WOW! / A blog jövője.

• Egyre boldogabbá és boldogabbá tesztek! Ezt teljes szívemből mondhatom! Köszönöm, köszönöm és köszönöm! Még vagy ezerszer leírnám szívem szerint, de így is idő-fogytában vagyok, mert ez a hetem hosszadalmas lesz. A TÍZEZRET (!!) meghaladott nézettség láttán már napok óta letörölhetetlen mosoly ült az arcomra, így kicsit félek, hogy korán kezdek, majd ráncosodni, de értetek megéri! Tényleg nagyon köszönöm, hogy ennyien látogattátok meg a blogomat, és írtatok kommentárt az adott fejezethez, amiket örömmel olvastam, hiszen pozitív visszajelzéseket kaptam!:) Ez lett volna az első közölni valóm, hiszen hiperszuperek vagytok! Imádlak titeket! :* Viszont van egy "rossz" hírem is! A tanulás miatt, sajnos, vagy nem sajnos egy héten csak egyszer tudok részt hozni, ami azt jelenti, hogy  MINDEN SZOMBATON! lesz csak rész! Ne haragudjatok, de fel kellett állítanom egy fontossági sorrendet!:\

• A másik elgondolkodtató dolog, ami nem hagy nyugton mostanság, az az, hogy lassan véget ér ennek a blognak az "élete". Nagyon a szívemhez nőtt, eszméletlenül megszerettem az írást, és sosem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodnék egy bloghoz. A történet végét a 40. fejezetre terveztem, de mivel nem akarok megválni a blogtól, feltettem magamban a kérdést, hogy mi lenne, ha 40. rész után kezdődne meg az imnotgoodenoughforyou II. évada.  Viszont ebben a ti segítségeteket kérném, mivel, ha nem lenne rá kíváncsi senki, akkor feleslegesen törném magamat a dolgon. Szóval a döntés rajtatok áll, a ti kezetekben van. Tőlem már nem függ a dolog, mert úgy ahogy már el is terveztem, hogy mi lenne a folytatása a következőkben. 

Szóval a kérdés:

Szeretnétek II. évadot, vagy hagyjam abba a 40. fejezettel bezárólag? 


Köszönök szépen nektek mindent! 

Have a nice day, 

Wh ite :)

31. A levelek

Drága olvasóim!:) Ebben a részben Emily és Bella nem szerepel, nagy szomorúságra, de most nagyobb figyelmet szenteltem az általa hagyott levelekre. Remélem azért megbocsájtható a bűnöm! Őszintén szólva nagyon fura volt ilyen levelet megírni, mert bárki bármit is mondjon az ember azonosul egy picit az általa megformált karakterrel.  Vége a félévnek, lassan érettségi, így egyre nehezebb a dolgom az írással kapcsolatban. Amikor akad szabadidőm írok és írok, mert ötleteim vannak, csak időszűkében vagyok. Tulajdonképpen rájöttem, hogy iszonyatosan szeretek írni, még ha nem is csinálom jól, vagy rossz az egész, ahogy van, de jó néha, hogy a gondolataimat valahova le tudom firkantani. Szó mi szó, megint elkalandoztam (szokás szerint). Itt a 31. rész!:) Puszillak titeket!:*

Have a nice day,

Wh ite. :)

"Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem.
Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak,
 aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad,
 nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna."

"Kedves Harry,

Nehéz belekezdeni egy ilyen levélbe, tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit írjak. Ha ezt a levelet olvasod én már Bellával egyetemben valószínűleg egy repülőn ülök, ami éppen elhagyja a csodálatos Londont és egy teljesen más kultúrába tart. Egy hónapja nem gondoltam volna, hogy így meg fog változni a kettőnk kapcsolata, ahogy azt sem gondoltam, hogy kómában fogok feküdni cikázva élet és halál között. Egy hónap alatt így megváltozhat minden? Tudod, hogy hányszor, de hányszor feltettem magamnak ezt a kérdést az este folyamán? Persze a választ nem kaptam meg rá, mivel még várom a meglepetéseket, amik az elmúlt hónap folyamán történtek. Megértem, hogy nem vártál meg, persze fáj, de részben az én hibám is benne van a dologban. Igazad volt, hogy úgy rám törtél még egy hónapja a teszt miatt, jogod lett volna tudni, de tudd, hogy nem akartam elhallgatni előled a dolgot, csupán csak féltem, hogy-hogy fogsz rá reagálni, hogy el fogsz hagyni, vagy csak szimplán, az amit akkor mondtál, miszerint tönkretettem az életedet. Egy gyerek nagy felelősség Harry, csak saját tapasztalat alapján tudom mondani, és mi még nem álltunk rá készen. Ezért történt az, ami történt, ezért vesztettem el a gyerekünket. El akartam mondani, aznap este csak azon gondolkodtam, hogy-hogy mondjam el neked úgy, hogy elfogadhatóbb legyen, csak nem volt már rá esélyem. Rengeteg kérdésem lenne még, milliónyi, például, hogy miért hazudtatok egy héten keresztül? Rossz érzés volt tegnap látni titeket, mintha egy boldog család lennétek, csak azzal a különbséggel, hogy az én lányommal voltatok boldog család. Nem tudom miért voltam olyan hülye és adtam ki magamat Bella dadájának, de nem volt kedvem jó pofizni. Tudom, hogy jártál nálam, hiszen hallottam, de okkal nem engedtelek be, nem akartam a magyarázatokat hallani és előtted megtörni. A cikkeket láttam, mindent elolvastam az este folyamán, amit elrejtettetek előlem, még mindig számomra rejtélyes módon. Nem tudom, meddig leszek távol, fogalmam sincs, de meg kell értenetek, hogy rendeznem kell a dolgokat magamban és ez otthon nem menne nyugodt környezetben. Szeretlek titeket, félreértés ne essék, de mindig lenne nálam valaki és ezt nem bírnám. Kettesben akarok lenni Bellával talán egy hónap elég lesz mindenre, talán. Ne keressetek New Yorkba, mert nem oda utaztam, túl egyszerű lenne minden, túl sok ember, akit ismerek. Majd jelentkezek, ne aggódjatok értünk, megleszünk Bellával! Egyszer talán megértem, hogy mit miért tettetek, ha meg nem, akkor elmagyarázzátok a dolgokat. Talán én is úgy cselekedtem volna, ahogy te, csak nem rögtön másnap. Fáj, hogy egyből lemondtál rólam és máshoz pártoltál, de nem lepődtem meg, olyan vagy, mint régen. Te nem tudsz változni Harry, és jobb lesz így mindkettőnknek. Elfelejtjük egymást, "Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna" csakhogy egy kis twilight-ot is belevigyek e levélkébe. Szó mi szó Harry én komolyan gondolom! Nem foglak keresni és, ha esetleg visszamennék Londonba, ez akkor is érvényes. Kiléptem az életedből Bellával együtt, mert így akartad. Szabad vagy, nincs semmi kötelezettséged! Azt kívánom, hogy legyél boldog és remélem, Taylor mellett az leszel!

Ég veled Harry!

Emily. "

Egy rendes mondatot nem tudtam kinyögni a levél elolvasása után, így csak kezemből kiejtve bámultam még mindig magam elé. Louis, Eleanor, Liam és Sara rohantak ki a kocsihoz, hogy megnézzék nem-e kaptak ők is egy levelet. A többiek vagyis Zayn és Niall mellettem maradtak és a levelet adogatták egymásnak. Emily szavai keringtek a fejemben újra és újra. Elment és ez csakis miattam van, nem is sejtettem, hogy mire készül. Talán ezért ölelgette olyan szorosan Liamet még mielőtt eljöttünk volna a temetőből. Nem tudom mióta ülhettem úgy a fiúk társaságában, de az ajtó csapódására lettem figyelmes. Idegesen könnyes szemekkel jöttek be a többiek, akik nemrég hagytak magamra a két bandataggal. Eleanor egy ugyan olyan papírt szorongatott, mint, amit Em nekem szánt. El kinyitotta a száját és olvasni kezdett.

"Drága El! 

Talán a te leveledet könnyebb megírni, mint, amit Harrynek szántam, de itt is van mit rendbe tenni a fejemben. Tudod mindig is irigykedtem rád! Gondolok itt a karrieredre, a szépségedre és, hogy milyen tökéletesek vagytok Louissal! Látom magam előtt, hogy most sírsz, de nincs miért! Eleanor én nálad jobb barátnőt nem is kívánhattam volna, és lehet, hogy most csalódást okozok avval, hogy "elhagytalak", de meg kell értened, hogy muszáj volt. Meg kellett ezt a döntést hoznom, az érdeketekben és az enyémben. Ha maradtam volna, ha otthon ültem volna és csak csokit tömtem volna a fejembe Harry miatt, a lányomat hanyagolva, ebbe roskadtam volna bele. Ez a sok volna...érdekes nem? Esküszöm, hogy, majd kereslek, nem akarlak hanyagolni, de most minden hír olyan hirtelen jött, hogy előbb fel kell dolgoznom őket. Kezdjük apám halálával és a gyerekem elvesztésével. Eleanor egyre kérlek, egyetlen egy dologra, mert benned bízok! Ne engedd, hogy a fiúk között feszültség legyen, hogy eltávolodjanak egymástól, mert elmentem! A bandának össze kell tartania bármi is történjen, és rád hallgatnak! Tegnap rájöttem mindenre, de gondolom erről már értesültél, sőt tudtad is mielőtt megtudtam volna. A második dolog, amit rendbe kell tenni magamban pont ez. Fogalmam sincs miért hazudtatok nekem, hogy ezzel Harry-t akartátok-e védeni, vagy más ok miatt csináltátok-e?! Nem tudom, de most jelen pillanatban nem is ez a lényeg. Felejteni akarok és megváltozni! Egy hónapig szándékozok távol lenni, hogy Bella születésnapját együtt ünnepelhessük meg, de előbb biztos, hogy nem térek vissza. Ne keressetek, mert csak nekem ártotok vele. Viszont a legfontosabb! Ne okold magad semmi miatt kérlek szépen! Köszönöm, hogy Bellát ápoltad és anyja voltál anyja helyett! A legjobb barátnő vagy Eleanor és soha, semmi rosszat nem tettél ellenem ezt ne felejtsd el! 

Köszönök mindent! 

Emily."

Szipogva fejezte be a levél olvasását, amikor Louis ölelte szorosan magához. Szemem már szerintem vörös volt a sós könnyek miatt, de nem tudtam mit csinálni. Liam nyelt egy nagyot és egy sóhaj keretében ő is elkezdte olvasni a levelét. 

