II. - 50. Riport

Megjöttem, itt vagyok. Remélem megfelelő, word-be 6 oldal lett, igyekeztem!:) Mai napom olyan semleges volt, unalmas éééss rájöttem, hogy hamarosan értettségi... Jobb később, mint soha nemde bár? :D Vicces, és  nem akarom. Viszont a tudat, hogy egyre közelebb kerülök Angliához... megnyugtat:) Hát, nem is tudom még mit írhatnék ide. Köszönöm, hogy felvidítottatok a névtelen kommentelő után. Őszintén megmondom, hogy nem nagyon volt kedvem írni azok után, rendesen szíven ütött, de ez van!(:

Vigyázzatok magatokra drágaságok!(:

Milliószor ölellek titeket!(:

Have a nice day, 

Wh ite:*

'Szeretem az olyan embereket,
akik akkor is mosolyt tudnak csalni az arcomra,
 mikor teljesen magam alatt vagyok'

Este végre nyugodtan hajtottam álomra a fejemet, ugyanis a tudat, hogy holnap ilyenkor már a jól megszokott ágyamban fogok aludni, kellemes érzéssel tölt el. A holnapi hazajutásunk miatt anyu természetesen kocsival jön értem és Matt-ért, hogy ne kelljen taxiznunk és a média célpontjává válnunk. A tény, hogy valószínűleg most hónapokig fognak kíváncsiskodni utánunk a fotósok, megrémiszt, ugyanis tudniillik hogy egy képért szinte mindért képesek. Szóval az elkövetkezendő hónapokban bujkálnunk kell a családdal elég rendesen , hogy a fiamat megkíméljem az idegesítő kíváncsiskodóktól. A fotósokról jut eszembe, hogy a holnapi nap folyamán lesz a fiúknak interjújuk, amit sanda gyanúm szerint csak azért szerveztek be nekik, hogy az újdonsült apukát zaklassák. És ez, azaz ok, ami miatt Harry nem tud értünk jönni és hazavinni minket. Ugrott az idilli hangulat, hogy az apuka hazaviszi a kisfiát és a feleségét, és boldogan teszik be kicsiny gyermeküket a babaágyba, miközben előtte állva csodálják a kicsit. Én már az elején biztos voltam benne, hogy ez nem lesz könnyű, csak egy sztár felesége vagyok, akinek most gondot jelent csak szimplán az utcán sétáltatni a gyerekeit. Fogalmam sem volt még három évvel ezelőtt, hogy ekkora cécó lesz körülöttem, hogy ilyen messzire fogunk jutni Harry-vel vagy csak egyszerűen azt, hogy Londonban fogok élni és két gyereket magam mellett tudni. Ez a tény viszont arra késztetett, hogy Bella születéséig repítsem vissza a gondolataimat. Ugyan ebben a kórházban feküdtem és pakoltam, mint a mai napon, csak annyi volt a különbség, hogy Liam-et stresszeltem a pakolással kapcsolatban. Harry-t akkor még úgymond hírből sem hallottam, köszönőviszonyban voltunk, semmi érzelmet nem tápláltunk még egymás iránt. Érdekes, hogy egy ember élete csupán pár év után mennyire megváltozhat és felfordulhat, lényegében Louis-ék mellett a második opció miatt nem is csodálkozok.

- Már fent vagy? - zökkentett ki hosszas gondolatmenetemből édesanyám, aki már izgalommal teli ült le az ágyamra. 

- Nem bírtam aludni. - küldtem felé egy mosolyt, majd mellé ülve meredtünk mind a ketten a Tv-re. 

- Látom nagyon elgondolkodtál valamin. Minden rendben, kincsem? - kezét vállamra csúsztatta egészen le a kézfejemig. 

- El sem hiszem, hogy így telik az idő. Lassan két éve, hogy Bellát hazavittük Liam-el. - fejemet megrázva szökött mosoly a szám szélére. - Emlékszem, hogy hogy aggódtam a dolgok miatt. Kibírhatatlan voltam. Most meg... az anyámmal csinálom ugyan azt, amit akkor vele. 

- Tudod, hogy Harry legszívesebben itt lenne, de... 

