen jó a viszonyunk a gyerekekkel, hogy mindig őszinték és, ha valami bajuk van, akkor azt megosszák velem. Sosem voltak rossz tanulók és igen büszkék vagyok rájuk, hogy mindenben kiveszik a részüket. Bella anyjához hasonlóan remekül főz, alakja karcsú és mindig ráérez a dolgokra. Remek ritmus érzéke van, és táncosokat megszégyenítve riszálja itthon magát, amikor zenét hall. És, ha ezeket még fokoznom kéne, akkor csak azt tudom mondani, hogy mindig kiállnak egymás mellett. Akár Matt-nek valami gondja akár Bellának, mindig türelmesen meghallgatják egymást és próbálják ésszerűen megoldani a gondjukat. Hozzám hasonlóan járnak anyjuk sírjához és folyamatosan mesélnek neki az adott heti tevékenységükről. Matt-ről még nem sok mindent lehet sejteni, csak azt, hogy rettentően nagy csajozós lesz, mint én. Abban reménykedek, hogy jobb döntéseket fog hozni, de előtte mindenféle képen ellátom pár atyai tanáccsal. Ha összegeznem kéne most az életemet, azt mondom, hogy maradéktalanul boldog vagyok, még úgyis, hogy nincs közöttünk Emily. Egy olyan családot hagyott rám, akik szeretnek és mellettem állnak és most, most egy büszke apa vagyok, aki felnéz a gyerekeire, aki minden nap elmondja nekik, hogy igenis szereti őket, akármennyire is rosszat tesznek. Persze most nem azt mondom, hogy szentek a gyerekeim, mert nincs így... Mint minden családban itt is vannak viták, itt is voltak hajhúzogatások, szobafogságok és viták azért, mert nem mehettek el egy állítólagos ominózus partyba. De, ahogy egyre csak nőnek úgy is érnek meg jobban. Megértik már, hogy mit miért teszek és nem szállnak velem szemben csak azért, hogy az igazuk mellett álljanak ki makacsul.
- Anyukád nagyon büszke lenne most rád, kicsim. - csókoltam bele a hajába. Nos, igen. Bella ahhoz képest, hogy mondhatni nagy volt, amikor Emily meghalt semmire nem emlékezett. Eljött hát az életemben kétszer is az a kínos perc, amikor mesélnem kellett nekik az anyjuk honlétéről és arról, hogy miért távozott a köreinkből. Bella hetekig nem kommunikált velem emiatt, de utána észhez tért, amit javarészt Liam-nek és Eleanor-nak köszönhetek, mert ők beszélték rá arra őt, hogy csak az apja vagyok és csak én neveltem fel őt, egyedül. Matt jobban fogadta, ha mondhatjuk így, hiszen neki semmilyen emléke nem volt az anyjáról, csupán azok, amiket én meséltem. 

- Kár, hogy nem lehet itt. - sóhajtott egy nagyot, majd kissé eltávolodott a mellkasomtól. - De nekem már az is sokat számít, hogy itt vagytok velem. És ez a buli... - nézett át a vállamon - köszönöm apu! - ölelte át a nyakamat és szorosan magához húzott. - És neked is öcskös. - nyomot egy puszit öccse arcára, aki fintorogva nyúlt oda és törölte meg.