"Drága Liam, 

Te is jól feladtad nekem a leckét, mert csak értelmetlen mondatokat tudnék neked írni. Először talán ott kéne kezdenem, hogy köszönök szépen mindent, amit eddig értem tettél. Befogadtál engem, amikor már javában állapotos voltam Bellával, pedig előtte két évig nem is tudtál rólam. Számtalan dolgot megbántam az életemben, de ezt te tudod a legjobban, mégis a legjobb döntésem Bella volt. Szeretlek, ezt ne felejtsd el, ahogy azt sem, hogy anyunak most szüksége van rád! Cserbenhagytalak titeket, tudom jól, de fájt, fájt itt lenni és látni, hogy minden összeomlik körülöttem. Igen, igen tudom, hogy mi van Harry és Taylor között. Mindennel tisztába lettem az este folyamán, ezért jutottam arra a döntésre, hogy elhagyom Londont. Nehéz kérés tudom, de ne keress. Hiányozni fogsz, már most hiányzol, de meg kell értened, most nincs szükségem másra, csak Bellára. Egy sokak által szépnek mondott országba megyek, majd néha-néha küldök képet! Liam tudom nagy kérés, de... békülj ki Harryvel! Gondolom haragban vagytok a tettei miatt, de neki már mindent leírtam, amit gondoltam. Nem akarom, hogy a banda két oldalra bomoljon és emiatt rosszban legyetek egymással csupán egy "kis" butaság miatt! Ne haragudj, hogy ilyenkor hagylak el téged, amikor apánk is távozott köreinkből, de nem bírnám ki Londonban. Majd jelentkezem, és ne feledd, amit a temetőben mondtam! Vigyázzatok egymásra és béküljetek ki, ti semmiről sem tehettek! Anyunak üzenem, hogy szeretem, és ne haragudjon, de neki végkép nem tudtam volna mit írni, úgy, hogy ne bőgném el magamat. Szeretlek titeket Liam, hiszen mindig ti támogattatok, akármiről is volt szó! Mindig is az én óvó bátyám maradsz, akire bármikor számíthatok, bármiről is van szó!

Szeretlek!

Emily."

Könnyeim csak folytak és nem mertem egyikőjük szemébe se nézni, hiszen miattam ment el. Azt sem tudjuk, hogy hova mentek és meglesznek-e egyáltalán. Mindenki izgul most Emily miatt a tetteim miatt. A szobában a csend uralkodott csak néha-néha lehetett egy-egy halk szipogást hallani.

- Ne haragudjatok...- törtem meg a csendet az első eszembe jutó mondattal.

- Ezt nem nekünk kéne mondanod Harry. - nézett rám kisírt szemeivel Eleanor. - Elment és azért, mert hazudnunk kellett neki. Mindannyiunkban csalódott. - közölte velem a rideg tényeket.

- Tudom Eleanor, tisztában vagyok a dolgokkal, de már nem tudom visszacsinálni, amit elrontottam. - sóhajtottam, majd ujjaimat összefontam.

Eleanor szó nélkül felállt, majd az ajtó felé indult Louissal egyetemben. Megértem, hogy haragszik, megértem, hogy mindannyian haragszanak rám, de már nem tudok mit tenni.

*Eleanor szemszöge*

Mit éreztem abban a pillanatban? Dühöt, haragot! Fokozzam még? Utáltam magamat, hogy ezt tettem, utáltam, hogy részben miattam ment el Em, mert hazudtunk neki. Gondoltam, hogy az lesz az első, hogy Harry-t védtük, de ez koránt sincs így. A kocsiban ülve szorongatom még mindig Em levelét és a könnyeim csak folynak. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy Emily elutazik ráadásul azt sem tudjuk, hogy hova. A telefonomat bújva láttam meg, hogy Emilynek csomó "Parry" rajongó tweetelt ki egy képet. 

"@Amanda_Martinez @Emily_Payne most őszintén ez mi? Nincs többé Parry? És mit keres nála Bella?" 

"@Rebeca_Campbell @Emily_Payne remélem vissza tér Parry! Sajnálom, ami veled történt, szurkolunk!"

"@Eleanor_Calder @Rebeca_Campbell @Emily_Payne hál istennek felépült, de Parry nem fog visszatérni sajnálatos módon. xx "

Nem bírtam megállni, hogy ne reagáljak a kitett képekre. Lehet rosszul cselekedtem, de nem tudtam mit tenni. Érezze Harry is egy kicsit szarul emiatt magát, ha már nem vette a fáradtságot, hogy meglátogassa Emily-t a kórházban.

30. Az igazság...

Drága olvasóim és ide tévedő látogatók! Eljött ez a nap is, itt a 30. (!) rész és elérkeztünk ahhoz a NAGY naphoz, hogy hétfőn lesz negyed éves a blogom!:) Lassan igaz vége lesz Emily, Bella és Harry történetének, de addig még van pár izgalommal teli gondolatom, részem. Köszönöm szépen, hogy hozzászóltok a dogokhoz, fejezetekhez, részekhez, mivel nekem sokat számít a visszajelzés (ebbe persze a pipálgatás is beletartozik!:) ) és az meg csak hab a tortán, hogy plusz feliratkozók csatlakoztak az előttük lévőkhöz! Remélem tetszik az új kinézet, mondjuk ez csak egy limitált dolog lesz, amíg Emily Magyarországon, azon belül Budapesten fogja jócskán élvezni az életét!:) Itt azt hiszem be is fejezem a regélést, mert a végén még eljár a szám a következő fejezetekre való elképzeléseimről. Jó olvasást és időtöltést kívánok nektek! Sok puszi és kitartást a hétre! 

Have a nice day,

Wh ite. :)

"Tényleg, mintha valaki meghalt volna - én magam.
Mert nem csak a legigazibb igaz szerelmet veszítettem el
 - ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon,
 de ráadásul elveszítettem a jövőmet, a családomat
 - azt az életet, amit választottam. "

*Emily szemszöge* 

A kórházban elütöttem az időt, hiszen a többiek rengeteget jöttek be hozzám látogatóba és kivételt is tettek velem, mivel a lányom bent aludhatott. El sem tudom mondani mennyire örültem, hogy azon a piciny ágyon milyen elképesztő érzés volt a kis testéhez hozzábújni és egész este csak őt figyelni. Aznap este szinte semmit sem aludtam, csak őt figyeltem és simogattam, puszilgattam. A hét elteltével végre hazaengedtek, aminek természetesen örültem, viszont lassan eljön a temetés ideje. Azóta nem is találkoztam Harryvel, mivel érdekes módon mindig van valami halaszthatatlan dolga. A fiúk nem engedik, hogy Tv-t nézzek vagy csak, hogy újságot olvassak, mert szerintük most csak is pihennem kell. A mai napon Eleanor és Louis vitte el a lányomat, hogy kicsit egyedül lehessek, mert gondolkodnom kell. Furcsa nekem ez az egész Harry-s dolog. Az ágyban feküdve csak bámulok ki a fejemből és gondolkodok. Holnap lesz a temetés és teljes szívemből mondhatom, hogy nem várom! Minden dolgot, amit csak lehet elvégeztem a lakásban, kezdjük a holnapi ruhám kikészítésével, kitakarítottam, elmosogattam, rendet csináltam. Normális esetben csak a felét csináltam volna meg, de az unalom nagyúr, így mindenre képes. Gondolván egyet a melegítőmet magamra kapva indulok el a közeli parkba, hiszen olyan szép napsütéses idő van. A lakást magam mögött hagyva indultam el lassú léptekben a park felé. Az utcán emberek sokasága sétált még rajtam kívül, közöttük turbékoló párok vagy éppen idős emberek kézen fogva nyújtottak nekem gyönyörű látványt. Egy pillanatig elképzeltem, hogy most én is így sétálhatnék Harryvel, ha nem lenne éppen valami halaszthatatlan dolga. Észre sem vettem, de már a park bejáratánál jártam, így elindultam az első úton, hogy körbesétálhassam a kopasz fákkal teli parkot. Már vagy húsz perce sétálhattam a melegítőmben, amikor két ismerős alakot véltem felfedezni. Léptemet meggyorsítva indultam meg feléjük és fogtam vissza a könnyeimet, mivel eléggé ki akartak szökni a szemem rabságából. Boldogok voltak, mintha egy családot láttam volna, csak az volt az egyetlen hiba, hogy az én lányommal sétálgatott a boldog pár. Eléjük érve csak megálltam és vártam, hogy észrevegyenek. 

- Áh, Harry! Szia! - erőltettem arcomra egy mosolyt és csak a tekintetét fürkésztem.

- Harry, ő meg ki? - kezdett el méregetni a mellette lévő lány.

- Ó, bocsánat, be sem mutatkoztam! Én vagyok Bella dadája! - mosolyodtam el, de mérhetetlen undor volt bennem, ahogy a szőke lánnyal kedvesnek kellett lennem. - Emily küldött, hogy vigyem haza Bellát! Igazándiból úgy tudta, hogy Louiséknál van, de még szerencse, hogy gyalog jöttem. 

- Gondolom, tudod, hogy ki vagyok - nevetett fel - de azért bemutatkozok. Taylor Swift! Örülök, hogy találkoztunk. - húzódott közelebb Harryhez. 

- Nem különben, viszont megyek. További szép napot. - emeltem fel Bellust és sietve távolodtam tőlük. 

- Állj már meg légy szíves! - hallottam, hogy Harry fut utánunk, de nekem sem kellett több futásnak eredtem és egy taxit gyorsan leintve ültem be a lányommal a hátsó ülésre.

Mindössze tíz perc és már otthon is ültem a lányommal a kanapén. A kulcsot a zárban hagytam a biztonság kedvéért, hogy senki se tudjon rám törni. Könnyeim csak folytak és folytak, hiszen most jöttem rá, hogy mindvégig hazudtak nekem. Mindenki! A fiúk, Eleanor és anya. Csalódtam a szeretteiben, akik egy fontos dolgot hallgattak el előlem, így Harry-t védve. Eldöntöttem! Eldöntöttem, hogy nem fogok szomorkodni, csak mosolyogni és pozitívan nézni előre! - Bocsáss meg! - ismételtem meg apám utolsó szavát hozzám, de nem vagyok képes megtenni. Talán egyszer sikerülni fog, de most időre van szükségem és szabadságra, amit itt nem tudok megkapni. Bellával felállva a konyhába igyekeztem, majd gyorsan vacsorát elé téve indultam meg a telefon irányába, majd a repülőteret tárcsáztam. Két jegyet foglaltattam le egy számomra ismeretlen országba, amely Európába található meg. A konyhába visszasietve nevettem el magamat, hiszen Bella csupa maszat volt. Kiemelve őt az etetőkéből siettem fel az emeletre, amikor az ajtón dörömbölést hallottam. Harry hangja volt, tisztán hallottam, ahogy könyörög. Semmi kedvem nem volt kinyitni, így fülem mellett elhagyva a hangot baktattam fel az emeletre. Bellust megfürdettem, majd a kiságyába helyeztem be egy nagy jó éjt puszi után. A bőröndök felé igyekeztem, hogy bepakoljak egy kis időre elegendő ruhát magamnak és Bellának. Az ajtón még mindig dörömböltek és a telefonom is felszólalt párszor, de nem érdekelt, ha eddig nem mondták meg az igazat, most már ne magyarázkodjanak nekem. Miután kész lettem a holmink elpakolásával a fürdő felé vettem az irányt, ahol egy hosszas forró fürdő után fáradtan battyogtam ki a szobámba, ahol még egy utolsó puszit adva a lányomnak dőltem be az ágyamba és szinte azonnal el is aludtam.