- De fontos neki a karrierje. Ezt tudom jól, anya. Csak nem tudom mi lesz később, mi lesz a fotósokkal? Utálom, hogy ezen túl szinte egy kalitkában kell, hogy éljek, csakis azért, mert idegesítő fotósok törtnek az életemre. Szeretnék a fiammal és a lányommal sétálni a parkban a férjem társaságában, de nem lehet. El kéne fogadnom, de annyira szokatlan még ez, hogy... ennyire odavannak érte. Ráadásul ma egész nap nem látom, holnap este meg újból kezdődik a turné. Ismételten egy hónap kiesik az életünkből. Valamikor azt érzem, hogy ezt nem fogja bírni a kapcsolatunk, de utána rájövök arra, hogy mennyi időt voltunk távol és még mindig ugyan olyan szerelem érződik ki a szeméből, ahogy rám néz. - mondandóm közben többször is megálltam, hiszen a tévére bámulva figyeltem a híreket. Anyu csöndben, figyelmesen hallgatott végig és néha-néha még mosoly is látható volt a szája szélén. 

- Egy hónap mindössze kicsim, csak egy hónap. Gondolj bele, hogy mennyit kibírtál és rájössz, hogy ez már semmi. Fél lábbal is kibírod, ráadásul most Matt is jelen van már az életedben, le fogja kötni minden percedet. Észre se fogod venni és a srácok ismét itthon lesznek! - puha kezét arcomra helyezve simított végig rajta, viszont beszélgetésünknek itt véget vetett az általam imádott nővér, akinek kezében fiam pihent. 

- Anyuka készen áll az indulásra? - mosollyal az arcán lépett egyre közelebb hozzánk, mígnem teljes életnagyságban nem tűnt fel előttünk. Az ágyról elemeltem a kabátomat, majd magamra véve vettem át a kisfiamat, akit a babahordozóba helyeztem. Kis kék takaróját, amit Liam-től kaptunk gondosan ráterítettem majd a biztonság kedvéért egy textil pelenkát terítettem rá a hordozóra, így is takarva őt a vakuk vakító fényétől. - Vigyázzanak magukra, Emily! 

- Köszönöm a különleges bánásmódot, és az esti beszélgetéseket! - öleltem magamhoz szorosan a nővért, aki az ittlétem alatt igazán különlegesen viselkedett velem. Igaz, nem korombeli volt, de tapasztalata lévén igen jó tanácsokkal látott el. Sokat beszéltem neki az eddigi dolgokról és lelkemre kötötte, hogy a közöttünk létrejött beszélgetések nem fognak kiszivárogni. Bíztam benne már csupán azért is, mert két felnőtt gyermeket tudhat maga mellet. Elmesélte, hogy az egyik gyermekét fiatalabbon szülte, mint én és élete legjobb döntésének vallotta azt, hogy nem vetette el akkor a fiát. Mostanság, ahogy Bella egyre nagyobb... nem tudok nem Peter-re gondolni. Tudom, hogy akkoriban rosszat tett, már csak azzal, hogy megcsalt és elrabolta a lányunkat, de akkor is az ő lánya. Fogalmam sincs, hogy majd a későbbiekben Bella, hogy fogja fogadni a hírt, hogy nem Harry az apja és azt meg pláne nem tudom, hogy ezt, hogy és mikor kéne vele közölnöm. Azon kaptam magamat, hogy már megint annyira elmélyedtem a dolgokban, hogy megfeledkeztem a való világról. Anyu keze hozott ismét vissza a való világban, ami figyelmeztetően simogatta meg a hátamat. A nővértől utoljára búcsút véve ragadtam meg a hordozót, amiben fiam helyezkedett el, majd anyu mögött haladtam gyors lépésekben. A liftet meghívva vártuk, hogy megérkezzen, ami pillanatokon belül meg is történt. A földszint gombot megnyomva vártuk, hogy végre leérjünk és minél gyorsabban a kocsiban tudhassuk magunkat. Csöndben álltunk és vártunk, amikor a gyomrom morgó hangja törte meg a közöttünk fennálló csendet. Anyám szájából jóleső kacaj tört ki együtt a lift csilingelésével, ami jelezte, hogy megérkeztünk. Gyors, határozott léptekkel haladtunk anyuval az ajtó felé, majd mintha a megváltó lépett volna ki a kórház ajtaján csaptak le ránk a fotósok. A vakuk százával találtam szemben magamat, így a hordozót még jobban szorítottam, nehogy véletlenül netán tán elejtsem, vagy isten ments, leessen a lepel Matt feje fölül. Arcomat lehajtva haladtam tovább anyám után, aki már a nyitott hátsó ajtóval várt minket, így megkönnyítve Matt elhelyezését. A babahordozót behelyeztem a kocsiba, majd anyu segítségével bekötöttük azt. Az ajtót gondosan Matt oldalán becsukva szálltam be az anyósülésre, majd egy sóhaj kíséretében bekötve magamat vártam, hogy végre otthon tudhassam magunkat. 