*Bella szemszöge*

Ha azt mondom, hogy nagyon meglepődtem még semmit sem fejeztem ki vele. A buli valami iszonyatosan jóra sikeredett és a díszítés... minden tiszteletem Eleanor-nak, mert sejtem, hogy az ő keze munkája van benne a dologban. Apámtól igazán rendes dolog, hogy összehívta mindazokat, akiket szeretek, közéjük sorolnám a barátaimat és az utánozhatatlan furcsa családomat. Egy ember viszont hihetetlenül hiányzik a jelenlevők köréből, mégpedig az anyám. Sosem volt lehetőségem őt megismerni, mint régebben megtudtam egy féltékeny ex miatt, akinek kedve támadt szabotálni őt. Sajnálom, hogy így alakult az élete, hogy ilyen fiatalon kellett távoznia és, hogy olyan nehéz döntést kellett akkoriban hoznia. Csodálom őt azért, hogy olyan ember volt, amilyen, hiszen ilyen idős korában volt velem állapotos és belegondolni is rossz, hogy szinte az egész életét én tettem tönkre. Nem lehetett neki könnyű olyan fiatalon meghoznia azt a döntést, hogy megtart ,és a keresztapámhoz utazik, csakis azért, mert fél a szülei reakciójától. Eléggé különös dolog, hogy apámmal megtartottak engem és nevelni kezdtek, ahelyett, hogy egy árvaházba adtak volna. Viszont mindig is furcsálltam a dolgot, hogy akárkit is kérdeztem arról, hogy apu és anyu, hogy találkoztak, témát tereltek. Egyszer sem kaptam választ arra, hogy hogyan fogantam, mármint... Értitek, hogy mire akarok kilyukadni nem? Anyám képét folyamatosan néztem és kutattam és mindig csak arra a tényre jutottam, hogy különc vagyok. Anyámnak és apámnak is gyönyörű gesztenyebarna haja, míg az enyém szőkén pompázik a fejemen. De most kár ezen gondolkodni, a nagy napomat ki szeretném élvezni és emlékezetessé tenni, bár, ha belegondolok apu ezt már rég elintézte nekem. Már egy órája élveztem a vendégek által kapott ajándékokat és figyelmet és félő volt, hogy a mosoly, ami levakarhatatlanul helyezkedik el az arcomon, ott marad. Akármennyire is próbáltam mindenkivel beszélni, valaki folyamatosan hosszan tartó beszélgetésbe kezdett velem. Éppen a nagyihoz igyekeztem volna, amikor a csengő hangos zaja adott magáról jelet. Illedelmesen bocsánatot kértem, majd utána mosollyal az arcomon igyekeztem az ajtó felé. Vajon ki lehet az? Tettem fel magamban a kérdést, miközben ujjaim már a kilincsen helyezkedtek el. Kitártam magam előtt az ajtót, azonban a tudatlanság minden foka csapott meg, hiszen egy idegen férfival találtam magamat szemben, akinek egy hatalmas feldíszített doboz ékeskedett a kezeiben.
- Istenem, milyen nagylány lettél. Gyönyörű vagy, akárcsak az anyád. - hangja tisztán érthető volt, de még mindig nem tudtam, hogy vajon ki lehet. Anyámat említette, vagyis valami barátja lehet, aki biztosan ismert még, amikor kisebb voltam. 

- Elnézést... - szólaltam meg végre a bámulás közepette. 

- Fogalmad sincs ki vagyok. - mondta ki a ki nem mondott szavaimat, amik a fejemben keringtek.

- Gondolom anyám régi ismerőse. - húztam mosolyra a számat. - Bejön? - álltam el az útból, majd a férfi egyet biccentve lépett be. A cipőjét az előtérben hagyta, majd a csomagot átnyújtotta nekem, ami hatalmas volt. - Köszönöm. Jöjjön beljebb. - indultam meg a nappali felé, ahol most a vendégseregem tartózkodik. Az ajándékot a többi mellé helyeztem el, majd tengelyem körül megfordulva találtam szemben magamat az idegennel. - Ki maga? - vontam fel a szemöldökömet és alaposan vizsgálni kezdtem az arcát. 

- Peter a nevem. Peter Halton. 

- Nem ismerős a neve. Anyám munkatársa volt? - hátráltam egy kicsit, hogy egész alakját felmérjem. Mosolyogva rázta meg a fejét, lépéseit felém intézte. Egyre csak zavarosabb lett a helyzet, én pedig semmit sem értettem. Ha nem anyám munkatársa, akkor ki? És miért jött? Özönlöttek a fejemben a megválaszolatlan kérdések, amikre minél előbb választ akarok kapni.

- Én vagyok az kicsim, én vagyok a vér szerinti apád! - mondta ki hangosan a mondatát, mire a szobában megfagyott a levegő. Szó szerint megfagyott. A vendégek közötti beszélgetés most megszűnt, a zene sem adott hangot magának. Mindenki csak minket bámult, én pedig választ akartam. Mindvégig hazugságban éltem volna? Válaszra várva néztem végig a rokonaimon, akik most egyszerre indultak meg felém. Mindenki letette az éppen kezében elhelyezkedő tárgyat és csak jöttek felém, egyre közelebb és közelebb.

- Nem! - csattantam fel hangosan, szemeimet összehúztam. - Az én apám Harry Styles! - néztem büszkén apura, akinek tekintete most komor volt, nem sejtetett jól.  - Mondd meg neki apu! Mondd meg, hogy te vagy az apám! 

- Nem mondtátok el neki? És egyáltalán hol van Emily? - fordult apám felé Peter. 

- Emily elhunyt, már tizennégy esztendeje. Minek jöttél ide? - hangja haragosan csenget és kezeit most ökölbe szorította. Sosem láttam még ilyen idegesnek, kivéve akkor, amikor Steven szakított velem.