~...~ 

Hajnali hatkor csörgött az órám, amire egyből ki is pattantam az ágyból. Gyorsan lenyomva azt igyekeztem a lányom ágya felé, aki hál istennek nem ébredt fel a hangos morajjal szóló telefonomra. A bőröndöket felkapva indultam le a nappaliba, majd a kocsim felé. A csomagtartóba betettem a cuccokat és egy nagy sóhaj keretében indultam vissza a lakásba. Gondosan visszazártam kulcsra az ajtót, majd a konyhába igyekezve dobtam össze kettőnknek egy kis reggelit. Utána gyorsan elmosogattam az edényeket, hogy ne később kelljen. Lassan falatozva gondoltam el magamban a szavakat, amiket egy lapra fogok írni Liam-nek, Harry-nek és nem utolsó sorban Eleanor-nak a honlétemről. A tányéromat a mosogatóba helyezve indultam fel az emeletre, hogy lapokat és egy tollat keressek. Miután mindent beszereztem a levél írásához, elkezdtem először Harry levelét írni. Nehéz volt, szörnyen nehéz, mivel vagy ötször kezdtem újra az ő levelét. Fogalmam sem volt mit írhatnék, úgy, hogy ne legyek túl bunkó, de a gondolataimat összeszedve sikerült megírnom a neki szánt levelet. Liamével és Eleanoréval már kevesebbet kellett bajlódnom, mivel nekik tudtam, hogy mit írjak. A leveleket borítékba helyeztem és mindenkinek a saját nevét írtam rá. Gondosan a táskámba helyeztem őket, majd elindultam az emeletre. A szobámban már a lányom ácsorgott az ágyában, így kiemelve őt onnan szorosan magamhoz öleltem és elindultam vele vissza a konyhába, hogy ételt juttassak a szervezetébe. Mikor kész lettünk a reggeli elfogyasztásával gyorsan elmosogattam a maradék edényeket, amik a mosogatóban helyezkedtek el. Ahogy végeztem kezemet alaposan megtöröltem, majd Bellát kiemelve a székből indultam fel az emeletre, hogy felöltözzünk a temetésre. Másfél óra múlva készen álltunk az indulásra. Lányommal a kezemben indultam meg a nappali felé, ahol a táskámat és a kabátomat magamra kapva indultam el a kocsi felé. A csalódottság kisebb jelét sem lehetett rajtam észrevenni, hiszen nem gondoltam arra, hogy mit tettek velem a többiek. Bellát gondosan bekötöttem, majd a helyemre igyekezve beültem én is a kocsiba. Bekötöttem magamat és indulásra készen álltam. A kulcsokat elforgattam így a kocsi hangos moraja hallatszott. Tíz perc múlva már a temetőben parkoltam le a kocsimmal és egy nagy sóhaj keretében léptem ki az említett eszközből. A lányomat kivettem az ülésből, majd a földre téve őt kicsiny kezét megfogva indultam el a megbeszélt helyre. A többiek vártak már ott aggódó tekintettel. Még Harry is itt volt a barátnőjét viszont akármennyire is kerestem a szememmel, nem leltem meg. Lassú léptekkel mentünk feléjük, mivel Bellus még nem tudja a lábacskáit gyorsan szedni. 

- Sziasztok. - köszöntem nekik semlegesen, majd Bellát a mellkasomhoz vontam.

- Emily...- szólaltak meg szinte egyszerre, de közbe vágtam.

- Majd temetés után anyuéknál mindent megbeszélünk! - indultam el közöttük a kiásott sírhelyhez. 

Könnyeim csak folytak, mint a patak, ahogy apámat emelték be a neki szánt kiásott helyre. Már vagy egy órája itt vagyunk, de mintha csak tíz perce lennénk itt. Egy fehér rózsát még apám koporsójára ráhelyezve engedem őt el, végleg. 

- Ne haragudj rám - kezdtem el suttogni a fedett koporsónak, amiben apám fekszik. - még nem állok rá készen, hogy megbocsássak. - simogattam meg a fával borított fedőt, majd visszaindultam a többiek közé. 

Könnyeimet letörölve álltam még ott, amikor Liam szegődött mellém.

- Emily indulni kéne. - érintette meg vállamat, amibe picit beleremegtem.

- Liam, induljatok el, majd ott találkozunk! - mosolyodtam rá. - Kicsit hadd legyek még vele!

- Rendben! De ugye... - kezdett bele. 

- Nem csinálok semmi hülyeséget! Anyunál találkozunk. - öleltem át szorosan, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Szeretlek Liam! Ezt ne felejtsd el, rendben? - mosolyogtam rá kezem még mindig átölelte őt. 

- Én is téged Emily! Akkor anyunál! - engedett el, majd a kocsihoz rohant.

Még megvártam, hogy a kocsi teljesen eltávolodjon a temetőtől, majd lányomat a kezembe véve simítottam még egy utolsót apám sírján. Könnyes szemmel indultam meg a kocsim felé. Bellát ismét gondosan bekötöttem, majd a volán mögé beültem és beindítottam a kocsit. Először Harry háza előtt álltam meg, mivel ő volt a legközelebb. Az ajtó felé igyekezve vettem ki a táskámban lapuló levelet, majd a kis nyíláson becsúsztattam azt. Egy sóhaj keretében indultam meg a kocsim felé, majd el a következő célállomásig, ami Liam volt. Gyorsan az ajtó elé futva csúsztattam be szintén a nyíláson a levelet, amit neki szántam, majd ugyan ezt Eleanoréknál is megismételtem. A kocsiba ülve indultam el lányommal a repülőtér felé. Mindössze fél órás út után érkeztem meg, majd a bőröndöket magam után húzva indultam  meg az emberekkel teli helyre. A cuccainkat leadva vártam, hogy felszólítsanak minket a beszállásra. Bellust az ölembe tartva vizslattam tekintetét, amint az embereket figyeli. Egy nagy puszit nyomva kicsi arcocskájára vontam még jobban magamhoz.

"Kérem a Budapestre tartó utasainkat, hogy fáradjanak a kettes terminálhoz! A beszállást megkezdhetik! Kérem a Budapestre tartó utasainkat, hogy fáradjanak a kettes terminálhoz! A beszállást megkezdhetik!"

Ismételte el kétszer egy hang a hangosbemondón, én pedig Bellával felpattantam és elindultam az elhangzott terminál felé. Nem kellett sokat várnom arra, hogy már a repülőn ülhessek, mert szerencsére nem álltak sokan előttünk. Így most a Magyarországra tartó repülőn ülök a lányommal és várom, hogy egy teljesen más világba és kultúrába léphessek be. A pilóta felkért minket, hogy az övünket kapcsoljuk be, így jelezve, hogy indulunk. Pár perc múlva már a felhők fölött figyeltem az egyre távolodó Londont. 

*Harry szemszöge* 

Egy órája, hogy vége a temetésnek, de Emily és Bella sehol sincs. Mindenki idegesen járkál és próbál telefonálni, persze sikertelenül. Tétlenül várunk mindhiába és mindenki fejébe csak egy dolog járkál, hogy balesetük volt. Hirtelen ötlettől vezérelve szólítottam fel mindenkit, így a kocsiba ülve indultunk el hozzám. A kocsiból kiszállva vettük célba a lakásomat. Kulcsomat a zárba helyezve nyitottam ki azt, majd egy levelet pillantottam meg a földön a nevemmel ellátva. Ismerős az írás, nagyon ismerős. Lehajolva érte indultunk meg a nappali felé, ahol a kanapéra ülve kezdtem el kibontatni a levelet. Hatalmas csönd lepte el a szobát, majd belekezdtem az olvasásba.

"Kedves Harry," - olvastam fel az első sort, majd a szavam is elállt.

29. Csak bocsáss meg!

Sziasztok drága olvasóim!:) Hát itt a várva várt 29. rész, amiben kiderül, hogy Em, hogy döntött!:) Annyit fűznék ehhez a részhez, hogy a zene, amit mellé gondoltam, nem a legjobb, de folyamatosan azt hallgatva írtam meg a részt. Tudom nincs benne szöveg és rövid is, de valahogy passzol hozzá:) Szó mi szó! Köszönöm szépen a kommenteket és, hogy olvastok! Kellemes hétvégét nektek!

Have a nice day,

Wh ite:)

"Nem számít mennyire keskeny a kapu,
hogy milyen súlyos büntetésekkel
van teleírva végzetem pergamenje,
 én vagyok a sorsom ura, lelkem kapitánya"

(ajánlott zene)

- Hagyjalak itt titeket? Pont most, amikor közel kerültünk egymáshoz? - léptem közelebb apám felé kezemben a kisfiammal.

- Mi mindig veled leszünk kicsim!- mosolyodott el - Itt bent! - mutatott rá a szívemre. - Inkább hagynád, hogy a lányod egyedül nőjön fel, anya nélkül? - nézett rám kérdőn, de mégis egy mosoly bujkált a szája sarkában.

- De itt van Matt...- öleltem át még szorosabban a kezemben lévő kisfiút. - Bellának ott lennének a többiek! Látod Eleanorral milyen jól elvolt. Talán már el is felejtett. - kezdett el könnyezni a szemem. - És már a többiek is lemondtak rólam. - sóhajtottam miközben lenéztem mozdulatlan testemre. 

- Matt biztonságban lenne velem! Kicsim, lehet, hogy Bellának ott vannak a többiek, Eleanor vagy Louis, anyád és Liam, de az nem te vagy! Elfelejtett volna? Én nem úgy vettem észre! Még mindig olyan nagy szeretettel bújt hozzád, ahogy régen, mint a baleset előtt. - mosolyodott el és letörölte a könnyeimet. - A többiek nem mondtak le rólad, te mondtál le magadról, de nézd! - mutatott le a testemre, ahol az arcomon folyt végig az a könnycsepp, amit az előbb törölt le. - Élsz! Mutasd meg a többieknek, hogy igenis erős vagy! Belláért! Liamért és anyádért! - lépett közelebb. - Miattunk! - simogatta meg Matt arcát, majd elvette tőlem és a földre tette. - Kicsim, hidd el nekem is nehéz megválni tőled, de néha nehéz döntéseket kell hozni, amik fájnak! De, ha itt maradsz, rosszul fogsz dönteni és összetöröd sok ember szívét, köztük a lányodét! Fájdalmas a búcsú, de ha a helyedben lennék, én az életet választanám, akármennyire is lenne csábító a másik élet. Nézd meg! Itt állsz előttem, az én nagy lányom! - mosolyodott el és arcomhoz nyúlt - Nem ismerek nálad erősebb embert kicsim! Bellát is megtartottad, pedig tudtad, hogy mit reagálnánk rá. Elindultál a semmibe és nézd meg mi lett belőled? Egy érett felnőtt nő, akinek már van két szép csodálatos gyermeke! Nem is lehetnék ennél büszkébb rád! 

- Ne búcsúzkodj, könyörgöm! - öleltem át és a könnyeim csak folytak és folytak. - Nagyon szeretlek apa! - húztam magamhoz még szorosabban. - És te! - hajoltam le a fiamhoz. - Matt sose felejtsd el, hogy anyu nagyon szeretett, szeret és szeretni is fog mindvégig! Csak lenézel oda. - mutattam az ágyon fekvő testemre - és látni fogsz! Én mindig figyelni foglak lentről téged, és gondolni fogok rád és a papára. - mosolyodtam el és nyomtam egy puszit az arcára, majd szorosan magamhoz húztam, és így álltam fel vele. - A nővérednek mesélni fogok rólad, hogy láttalak téged és milyen szép nagyfiú voltál, akinek hatalmas szíve van! - kezdtem el ismét sírni. - Egy szerelem gyerek voltál Matt! Sajnálom, hogy apa nem ismerhetett meg, mert imádott volna a barátaival együtt! Kicsim, most anyunak mennie kell, de a papa veled lesz örökre, rendben? - hajoltam el, hogy láthassam gyönyörű arcát. 

- Rendben anyu! - mosolyodott el. - De mikor jössz vissza?  - kérdezte, mire könnyeim még jobban kezdtek el folyni.

- Papával játszol egy kicsit, mint, amikor itt voltam, addig is telik az idő, és hipp-hopp itt leszek! Észre sem veszed, milyen gyorsan eltelik az idő és újra találkozunk. 

- Nem mehetek veled anya? - kezdett el szeme csillogni, majd az első könnycseppek megjelentek. - Szeretnék veled menni és találkozni apuval!

- Jaj kicsim! - szorítottam magamhoz. - Ha tehetném, magammal vinnélek, de tudod a papának nagyobb szüksége van rád! Védd meg őt, ő meg megvéd téged! Ígérem, egyszer találkozol apuval és a nővéreddel is! Most viszont, menj a papához! - adtam egy puszit a fejecskéjére, majd átadtam apámnak. 

- Emily! - szólalt meg apu - Ne felejtsd el, meg kell tudni bocsájtani! Harry nem tudta mit csinál, de szeret, hidd el! - mosolyodott el. 

- Mit csinált? - néztem kérdőn, de csak az egyre távolodó árnyat láttam. - Apu! - kezdtem el utána futni.

- Csak bocsáss meg! Szeretünk téged kicsim! - hallottam meg az utolsó mondatát, amit nekem szánt.

Megálltam és csak álltam ott, mint egy fa. Körbenéztem, de csak a felhők sokaságát láttam. Becsuktam a szememet és sóhajtottam egyet. Hirtelen esni kezdtem, de szememet még mindig csukva tartottam. Csipogás és levegő. Ezt éreztem és hallottam először. A szememet óvatosan kezdtem el nyitogatni, de minden fény bántotta azt. Kezemet oda emeltem elé, hogy valamit tompítson a fényből, sikeresen. Oldalra fordítottam a fejemet és gépek sokaságát vettem észre, közöttük egy monitorral, ami a szívem dobogását mutatta. A szobában szememmel körbenéztem és a velem szembeni órára pillantottam vissza. Kilenc órát mutatott, de a napból ítélve reggel kilenc lehetett. Egy gomb felé nyúltam, amit hosszan nyomva jeleztem, hogy élek, és nem is kellett sok idő, egy doki jött be a szobába. Ismerem! Ő volt az, akit fentről láttam. Mosolyogva néztem rá, ahogy felém közelített. Döbbenten nézett rám, majd egy mosoly kúszott az arcára.

- Ideje volt, hogy felébredjen! - nézett a gép felé, majd a maszkot levette az arcomról. - Dr. Silverman vagyok. - mutatkozott be illedelmesen.

- Már unalmas volt ez a sok fekvés, gondoltam felkelek .- nevettem el magamat. - Szólna a családomnak? - szólaltam meg miután kiégette a kis lámpájával a retinámat.

- Előbb is felkelhetett volna, már-már feladtuk, hogy életben marad. - aggódó tekintete csak úgy vizslatta az arcomat. - Természetesen mindjárt értesítjük őket! 

- Köszönöm! - mosolyogtam rá, majd csak a kislisszanó árnyékát láttam. 

*Liam szemszöge*

Eljött hát ez a nap is. Reggel a szokásos teendőimet elvégezve indultam el a nappali felé, ahol már az egész család és a fiúk vártak. Persze Harry megint nem volt jelen, mivel Taylorral töltötte az estéjét, a napját, vagy mit is tudom mijét. Őszintén szólva már nem is érdekelt, hiszen cserbenhagyta a húgomat, így engem is átverve. A mai nap különleges, hiszen a húgomtól kell elbúcsúznom, mivel nem ébredt fel a kómából. Feladta, és én ezt nem tudom elhinni, még mindig nem. Nem vagyok képes arra, hogy elbúcsúzzak tőle, hiszen ez még korai, túl fiatal ahhoz! A nappaliba még a kanapéra leültem és mindenkin végig tekintettem. Egyedül Bella mosolygott és járkált össze-vissza, de a többieken látszott, hogy szinte egész éjjel nem aludtak velem egyetemben. Már épp fel akartam állni, hogy indulásra szólítsam őket, amikor a telefonom zendült fel. A zsebembe nyúlva vettem ki az említett tárgyat és ujjammal elhúzva a zöld jelzőt felvettem azt. 

- Liam Payne! - szóltam bele udvariasan.

- Jó reggelt Liam! - szólalt meg egy számomra ismerős hang. - Dr. Silverman vagyok. 

- Jó reggelt, lassan indulunk! - mondtam ki a számomra fájdalmas szavakat.

- Az jó lesz, mert Emily már nagyon várja önöket! 

- Hogy micsoda? - döbbentem le és ezzel a mozdulattal fel is álltam.

- Jól hallotta, Emily ma reggel felébredt! Siessenek, mert már várja önöket! - hallottam a hangján, hogy mosolyog. 

- Köszönöm szépen! Sietünk! - köszöntem el és le is tettem az asztalra a telefont vagyis inkább ejtettem, mint tettem.

- Felébredt! - nyögtem ki és még mindig csak magam elé bámultam. 

- Hogy micsoda? - álltak fel a többiek is és szinte kórusban mondták.

- Felébredt! - mosolyodtam el és megöleltem Danielle-t.

- Mikor? És hogyan? - kezdett el anyu szeme könnyes lenni.

- Reggel és nem tudom, de menjünk, mert már vár minket. - kaptam kezembe Bellát és az ajtó felé indultam.

Mindannyian beültünk a kocsiba. A volán mögé Louis ült, és elindultunk a kórház felé. Félúton a telefonomat elővéve kerestem ki Harry nevét, majd pötyögni kezdtem.

"Gondoltam szólok, hogy a kórház felé tartunk. Nemrég jött a telefon Dr. Silvermantól (a doktorától), hogy Emily felébredt! További "szép" napot nektek! Liam."

Mire megírtam az SMS-t már oda is értünk a kórházhoz. Sokáig tartott, mivel vagy ezerszer töröltem ki a szöveget, mert nem találtam megfelelőnek, vagy túl bunkóra sikeredett. Kezemben Bellával indultam el Emily kórterme elé, ahol már Dr. Silverman várt.

- Áh, Liam! Jó napot! - rázott velem kezet. 

- Jó napot! Bemehetünk? - tettem fel az első kérdést. 

- Igen, mindjárt, de előtte tisztáznunk kell néhány dolgot. - lépett előrébb egy kicsit, hogy mindenki jól hallja.

- Emilynek pihenésre és nyugodt környezetre van szüksége. Ha van bármi tragikus hír, amit véleményük szerint nehezen viselne, akkor azzal ne most álljanak elő. Mindenre emlékszik, az apja halálára, a gyereke elveszéről is tájékoztattam, de egyelőre ennyi elég! 

- Rendben! Akkor ne szóljunk neki Harryről se, rendben fiúk? - fordultam hátra a többiekhez. 

- Rendben! - szólaltak meg egyszerre.

- És mikor jöhet haza? - érdeklődött aggódóan anyu. 

- A héten hazamehet, ha minden rendben lesz. - mosolyodott el a doktor, majd elállt az útból, így biztosítva a bejutást.

*Emily szemszöge*

Már egy óra eltelt azóta, hogy a doktor kiment én meg egyre jobban várom a szeretteimet. Nem tudtam már mit csinálni és akkor a plafont kezdtem el bámulni. Mosolyogva néztem a plafont miközben apura és Matt-re gondoltam. Jól döntöttem! Vagyis azt hiszem! Már épp visszahelyeztem volna a fejemet a rendes állásba, amikor ismerős hangokat véltem felfedezni az ajtó felől. Arcomat oldalra fordítva vettem észre őket! Elől Liam haladt Bellával a kezében, mögötte anyu jött könnyes szemekkel, majd őt követte Louis és Eleanor, Danielle, Zayn és utolsó sorban Niall. Mosolyogva figyeltem őket, ahogy jönnek felém.

- Sziasztok! - köszöntem egy mosollyal a számon, amikor már mindenki ideért.
- Emily? - bámult rám mindenki komor arccal.
- Még mindig így hívnak Liam. - mosolyogtam még mindig. - Ide adnád a lányomat? - nyúltam kezemmel Bellus felé.
- Persze! Emily annyira örülünk, hogy felébredtél. - jöttek közelebb hozzám.
- Harry? - szólaltam meg hosszas csend után lányommal a kezemben.
- Dolga van, de írtam neki, hogy felébredtél.
- Dolga? - húztam fel a szemöldökömet, miközben Liam tekintetét bámultam.
- Tudod, amióta a baleseted volt sokat van otthon és a régi barátaival. - kezdett bele Louis.
- Uraim, hölgyeim! Emilynek pihennie kell! Kérem, fáradjanak ki! - jött be egy nővér és felém közeledett. Bellát kivette a kezemből és Liam kezébe nyomta. Mindenki egy búcsú puszi keretében hagyta el a szobát.

* Harry szemszöge *

Ma van az a nap, amikor Emily távozik köreinkből. Szégyenszemre nem kezdtem el készülődni, vagy inkább csak nem tudtam. Taylorral töltöttem az éjszakát és tudom nincs mentség arra, amit csinálok.A bandával megromlott a kapcsolatom a tettem miatt, amit megértek, hiszen rosszul cselekedtem. Csak ülök itt a hotel szoba kanapéján, mint egy hülye, miközben a barátnőm bent fekszik a szobában. Mi ütött belém? - kezdtem ismét ostromolni magamat a kérdésekkel, amikre sosem kaptam választ. Egy rezgés, ennyi zavart meg. A telefonom jelezte, hogy SMS-t kaptam, így az asztalon lévő tárgyat a kezembe véve néztem meg, hogy ki lehet az. Liam. Csak ennyit mutatott. Sejtettem, hogy mit írt, de nem mertem megnyitni. Bámultam a telefon kijelzőjét, amikor egy csókot éreztem a nyakamon. Felkuncogott, amikor érezte, hogy testem megremeg egy picit.

- Nem nézed meg? - szólalt meg csilingelő hangján.
- Nem merem. - néztem bele gyönyörű kék szemeibe.
- De merd! - nyúlt a kijelző felé és megjelenítette az SMS-t.

"Gondoltam szólok, hogy a kórház felé tartunk. Nemrég jött a telefon Dr. Silvermantól (a doktorától), hogy Emily felébredt! További "szép" napot nektek! Liam."