- Azért jöttem, hogy lássam a lányomat. Jogom van hozzá. Miért nem szóltatok Emily-ről? 

- Azok után, ahogy bántál vele még csodálkozol, hogy nem szóltam? Eddig hol voltál? Miért most kell Bella iránt érdeklődnöd? - csattant fel ismét az apám, aki egyre idegesebb és idegesebb lett. 

- Várjunk csak! Megmagyaráznád, hogy mi folyik itt? 

- Izabella... én..én nem gondoltam volna, hogy felbukkan. - szavait alig értettem, annyira zavartan beszélt. - Ezt a levelet anyád hagyta hátra. Ebben mindenre magyarázatot kapsz. - nyújtott át nekem egy gyűrött borítékot, amin a nevem állt "Bellának". Ezek után már könnyes szemekkel nyúltam a borítékért és teljes szívemből kívántam, hogy ez legyen egy rossz tréfa. Miért kell az ember szülinapját így elrontani? - Bella nem én vagyok az apád, de lányomként tekintettem rád mindig. Úgy törődtem veled, mintha a sajátom lennél... - folytatta volna, de szavába vágtam. Utáltam őket, utáltam, hogy hazudtak nekem éveken keresztül és utáltam ezt a helyzetet. 

- Utállak titeket! - kiabáltam teljes hangerőmből, majd félrelökve egy kicsit az előttem állókat rohantam egészen az ajtóig, majd el a végtelenbe, oda ahol minden rendben van mindig, az anyám sírjánál.

*Harry szemszöge*

Elrohant és minden elromlott. Értetlenül néztünk mindannyian Peterre, aki most semleges tekintettel bámult az ajtó felé, amin az előbb rohant ki a lányom. Fogalmam sincs, hogy mi értelme volt ennek a felbukkanásnak, hiszen már jó ideje kint tudhatja magát a börtönből. Értelem szerűen a bulinak lőttek, így mindenki aggódó tekintettel figyelt engem és Matt-et, aki jobbnak látta, ha a szobájában húzza meg magát addig, amíg csillapodnak a kedélyek. A vendégekkel együtt Peter is távozott, így idegesen leülve a kanapéra meredtem csak magam elé és vártam. Vártam és vártam és órákig csak ezt tudtam tenni, mert Bella semmi jelét nem adta arról, hogy hazajött volna. Ideges voltam, ez magától értetendő, de most jobbnak láttam azt, hogy magára hagyom egy kicsit, magára az anyjával. Tudtam, hogy hova ment, hogy a temetőbe ment megnyugodni, mivel mindig ezt csinálta. Ilyenkor az anyja sírjánál ült és várt. Várt, amíg lecsillapodik és a dolgokat átgondolja a fejébe. Azonban ennyi ideig sosem maradt ki. Már-már félő, hogy valami hülyeséget csinál, amit talán maga is megbánna, de ő nem ilyen. Sosem volt ilyen, mindig értelmes, okos lány volt, aki nem csinálna semmi olyan dolgot, ami nem helyes. Arra kaptam fel a fejemet, hogy a telefonom csörög. Időközben elaludtam, így a nyakamat és a fejemet fogva nyúltam a telefonomért. Tudatosult bennem, hogy már reggel van. Basszus ennyire elaludtam volna? És vajon Bella hazatért már? - meredtek fel bennem most a legfontosabb kérdések.

- Harry Styles? - szólt bele egy számomra még idegen hang.

- Igen, én vagyok. 

- A lánya itt van nálunk a kórházban. Ide tudna érte jönni? - törte meg elmélkedésem és a szívem kezdett lassabban dobbanni. Idegesen dobtam az asztalra a telefont, majd az ajtó felé rohanva vettem ki a kis edényben tartott kocsi kulcsomat. Az ajtót magam mögött becsaptam és sietős léptekkel haladtam a kocsim felé. Egy gombnyomás csupán, ami lehetővé tette, hogy a kocsim riasztás nélkül indítható legyen. A kulcsot a zárba helyeztem, majd fordítva rajta egyet zördült fel hűséges kocsim motorjának a hangja. Nem érdekelt most semmi szabály, csak ő, a lányom és, hogy biztonságban tudjam. Tíz perc múlva már annál a kórháznál álltam, ahol Emily az életéért küzdött. Lihegve értem el a recepcióig, ahol Bella nevét bediktálva igazítottak el.

- Mr. Styles? - állított meg egy doktor. - Velem beszélt a telefonon. Jó napot, Taylor vagyok. - nyújtotta felém a kezét, amit gondolkodás nélkül elfogadtam.