Csak bámultam a képernyőt és vagy ezerszer olvastam újra azt. Hihetetlen! Mosolyogva álltam fel a kanapéról és a szobám felé igyekeztem, hogy összeszedjem a tegnap szétdobált cuccaimat. Felöltöztem és megvártam még Taylor is elkészül, majd együtt hagytuk el a szálloda kapuit. A kocsimba szállva indultam el Louis felé, akit közben felhívtam. Nem maradhattak bent sokáig, de beszélni akarnak velem. Az ismerős ház előtt leparkolva igyekeztem az ajtó felé, majd csöngettem. Eleanor mindig kedves tekintete már régóta dühösen kémleli az arcomat. Egy "sziát" kinyögve indultam meg a nappali felé, ahol már Bellával vártak engem. Szó nélkül kikapva barátom kezéből a kislányt ültem le velük szemben és vártam, hogy megszólaljanak.

- Harry, Emily él! - kezdett bele Loui.
- Tudom, Liam küldött SMS-t. - mosolyodtam el és magamhoz öleltem Bellust.
- Kérdezte, hogy hol vagy. - sóhajtott egyet és tekintetét enyémbe fúrta.
- Elmondtátok neki?
- Nem! Nem tehettük Hazza. Az orvos nem akarja, hogy most számára lelkileg leromboló hírekkel szolgáljunk, így hazudnunk kell. - állt fel a helyéről és közelebb jött.
- Köszönöm! - csak ennyi jött ki a számon.
- Harry azért hívtalak ide, ha esetleg vennéd a fáradságot és bemennél hozzá, akkor... - vette halkabbra a hangját, de közbevágtam.
- Nem mondom el, de nem hinném, hogy bemennék hozzá.
- Na jó, most menj el Harry! - vette ki a kislányt a kezemből Eleanor és az ajtó felé igyekezett.

Felálltam és a kabátomért nyúltam. Eleanor szeme könnyes volt és karikás, napok óta nem aludhatott. Csöndesen lépkedtem a kocsim felé, majd kinyitva azt beültem a helyemre. A telefonomba anyu számát kerestem ki, majd tárcsáztam. Minden tudott, mégsem ítélt el, még így sem. Rányomva a nevére kezdett el a telefon csörögni, amit pár perc múlva fel is vett.

- Szia kicsim! - szólalt bele csilingelő hangján anyu.
- Szia anyu! - kezdett el folyni a könnyem.
- Mi a baj Harry? - váltotta át a hangját aggodalmasra.
- Emily felébredt! - szipogtam és csak a fejemet fogtam.
- Harry ez jó hír!
- A többiek utálnak még mindig. Eleanor most dobott ki, mert nem akarok bemenni hozzá a kórházba. - sóhajtottam egy nagyot, majd egy zsebkendőt elővéve töröltem le az arcomon lefolyó könnyeket.
- Megbékélnek, hidd el! Akárhogy is döntesz, én melletted leszek drágaságom!
- Remélem, hogy egyszer meg fognak enyhülni. Köszönöm anya! Most viszont megyek, mert kocsiban ülök. Szeretlek! - nyögtem ki az utolsó szavakat, majd letettem és beindítottam a kocsit.

*Eleanor szemszöge*

Utáltam! Utáltam azt, hogy hazudnom kellett neki, mert így el fogom magamtól taszítani. Az érdekében cselekszünk így, de ez olyan, mintha Harry-t védeném, akit az előbb dobtam ki. Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy nagyon haragszom rá, mert nem így van, gyűlölöm, de Louis miatt elviselem. Liammel egyetemben nem vagyok vele beszélőviszonyban azóta, hogy kitudódott, hogy Taylorral milyen kapcsolatot ápol. Ebben az egy hónapban rengeteg minden történt, többek között az, hogy Bellával nagyon közel kerültünk egymáshoz, mivel rengetegszer tartózkodott nálunk. Persze, amióta az újságokban pózol vele Harry és Taylor az óta Liam nem szívesen hagyja itt velünk a kicsit. Megértem, nem kellett volna belemennem Louis játékába, de ő sem akar a barátai között választani, hiszen csak egy bandáról van szó. Mélységesen örülök, hogy Em felépült, csak azt nem tudom, hogy-hogy fogjuk előle elrejteni az újságokat vagy csak szimplán azt, hogy magyarázzuk meg neki, hogy Harry miért nincs vele sosem. A szívem szakad meg, mert tudom mi lesz ebből, össze lesz törve a szíve Harry hülyesége miatt.

~...~

Emily már itthon élvezi az életet a lányával egyetemben. Louissal minden nap látogatjuk őt és segítünk neki, amiben kell. A mindennapos kérdésére, hogy Harry hol van, és miért nem látogatja meg, egyre nehezebb kitalálni a hazugságot. Őszintén szólva nem tudom, hogy mikor néztem utoljára a szemébe, de jó régen lehetett, ugyanis szégyellem magamat, hogy hazudok neki. A temetés holnap lesz, amit egyikünk sem vár. Bellus ma nálunk van, hogy Emily egy kicsit kipihenje magát, de Harry szokásához híven megint magával vitte, mivel Louis engedélyt adott rá. A kanapén ücsörögve bámulom a TV-t, amikor a drága répaimádó barátom huppan le mellém.

- El...- szólongatott, de figyelmen kívül hagytam. - Eleanor! - szólalt meg most már hangosabban.
- Igen, így hívnak Louis Tomlinson!
- Haragszol, igaz? - sóhajtott egyet, majd hátradőlt.
- Az nem kifejezés! Dühös vagyok Louis! Miért kellett odaadni neki Bellát? Hm? Meglátogatta egyszer is Emilyt? Nem! Akkor meg mire föl? A barátnőm szemébe hazudok Harry honlétéről és a legszörnyűbb az, hogy ezzel csak őt védem! Nem bírom már Louis... joga van tudni.
- Szerinted nekem nem rossz? Vagy a többieknek? Mindenki utálja magát emiatt, de az érdekében tesszük! Tudom, hogy nem szabadott volna Harrynek engednem, de...nem tudom csak a barátom El. Mit tehettem volna? - tárta szét a karját és tekintete folyamatosan arcomat vizslatta.
- Azt mondod neki, hogy nem! Ennyire egyszerű Loui, csak neked vajból van a szíved! - mosolyodtam el és arcához nyúltam - De, ha Emily megtudja ebből botrány lesz, egy ideig nem fog velünk szóba állni ebben biztos vagyok. - sóhajtottam fel, majd a barátom karjai közé feküdtem.
- Meg fogja érteni, hogy mit miért tettünk, hidd el! - mosolyodott el, majd nyomott egy puszit a fejemre.
- Remélem neked lesz igazad!

Az elkövetkezendő három órában csak filmeztünk egymás karjaiban. Végre nem éreztem semmi gondot, mindent elfelejtettem Louis kezeiben egészen addig, amíg a csengő hangos moraja meg nem zavarta a meghitt filmezésünket. Louis az ajtó felé rohanva kiabálta, hogy "Megyek", de csengő nem akart elhallgatni. Az ajtót kinyitva Harry rohant be rajta Bella nélkül, majd a kanapéra ült le.

- Bella? - kezdtem idegeskedni, mivel a fiú egy szót sem szólt.
- Emilynél van. - bökte ki, de szeme már könnyektől csillogott.
- Kibékültetek? - mosolyodtam el magamat, hiszen mi másért lenne Em-nél Bella?
- Mindent elrontottam! Mindent! - kezdett el sírni, mi pedig mellé szegődtünk Louissal.
- Elmondanád végre, hogy mi történt? - türelmetlenkedett Harry másik oldalán Louis.
- Taylorral sétáltunk a közeli parkban, amikor egy hangra lettem figyelmes. - kezdett bele, nekem meg a szívem már most a kétszázat súrolta. - Ő volt az! El sem hiszitek mennyire kínos volt nekem ez az egész dolog, főleg úgy, hogy úgy mutatkozott be, hogy ő Bella dadája. Még mindig előttem van a tekintete, hogy rám nézett és Taylornak olyan kedvesen, de még is undorral mutatkozott be. Sírva indult el Bellával a kezében én meg próbáltam utána menni, de elfutott, utána meg kocsiba szállt. - sóhajtott majd minket figyelt.
- Megmondtam, hogy ez lesz! - álltam fel és járkálni kezdtem. - Most biztos maga alatt van!
- Szerintem mára hagyjuk, holnap temetés után megbeszéljük vele! - simogatta meg Louis Harry hátát, én meg mérgemben a szobám felé igyekeztem.

RÁADÁS # 1

Sziasztok drága olvasóim! A szavazat eredménye (11 szavazat jött) azt mutatta, hogy nyolcan szeretnétek, ha Louis szemszögéből is átláthatóbb lenne ez az egész. Nem tudom mennyire fog tetszeni, de igyekeztem!:) Szombaton, ha minden igaz akkor kiderül, hogy Emily hogyan döntött, marad-e az apjával és a kisfiával vagy visszatér a való életbe!:) Nem is szavalok itt többet itt az első ráadás!:) Puszillak titeket!

Have a nice day,

Wh ite. :)

*Louis Tomlinson*

Egy hónapja nem voltunk otthon, ami valljuk be elég durva. A turné közben találkoztam a hőn szeretett szerelmemmel, aki indult is haza Emilyhez, hogy találkozzanak, mivel vége lett az itteni munkájának. Hirtelen szegény lány most egyedül maradt, mivel Liam szülei is egy megbeszélésen vannak távol tőle, mi is turnézunk és Eleanornak is munkája akadt, ezért kénytelen volt otthagyni őt. A bandából talán Harry várja a legjobban, hogy újra Londonba tartózkodjunk, mivel már hiányoznak neki a csajok, név szerint Emily és Bella. Talán még jobban várja a találkozót, mint Liam, ami már-már fura, főleg, hogy Harry-ről beszélünk. Mint legjobb barátja kimondhatom, hogy Harry ténylegesen is megváltozott, és remélem most már végleg. Szeretem őt és a rajongók is szeretik "Larry-t", hogy őket idézzem, de látszik, hogy Harry a legfiatalabb a bandában, gondolok itt az érettségi szintre. Tudom, hogy fiatal még a maga 18 életévével, de akkor sem kéne havonta vagy hetente váltogatnia a csajokat. Emily ebből a szempontból már teljesen érett, hiszen van egy gyönyörű szép kislánya, aki lassan betölti az első életévét. Már lassan egy éve, hogy csatlakozott hozzánk és boldogít minket. Az utolsó koncertünket adtuk ma, ami azt jelenti, hogy előbb hazamehetünk. Fáradtan koslatunk be a hotel szobába, és mindenki a kanapéra veti le magát, amikor egy ismerős csengőhang csapja meg a fülemet, így a telefonom felé rohanva, indultam el a szobám felé, miután felvettem a készüléket. 

- Szia El! - köszöntem kedvesemnek.

- Szia Louis! - köszönt vissza, minden becézgetés nélkül. Valami bajt szimatolok a levegőben. - Mikor jöttök haza? - érdeklődött, de hangja még mindig furcsa volt és rejtelmes.

- Hát, elvileg meglepetés lenne, de holnap hajnalban érkezünk meg. Paul megengedte, hogy előbb hazamenjünk. - válaszoltam szerelmemnek boldogan, hiszen holnap ismét láthatom.

- Emilyékhez jöttök? - érdeklődött még mindig érdekes hangnemben. 

- Igen Emhez megyünk, de El... mi a baj? És ne mondd azt, hogy semmi, mert már ismerlek! - ültem le az ágyamra és eldőltem rajta.

- Jaj Louis... - sóhajtott egy nagyot. - Emily állapotos! 

- Hogy micsoda? - kiáltottam el magamat.

- Louis csöndesebben! - szólt rám a telefon másik végéről. - Ne mondd el senkinek kérlek! Emily így is maga alatt van, nem hiányzik az, hogy Harry egyből lerohanja. 

- Ne haragudj, de ez, hogy lehet? Mármint, úr isten! - kaptam a szám elé, hiszen ez az egész hihetetlen volt. 

- Mi sem tudjuk Lou. Egyszerűen mi sem hisszük el. Szedett gyógyszert, de az nem nyújt teljes védettséget tudod...Attól fél, hogy Harry magára hagyja.
- El, nem tudok mit mondani. Nem tudom felfogni, amit mondtál! Remélem, hogy Harry nyugodtan fogja kezelni a helyzetet, bár lehet még örülni is fog neki, tudod Bellát, hogy szereti, de majd meglátjuk holnap. Minden esetre hallgatok! - mosolyodtam el egy picit, bár magam sem tudom, hogy min.

- Remélem, hogy úgy lesz, ahogy mondtad. Viszont most megyek Loui, fáradt vagyok, kikészített ez a nap. Holnap találkozunk Em-nél. Szeretlek! - köszönt el a szépséges barátnőm. 

- Szia El, Szeretlek! - mondtam ki az utolsó szavakat, majd letettem. 

~...~

A repülő már fél órája, hogy landolt a londoni repülőtéren, így lassan megérkezünk Em háza elé. Fél órás út után lábunkat kinyújtva szállunk ki a kocsiból, ha jobban megnézem egyesek, mint például Harry kipattantak.  A bőröndöket a kocsiba hagyva indultunk meg az ajtó felé, ahol pár kopogás után Saraval találtuk szemben magunkat. Mindenki beljebb lépett, majd Liam üdvözölte egy nagy öleléssel az anyukáját, majd őt követtük mi is. A nappaliba igyekeztünk, majd a kanapén foglaltunk helyet.

- Emily? - kérdezte Harry miközben a lányt kereste a szemével.

- Még alszik! - mosolyodott el Sara.
- Már nem alszik! - csendült fel Em hangja, így mindannyian a lépcső felé néztünk. 

Hogy mit láttam? Azt szavakkal nem lehet leírni! A mindig vidám Emily most szomorú volt, karikás szemekkel és látszott rajta, hogy meggyötört. Sajnáltam! Iszonyatosan sajnáltam, de nem szólhattam neki arról, hogy El mindent elmondott. Így Liam után mindannyian átöleltük őt, én kicsit jobban is, mint a többiek, majd a konyha felé igyekezve leültünk reggelizni. Végig őt figyeltem, ahogy csak piszkálja az ételt és szemét törölgeti. Senki se vette észre, hogy a lány, aki egykoron mindig nevetett, most könnyeit törölgeti. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy felállt és felment. Mindenki értetlenül nézett egymásra, majd a reggelit befejezve indultunk vissza a nappaliba és foglaltunk helyet a kanapén. Mindenki csak nézett ki a fejéből, talán mindannyian éreztük, hogy nincs valami rendben, vagyis én tudtam, hogy milyen baja van Emilynek. 

- Ez micsoda? - vette el az asztalról Harry a tollnak látszódó tárgyat, amiről kiderült, hogy egy teszt. - Ez egy  pozitív terhességi teszt. - kémlelte Harry a tesztet és a pozitív szócskát hangosan kiemelte. 

- Harry drágám... - szólalt meg Sara, de Harry dühösen rohant fel az emeletre.
- Anyu mi folyik itt? - kémlelte anyja tekintetét Liam.

- Emily áldott állapotban van. 

- Hogy micsoda? - dülledtek ki Liam szemei. - Az meg, hogy lehet hiszen...- kezdett bele, de Sara közbe szólt.

- A gyógyszer nem nyújt teljes védettséget! - sóhajtott egy nagyot - 1%-a a nőknek, akik gyógyszer mellett állapotosak lesznek. Emily bele tartozik ebbe az 1%-ba. 

- Ó...tényleg és mikor? Amikor már megszületett? - hallottuk Harry kiabálását az emeletről, így mindannyian Em szobája felé igyekeztünk, ahova Liam kopogtatott be.
- Emily minden rendben van? - hajolt be az ajtón Liam, mi meg mögötte sorakoztunk fel.

- Háh. Rendben? - nevetett fel Harry - A húgod megint terhes, de most tőlem kivételesen, de eddig valahogy erről elfelejtett szólni - dobta ki hozzánk a tesztet, amiért Sara hajolt le.

Harry még szólt néhány "kedves" szócskát Emilyhez, majd a lány rohanva távozott Bellával a kezében. Hogy mit gondoltam abban a percben Harry-ről? Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy egy barom! A többiek felé néztem, majd fejemmel bólintottam egyet. Vették az adást, így Harry felé indultam be a szobába, majd becsuktam mögöttem az ajtót. Sóhajtottam egyet és szememet lehunytam.

- Tudod, hogy egy barom vagy? - kezdtem el a mondandómat.

- Miért lennék? Azért, mert kimondtam az igazságot? - nézett rám kérdőn.

- Harry, most már tényleg tudom, hogy barom vagy!- léptem közelebb, majd leültem az asztalnál levő székre. - Kiabáltál vele, csoda, hogy nem ütötted meg. Nem gondolod, hogy elmondta volna és, hogy ez neki sem könnyű? 

- El kellett volna mondania! Teljesen jogosan akadtam ki! És soha nem ütném meg.

- Sohase mondd, hogy soha! - hűű, de bölcs vagyok. - Azt sem gondoltam volna, hogy kiabálni fogsz valaha vele, erre tessék. A másikra meg - sóhajtottam ismét - Rátörtél! El mondta volna Harry, csak te nem adtál neki lehetőséget. - ezzel a mondattal én befejeztem a beszélgetést és leindultam a többiekhez. 

Még a hátam mögül hallottam egy "igazad van"-t a szájából, de mit sem törődve vele folytattam utamat a nappaliba. Leérve már El is ott volt, így szorosan magamhoz öleltem őt. Már órák óta várunk és várunk. Emily senkinek sem veszi fel a telefont és mi egyre jobban aggódunk. A kanapén ültünk mindannyian, tehetetlenül, amikor El telefonja szólalt meg. Csilingelő hangján, boldogan kiáltotta el magát, miszerint Em keresi, azonban a mosolyt könnyek váltották fel. Körülbelül öt perc beszélgetés után sokkos állapotban állt fel, mi pedig követtük. Egy kórházba voltunk. Emily balesetet szenvedett és kómában fekszik, a babát pedig elveszítette. Liam apukája is vele volt, de ő nem élte túl. Lehetséges egy nap ennyi tragédia? - tettem fel magamban a kérdést, miközben Bellust vittük haza. Lehetséges! Hiszen itt van rá a példa.

~...~

1 hónap telt el mióta a baleset történt, de Emily állapota változatlan. Azóta volt néhány koncertünk, de persze nem voltunk ugyan azok, akik régen. Ennek oka Em volt. Mindenki aggódott érte, hiszen elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor az orvos kijelentette, hogy lekapcsolják őt a gépekről. - Szívtelenek! - jutott eszembe az első dolog a hír hallatán. Zayn-re időközben rátalált a szerelem Perrie személyében. A Little mix egyik énekesnőjével lett szorosabb a kapcsolata, olyannyira, hogy már a média is tőlük zeng. Bevallották egymás iránt érzett szerelmüket, ahogy már réges-régen Liam és Danielle. Harryvel viszont más a helyzet. Csalódtam benne, mélységesen nagyot, de nem vagyok képes megszakítani vele a kapcsolatot, hiszen a legjobb barátom. Azon a bizonyos jótékonysági koncerten változott meg. Akkor találkozott Taylorral és mindent megváltoztatott. Azóta bent sem volt Emilynél és Bellát is csak akkor látja, amikor nálam és El-nél alszik a kislány. A sajtó rajtuk csámcsog, és folyton a lánnyal van, aki már Londonban vásárolt is egy csinos kis házacskát magának. Liam azóta hallani sem akar Harryről, így nehéz együtt mutatkoznunk, mert félek, hogy Liam neki megy. Liam azért haragszik Harry-re, mert megvallása szerint miatta történt a baleset, mert, ha nem ront úgy rá Em-re nem rohan el és nem történt volna az, ami történt. Másrészről meg, hogy cserben hagyta a húgát, ami igaz is, mert Taylorral szűrte össze a levet. Harry viszont...Harry őszintén beszélt velem a dologról. Sajnálja, amit tett nem akarta, hogy így legyen, de Taylor mellett boldog és ebbe bele kell törődnünk. Nem lát sok esélyt arra, hogy Emily felébredjen és nem akart örök életében Em-re várni, így kapott az alkalmon, amit Taylor nyújtott számára. Bonyolult dolog, mivel két barátom közé kell állnom és így választanom. Nehéz, iszonyatosan nehéz mindkettejük között ugrálnom, mivel egyikőjüket sem akarom megbántani. Liam így is haragszik, mivel Harrynek megengedtem, hogy amíg Bella nálunk van elvigye őt Taylorral egy kicsit. Természetesen másnap az újságban látta viszont a képeket, amik készültek róluk és számon kért. Megértem mindkettejüket, de ez így nem mehet tovább! Nem bírja már senki sem ezt a feszültséget, ami mostanában van a banda között. És, hogy most hol is vagyunk? Emily halálos ágya körül állunk, mindannyian kivéve Harry-t. Erre sem volt képes, hogy eljöjjön és elbúcsúzzon tőle. Szörnyű volt így látni a családját, vagyis Liamet és Sara-t. Az orvos kijelentése után az én szemem is könnybe lábadt, hiszen holnap vége mindennek! Egy csodálatos fiatal lányt veszítünk el, egy csodálatos barátot, egy csodás testvért és egy csodálatos anyát, akit kislánya a mai napig vár haza. Mindenki sírva indult ki a szobából, amikor a hátul álló Eleanor mellé álltam. Kezében ott tartotta a kislányt és szorosan magához szorította. Ebben az egy hónapban rájöttem, hogy csodálatos anya lesz belőle. Hogy jöttem rá erre? Úgy, hogy Bellával úgy törődött, mintha a saját lánya lenne. Annyira sok szeretetet adott neki, mint senki más Emilyn kívül. Könnyei csak folytak és folytak. Sminkje már egész arcán elkenődött, de ez sem érdekelt, nekem így is gyönyörű volt. Állánál fogva a fejét felemeltem és letöröltem az arcán lefolyó könnyeket. Bellus keze szorosan ölelte át a barátnőm nyakát, érezte, valamilyen szinten biztos, hogy érezte, hogy baj van.

- Feladta volna Louis? - szipogott mellettem.

- Még van esély, hogy felébredjen El! Erős Emily, nagyon erős! - mosolyodtam el. 

- Így gondolod? - tette fel a kérdést, amin elgondolkodtam.