- Mi történt Bellával? 

- A lánya túl van az első emlékeztess ivászatán. Tegnap eszméletlen állapotban szállították be, nem reagált semmire. Kitisztítottuk a gyomrát, most már minden rendben van vele. Kérem, foglaljon helyet, mindjárt jön. - hadarta el a dolgokat gyorsan, ámde érthetően. Idegesen járkáltam fel és le a kórházi folyosón egészen addig, amíg meg nem pillantottam őt. Kezében ott szorongatta az Emily által írt levelet, kinézete rémesen nézett ki. Sápadt volt és foltok borították a testét. Haja gubancos volt és a sminkje egész arcán el volt kenődve. Ramatyul nézett ki és most az egyszer kedvem lett volna alaposan elfenekelni őt. Sosem emeltem rájuk kezet, mert nem adtak rá okot, de most Bellát elnézve igazán ráférne. 

- Apu?! - hangja rekedt volt és tisztán hallottam, hogy a könnyeivel küzdött. Tekintetemet rá emeltem, amire válasza csak annyi volt, hogy fejét lehajtotta és úgy indult meg felém. Semmit sem szóltam, csak idegesen szedtem a lábaimat egészen a kocsimig. Dühösen csaptam be magam után az ajtót, majd a kulcsot fogva vártam, hogy indulhassak. Bella az anyósülésre ült be, közvetlen mellém, de az a szag, amit akkor éreztem, elszomorított. Lányomon végig néztem és fejemet nem tetszően csóválni kezdtem. Bekötötte magát én pedig indítottam. Nem szóltam még mindig hozzá, csendben utaztunk. - Ne haragudj rám! - törte meg a csendet, tekintetével engem figyelt. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat, tekintetemmel még mindig az utat figyeltem.

- Ha csak haragudnék... Nagyon dühös vagyok, remélem tudod! Tizennyolc év alatt nem adtál rá okot, hogy elfenekeljelek, de most nagyon vissza kell magamat fogni, hogy meg ne tegyem. - a kocsival az út szélére álltam és teljes testemmel felé fordultam. - El kellett volna mondanom. Tudom nagyon jól Bella, de nem jelentkezett. Feleslegesnek tartottam, hogy tudj egy olyan emberről, akit nem érdekelsz. Téged védtelek. 

- Tudom. Anyu írta... , ahogy azt is, hogy végig mellette álltál. Ne haragudj, még ezerszer elmondhatnám, meg is verhetsz, mert jogos lenne. Butaságot csináltam tudom jól, de... annyira dühös voltam rátok, hogy nem mondtátok el. Anyunál olvastam el a levelet és utána, utána nem tudtam hova menjek. Se telefon se semmi, így... elmentem Steven-hez... 

- Hogy mit csináltál? Bella ugye nem.... - hangom megszűnt létezni a fejemben képek villantak be. Ha egy ujjal is hozzá mert érni Emily kérése számomra semmissé válik...

- Nem csinált semmit, apu. Ő vitt be a kórházba, miután rosszul lettem.

- Megtiltom, megtiltom, hogy még egyszer alkoholt igyál, értetted? Vagy száz évet öregedtem az elmúlt félórában. Azt hittem, hogy..., hogy valami bajod esett. Figyelj Bella, én megértem, ha apáddal akarsz találkozni vagy fel akarod vele venni a kapcsolatot... 

- Nem akarok... - szakított félbe, fejét megrázta. - Anyu mindent leírt róla. Nem vagyok rá kíváncsi. Te vagy az apám! - ölelt át, majd visszahelyezkedett a helyére. - Menjünk haza, felfordul a gyomrom a szagtól. - fintorgott, mire akaratlanul is, de mosoly kúszott az arcomra. Ha belegondolok, ha jobban átgondolom ezt a szituációt még örülök is neki, hogy túl van az első rosszullétén az alkohol miatt. Legalább megtanulta a leckét, hogy ne igyon többet és eszembe jutott az, amikor Emily volt hasonló helyzetben. Igen, Emily...le sem tagadhatja, hogy a mellettem lévő gyönyörű lány az ő vére. Makacs, okos, gyönyörű és maradéktalanul önfejű. Tagadhatatlanul Payne! Elmosolyodtam az emlékek miatt, majd a kulcsot elfordítva a zárban indítottam és tovább haladtam az otthonunk felé, ahol már biztosan izgatottan vár minket a fiam, Matt, akit ,remélem nem kell majd ilyen állapotban hazaszállítanom.