- Így! - vágtam rá, még ha nem is voltam benne teljesen biztos. - Fel kell ébrednie! - nyomtam egy puszit az arcára, majd kézen fogva indultunk el a többiek felé. 

28. Maradsz vagy mész?

Sziasztok drága olvasóim! Háát (tudom háttal nem kezdünk mondatot, de nézzétek el nekem!:) ) meghoztam az új részt és remélem tetszeni fog! A zenéről, amit a történet alá konferáltam ( mellesleg szerintem illik is hozzá, de kétszer kell meghallgatni, hogy végig tudd vele olvasni) szintén imádom, mint az előzőt. Tudom siratós zenék, de nekem is lehetnek rossz napjaim! Nem is tudom mit mondjak talán csak azt, hogy AZTA! A 27. részre reagáltatok a legtöbben, emelvén itt ki a hozzászólásokat, a pipálásokat és az aznapi 444 oldalmegjelenítést! Eddig még sosem volt ilyen, nagyon köszönöm nektek, mivel feldobtátok a napomat! Viszont holnap után suli, ami annyira nem jó hír, de nekem elmarad az első három órám és az utolsóm, szóval bemegyek három jelentéktelen órára. Jó mi?! Milyen volt a szilveszteretek? Rizsázást félre téve itt a 28.rész! Mit szóltok Harry "NAGY" bejelentéséhez? Apropó, aki olvassa a másik blogomat -> http://love--faith--hope.blogspot.hu annak a következő részig egy icipicit várnia kell, mivel arra a döntésre jutottam, hogy akkor folytatom, ha ezt a blogot befejeztem. Ergo, nem tudom még hány fejezet lesz, de terveim szerint még 5-10 (plusz-mínusz), de kitartást, nem hagyom abba az Endless love-ot, mert oda is vannak még ötleteim. De nem húzom halasztom a dolgot! Jó olvasást a 28.részhez! 

Have a nice day, 

Wh ite.:)

"Van, hogy eljön az az idő, amikor választanod kell majd
a jó döntés, és a könnyű döntés között, és általában,
a jó nem mindig a legkönnyűbb választás.."

(ajánlott zene)

Egy óra, két óra. Már nem is számoltuk, csak teltek az órák és mi egyre idegesebbek lettünk. Liamet viselte meg ez az egész a legjobban, persze ez természetes. Már telefonált az anyukájának is Sara-nak, aki csatlakozott köreinkhez és már tűkön ülve várjuk, hogy mondjanak valamit. 

- Mi tart ennyi ideig? - állt fel idegesen Harry a székről és járkálni kezdett.

- Ó, a nagy Harry Styles türelmetlen? - szólalt meg gúnyos hangon Liam. - Most eltudtál ide jönni, de arra nem voltál képes, hogy utána rohanj. Egyáltalán miért kellett úgy rátörnöd? Nem bírtad megvárni, hogy ő mondja el, hogy gyereketek lesz? Vagy csak simán nyugodtan megbeszélni? Ja, hogy az nem te lennél! Igazad van! - állt fel dühös tekintettel Liam és közelített volna Harry felé, de elé álltam.

- Liam, megértem, hogy ideges vagy, de ezzel nem oldasz meg semmit! Nagyon aggódok Em miatt, de hidd el, mindenki aggódik érte, nem csak te! Em szerinted ezt akarná? Hm? Szerintem nem! Ülj le, és te is Harry - mutattam a székekre. - Nyugodjatok le és ne balhézzatok! Legalább ilyenkor ne, legyetek szívesek! 

Leültem a fiúk közé és láttam, hogy Louis elmosolyodik. A folyosó végén kivágódott az ajtó, és egy magas vékony férfi közeledett felénk. Közvetlen előttünk megállt a fehér köpenyes férfi, akin volt egy sztetoszkóp, mint szinte minden doktoron és egy szemüveg. A férfi önmagában szimpatikusnak tűnt, de arca koránt sem volt vidám. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat. 

- Önök Emily Payne hozzátartozói? - tette maga elé a papírt és beszélni kezdett.

- Igen! - szólaltunk fel egyszerre, de Liam és Sara előrébb jöttek.

- Én Dr. Silverman vagyok. - mutatkozott be. - Emilynek nagyon súlyos az állapota. - vonta a mellkasához a papírt és sóhajtott egy nagyot. - Nagy szerencséje, hogy nem került a kocsi alá és gyorsan a segítségére lettek, mert már nem itt lenne. Nem akarok köntörfalazni, mert felesleges, de nem biztos, hogy megéri a reggelt, vagy ezt a hetet. Rengeteg vért veszített és most kómában fekszik. Nehezen bár, de többszöri próbálkozás után hoztuk vissza őt. A szíve leállt, most lélegeztető gépen van. Tudták, hogy állapotos? - nézett ránk kérdőn.

- Tudtuk! Vagyis, tegnap tudta meg ő is. Észrevette, hogy nő a hasa, de nem volt biztos benne, viszont a teszt tegnap negatívot mutatott. - válaszoltam meg a kérdését, mert a többiek csak maguk elé nézve bámultak a nagy semmibe.
- A babát elveszítette! - sóhajtott ismét. - Emiatt vesztet rengeteg vért, és ez okozta részben a kómát is. Nagyon sajnálom, hogy rossz hírekkel szolgálok és részvétem a baba és az apukája miatt. Emilyért minden tőlünk telhetőt megteszünk, de nem látunk rá sok esélyt, hogy felépüljön. Csoda kéne ahhoz, de nem adjuk fel! - mosolyodott el és Sarahoz közelebb lépett és megsimogatta a kezét. - Most menjenek haza és pihenjék ki magukat! Azonnal értesítjük önöket, ha van valami Emilyvel! 

- Köszönjük doktor úr, de maradunk, ha nem baj! - szólalt meg Liam.

- Nem baj, de a kislány nem hiszem, hogy kibírná. - nézett rá Bellára, aki Liam kezében pihent. - Viszont nekem mennem kell! 

- Igaza van! - fordultam Liam felé, amikor a doki már távolodott tőlünk. - Semmit nem tudunk itt csinálni és Bella is fáradt már! Szívem szerint maradnék én is, ahogy ti is, de ezzel nem segítünk Emily-n!

- Menjünk! - csendült fel Liam hangja, majd elindult a kijárat felé maga mellett Sara-val. 

*Liam szemszöge*

Ha valaki megkérdezné, hogy melyik az a nap, amelyik életem legpocsékabb napja volt, akkor ezt a napot mondanám! Egyszerre két szerettemet veszítettem el, vagyis csak egyet, a másik az életéért küzd. Igaz, hogy a szüleimet két éven keresztül nem is láttam a banda miatt, de akkor is fáj, iszonyatosan fáj az apám elvesztése, arról nem is beszélve, hogy anyut szörnyű így látni. Nem vagyok biztos abban, hogy Emily elég erős lesz ahhoz, hogy túlélje. Hogy miért gondolom így? Erre egyszerű a válasz: Harry! Ezen a napon mindent tönkre tett és miatta történtek így a dolgok. Emilyt, amióta ismerem sosem szeretett így senkit, mint Harry-t, és tudom, hogy érte bármit megtenne. A szerelem megváltoztatja az embert, de ennyire? Emily mindig erős volt és felelősségteljes, de amióta Harry-t ismeri megváltozott. Abban bízok, hogy Bella miatt küzd és nem adja fel az életét! Kell neki egy anya, aki felneveli és szereti. A kórházból csak El miatt jöttünk el, hiszen igaza van, nem ülhetünk ott napokig és Bella is már régóta alszik a kezeim között a mellkasomra dőlve. Viszont otthon is nehéz dolgom lesz, mivel aludni nem fogok az biztos! A héten számtalan koncertünk lesz, csak azt nem tudom, hogy-hogy fogunk tudni majd így koncentrálni egyáltalán? Csomó megválaszolatlan kérdés bolyong most a fejemben, amint a kocsiban hazafele tartok Bellussal. Emilyékhez megyünk, hiszen már megszokta a kis ágyacskáját és addig is legalább valamilyen szinten velem lesz a húgom. A ház előtt leparkolva veszem kezembe az ülésben alvó Bellát és az ajtó felé veszem az irányt. Szívem fájdul meg, amikor az ajtó elé érek, hiszen pár órája még itt tartózkodott Em is. A kulcsot a zárba téve nyitom ki és lépek be az ismerős házba. Egyből Emily illata csapja meg az orromat, amit előszeretettel szippantok be. Üres...olyan üres nélküle ez a ház. Az ajtót bezárva fordulok meg és indulok fel Bella szobája felé. Az ágyra letéve vetkőztetem le a keresztlányomat, majd indulok meg vele a fürdőszobába, hogy lefürdessem. Nehéz...olyan nehéz egy kislánnyal, aki annyira vidám, hisz nem is sejti mi lehet az anyukájával. Törölközőbe csavarva indulok el vele vissza a szobába, ahol a pizsamáját megkeresve öltöztetem fel. Kezembe véve kicsiny kezeit a nyakam köré fonja én viszonozva az ölelését szorítom magamhoz, hiszen nem szabad éreznie, hogy mekkora baj van! Egy utolsó puszit nyomva az arcára teszem be a kiságyba, ahol szinte azonnal elalszik. Bántja, bántja a szívemet, ami Emilyvel történt. Ha meghal..., ha megtörténne vajon Bella kihez kerülne? Szívesen felnevelném, de az örökös utazásoknak nem akarnám kitenni, viszont hiányozna és bűntudatom lenne, hogy nem tudhatom magam mellett. Pár mondatot elmondva neki hagyom el a szobáját és indulok meg Emily szobája felé. Könnyes szemmel lépek be oda, hiszen a mai nap óta ugyan úgy van minden. A teszt is a földön hever, amit a fürdőszobai kukába helyeztem el. A gépe felé igyekezve ülök le az asztalhoz és benyomom azt. Egy hónapos képet találtam róla, amit egyből ki is tweeteltem. Nem tudom mi ütött belém, de most muszáj volt ezt tennem. Talán látja, talán lát minket, hogy-hogy aggódunk érte és, hogy várjuk vissza őt a való életbe! Amint kitettem a képet a gép tetejét lecsukva feküdtem be az ágyába.

- Ne add fel Emily! - hagyta el a számat az utolsó mondat mielőtt elaludtam volna.

*Emily szemszöge*

Csak a homályosság. Ez jellemezte az első percet, amint kinyitottam a szememet. Tiszta ruhában ébredtem fel a pocakom nélkül. Mintha a felhők felett lennék, a nap sugarai melegítik az arcomat és senki sincs itt. Boldog vagyok, de nem tudom miért, ahogy azt sem, hogy-hogy kerültem ide. Csak sétálok és sétálok, de sehol semmi. Az utolsó emlékeimet gondolom vissza, amikre emlékszem, de csak az dereng, hogy lehunyom a szememet és vége. - Talán meghaltam volna? - tettem fel hangosan a kérdést, hiszen úgy sem hallja senki. Minden jel arra mutatott, hogy igen! Már régóta keresgéltem arra a választ, hogy vajon van-e halálon túl élet?! Úgy látszik igen, és ahogy látom épp a mennyben vagyok. Csodálatos, innen üzenem mindenkinek! Még mindig csak sétálgatok, mondjuk fogalmam sincs, hogy hova, de egyszer csak letekintek a földre, ahol a felhők sokasága gyülekezik, majd hirtelen eltávolodnak egymástól így rálátást nyújtva az emberi világra. 

- Liam! - szaladt ki a számon, amikor a bátyámat tekintettem meg a lányommal, amint épp a kiságyába helyezi be. - Liam! Én annyira sajnálom! - szóltam a bátyámhoz, de nem hallott. Tisztán láttam az arcát. Sírt! 

- Bella, tudom, hogy még nem tudod felfogni, hogy mi történt. - állt meg egy pillanatra, majd egy sóhaj keretében folytatta. - Anyu szeret téged és nemsokára visszajön! Elég erős ahhoz, hogy visszajöjjön közénk! Csak idő kérdése és itt lesz, ha meg nem, amit nagyon kétlek, sose felejtsd el, hogy én itt leszek neked mindig! És ezt, ha bekövetkezik, a legrosszabb, még ezerszer elfogom neked mondani! - törölte meg az arcát és egy puszit nyomott a lányom fejére. - Anyu miattad fog visszajönni! - ez volt az utolsó mondata Bellának, majd az ajtó felé indulva hagyta el a szobát.

Csak néztem őt és szememben könny jelent meg. Annyira békésen aludt talán nem is sejti, hogy mi történt. Talán emlékezni sem fog rám. - Elveszítettem volna őt? - tettem fel ismét hangosan a kérdést magamnak, hiszen egyedül vagyok. 

- Rajtad múlik, hogy elveszítetted-e vagy sem kicsim. - hallottam meg egy ismerős hangot, majd megfordultam.

- Apu? - rajzolódott ki két árny a felhőkben.

- Igen kicsim, én vagyok az. - jött közelebb, így már láthattam őt és egy kisgyereket, aki mellette sétál.

- Apu! - rohantam oda és átöleltem. - Ő kicsoda? - néztem rá sejtelmesen. 

- Ő az, aki a pocakodban volt! - nyúlt a hasamhoz. - Gyönyörű igaz? - mosolyodott el, majd felemelte a kisfiút.
- Olyan, mint Harry! - vettem át a kezeimbe és kezdetét vette a játék.

Nem tudom mennyi időt lehettem velük, de egy hangra lettem figyelmes, majd kezeimben a kisfiammal és magam mellett apámmal lenéztünk, ahol az ágyam mellett Harry-t tekintettük meg.

- Emily, nem tudom, hogy hallasz-e, elvileg igen, tegnap olvastam, hogy, akik kómában vannak hallanak, csak nem tudnak rá reagálni. Nem ezért jöttem, tulajdonképpen itt sem lehetnék, hiszen egy óra és koncert, de muszáj volt tudnom, hogy élsz-e még! Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom, amit tettem, csak megijedtem és váratlan volt minden. Tudom, hogy nem a te hibád és nem akartam, hogy ez történjen! Erős vagy! Ezt ne felejtsd el, ahogy azt se, hogy Bella és mi is várunk vissza! - hadarta el, majd egy csókot nyomva a homlokomra sietősen távozott.

*Harry szemszöge*

Lehet teljesen hülye vagyok, hogy elmentem és beszéltem hozzá, de tudom, hogy hallotta, vagyis csak remélem. A koncert hamarosan kezdődik, ahol még rengeteg híres ember is jelen lesz, mivel ez egy jótékonysági koncert. A kocsiba beszállva gyorsan a telefonomra tekintve felnéztem a twitterre, hogy megnézzem történt-e valami. Könnyes szemmel néztem a képernyőmet. Liam tett ki egy képet Emilyről, ami 1 hónapja készülhetett. Egyszerűen gyönyörű, aki most a kórházban fekszik.

"Directionerek! Könyörgöm most ne utálkozzatok!
A húgom életveszélyben fekszik a kórházban, mindannyian aggódunk
érte! Előre is elnézéseteket, ha nem leszünk a legvidámabbak, mint ahogy
megszoktátok tőlünk, de most nincs minek örüljünk. Ez az utolsó képem
Emilyről. Teljes szívemből remélem @Emily_Payne, hogy nem adod fel, és felébredsz!
Liam xx"

Nem túlzás az, ha azt mondom, hogy bőgtem. Liam sosem írna ilyet ki, csak akkor, amikor már nagy a baj. Lelkileg talán ő van a legjobban megtörve, hiszen a húgáról van szó. Fogalmam sincs mi lesz velünk a koncerten, de azt tudom, hogy muszáj a legjobb formánkat hoznunk, hiszen a rajongóknak kell megfelelnünk. A kocsit beindítva indultam el a stadion felé, ahol már rajongók száza várt. Paul várt rám, aki bekísért a színpad mögé, ahol már a fiúk és lányok sorakoztak. Sara is ott volt Bellával, aki vidáman mosolygott rám, mit sem sejtve arról, hogy az anyja életveszélyben fekszik az intenzíven. Rengetegen voltunk a színpad mögött, kiemelem itt a Little mix bandát, Selena Gomez-t, Taylor Swiftet és Ed Sheeran-t. Az utóbbi ifjú férfival remekül elbeszélgettem az időt. Bemutatkoztunk mindenkinek és ahogy láttam Zayn és Perri a Little mix egyik énekesnője számot cseréltek. Ed-el odamentünk Selenához és Taylorhoz beszélgetni, amíg nem kezdődik a műsor, hiszen mindenki szétszéledt a csapatból. A kezemben Bellával ácsorogtunk miközben Taylorral folytattam hosszas beszélgetést. Gyönyörű lány, mit ne mondjak. Mivel fél óra van kezdésig, bementünk Bellával a backstage-ba, de előtte Taylorral számot cseréltünk, mivel meg szeretné Londont ismerni és jól jönne neki egy idegenvezető, én persze szívesen körbevezetem ezen a csodálatos városon. A backstage-ba beérve találtam meg mindenkit, majd kezdetét vette a nagy beszélgetés. Bella a kezembe elaludt, akit odaadtam Sara-nak, hiszen mi következünk. Az idő gyorsan telt, így koncert után fáradtan indultunk vissza a csajokhoz. A koncert remekül sikerült, iszonyatosan sokan voltak és rengetegen tartogattak olyan táblákat, amin ez a felirat állt: "Gyógyulj meg Emily Payne!" vagy "Kitartást Emily, mi reménykedünk benned!". Láttam, hogy Liamnek tetszettek ezek a táblák, hiszen így jobb kedvre derítették őt. Mindenkitől elbúcsúzva indultam haza. A kocsiba beülve indítottam be a motort, majd mindössze fél órás út után a házam előtt parkoltam le. A kulcsokat a zárba téve jutottam be az üres, magányos lakásomba. A cipőmet levettem, a kulcsokat a tartóba tettem, majd a kanapé felé igyekeztem, ahova lehuppanva kapcsoltam be a TV-t. Már majdnem elaludtam, amikor a telefon csörgése ébresztett fel.

~...~ 

1 hónap telt el a baleset óta és Emily még mindig nem ébredt fel. Minden megváltozott azóta, ahogy az életem is. Amióta a koncert volt azóta nem voltam bent Emilynél és, ha kérdeznétek miért nem, fogalmam sincs. Bellát minden héten meglátogatom, de a bandával is csak akkor találkozom, ha próba vagy esetleg koncert van. Tegnap érkezett Liamtől egy telefon, miszerint, ha Emily ezen a héten nem ébred fel, akkor lekapcsolják a gépekről. Talán minden könnyebb lenne és megnyugodna a környezet, hiszen azóta minden más lett. Vagy csak én lettem más? Erre a kérdésre nem tudom a választ, de tény és való már semmi sem ugyan olyan.

*Emily szemszöge*

Apuékkal remekül megvagyok azt kell, hogy mondjam. Tudom, hogy rengeteg embernek, közöttük a családomnak okozok fájdalmat, de a kisfiam mindent megváltoztatott. Már nem hallom a családom hangját, azt sem tudom látogatnak-e még, vagy gondolnak-e még rám. Fogalmam sincs mi van a lányommal, hogy van, hogy bírja a távollétemet, de tudom, hogy vigyáznak rá. Irigy vagyok, hogy nem vagyok vele, hogy hanyagolom, de nehéz a döntés. Tudom, hogy vigyáznak rá a fiúk és anyu, de mi lesz Matt-tel? Igen, a fiamat Matt-nek neveztem el apu segítségével. Nehéz a döntés és nem tudom, hogy kit válasszak. Még ráérek dönteni, nem? - tettem fel a kérdést, de immáron magamban, hiszen most már van ki meghallja. Érdekes módon Matt már nagyfiú! Tud járni és beszélni, pedig a való életben még meg sem született. Fogalmam sincs, hogy-hogy van ez a túlvilágon, de örülök, hogy így láthatom a fiamat és nem kisbaba ként. Apuékkal a szokásos teendőnket csináljuk, amikor újra rálátást nyerek a lenti világra. Anyuék állnak az ágyam körül és egy doktor.

- Sajnálom asszonyom, de lassan le kell kapcsolnunk a gépről. Több, mint egy hónapja nem reagált semmire, már halott, csak a gépek miatt él. - sokkolta le a hírrel a doki a szeretteimet én meg csak a fiammal a kezemben felpattantam.
- Kérem várjanak még! Hátha felébred, csak adjanak neki egy kis időt! - kezdett el zokogni anyu és vele együtt én is. Szörnyű volt így látni. Bele se merek gondolni, hogy mit élhet át! Kijelentik neki, hogy a lányát, aki ott fekszik és él(?!) hamarosan lekapcsolják a gépekről és vége. Ennyire egyszerű lenne minden? Csak lekapcsolnak a gépről és meghalok? Akarom én ezt? - bombáztam magamat a kérdéseimmel, de nem tudtam dönteni. Mind a két világban van valami fontos nekem, akit/akiket szeretek és nem akarok csalódást okozni. Egy hónap telt volna el? Hihetetlen, mert én csak pár napnak éreztem. Az orvos közben kiment a szobából és csak anyut, Eleanort és a fiúkat véltem felfedezni magam körül. Illetve csak négy fiút. Harry-t sehol sem láttam és nem értettem miért nincs ott. Mindenki sírni kezdett és szörnyű volt ezt látni. Kezemben Matt-et szorongattam és sírni kezdtem. Nem akarok senkit elveszíteni, miért ilyen nehéz ez?

- Anyu! Gyere, mennünk kell! - nyúlt oda Liam anyu kezéhez. - Nekem sem könnyű, de feladta!
- Az nem lehet Liam! Nem adhatta fel! Emily nem olyan! - hajolt rá a halott testemre anyu és csak könnyei folytak le a kezemre, mintha dézsából öntötték volna.
- Itt az ideje döntened kicsim! - jött közelebb felém apu.
- De nem tudok! Még nem állok rá készen! - néztem rá és hátrálni kezdtem.
- Muszáj lesz! Eddig volt időd gondolkodni, de holnap már késő lesz! Rajtad áll a döntés! Maradsz vagy mész? - tette fel azt a kérdést, amire még magam sem tudom a választ.