*Harry szemszöge* 

- Ne idegeskedj már, Harry! - huppant le mellém a kanapéra Louis, aki mosollyal az arcán próbált jobb kedvre deríteni. 

- Már biztos úton vannak haza. - temettem fejemet a kezembe. Nem hiszem el, hogy pont most kellett ezt az interjút is beiktatni az életünkben. Pont akkor, amikor a feleségemért kellett volna menni a kórházba, hogy a fiunkat biztonságosan hazaszállítsuk. Annyira szemétnek érzem magamat emiatt, hogy szinte alig vagyunk együtt és ilyenkor sem vele, hanem a fiúkkal vagyok. Tudom, hogy nekem ez a kötelességem, de lassacskán azt hiszem, hogy elveszítem őket, vagy talán a fiam, majd később pont ezek a dolgok miatt nem fogja tudni, hogy ki is azaz apa. Sokszor eljátszottam már a fejemben a gondolattal, hogy Emily a tévé előtt ülve a két gyerekkel szorgosan mutogat, hogy "Nézzétek, ő az apátok". Remélem azért ennyire nem lesz vészes a helyzet, hogy idáig fajuljon a dolog, mondjuk, azt nem is hagynám. Nekem már családom van, egy feleségem és két gyerekem. Már nem az a kis komolytalan kölyök vagyok, aki hetenként jelenik meg más csajokkal csak is azért, mert mért ne? Fontosabb dolgok is vannak az életemben, mint egy családromboló turné, de valamiféle megoldást kell találnom erre a dologra, hogy valami arany középutat találjak, ami mind a két csoport részére megfelelő lenne.

- Hé, haver! Itt vagy? - lengette meg kezét szorgosan szemem előtt Zayn. Mindenki tekintete hirtelen komollyá vált és engem bámultak. Pontosan tudták, hogy a mai helyzet miatt, hogyan érzek és mit is gondolok valójába. Természetesen mellettem álltak, főleg Liam, aki minden percben büszkén meséli el újra nekünk Bella hazaszállítását és azt, hogy Emily mennyire, de mennyire aggódó volt akkoriban. 

- Itt vagyok persze, csak... elgondolkodtam egy kicsit. - túrtam bele göndör fürjeimbe, amik nem hazudtolták meg magukat, keszekuszán álltak összegabalyodva. 

- Fiúk, kezdünk! - sietett be hozzánk zihálva Paul. Mint a jó gyerekek hallgattunk a szavára, így egymás után és mellett siettünk egészen a kis nyílt térig, ahol megállva vártuk a parancsot, miszerint mehetünk a közönség elé. Pillanatokon belül ránk helyezték az ilyenkor szükséges mikrofont, majd egy férfi sürgetően lóbálta nekünk a kezét, hogy indulhatunk. A közönség elé kilépve csapta meg fülünket tinik százának sikoltása, majd a kijelölt fotelba foglaltunk helyet.

- Üdvözlünk titeket a körünkben, fiúk! - köszöntött minket az asztal mögött ülő középkorú hölgy. - Köszönjük, hogy megjelentetek a mai estén, annak ellenére, hogy igen fontos elintéznivalótok van mostanság. 

- Számunkra a megtiszteltetés! - reagált végre a banda egyetlen normálisnak mondható tagja, Liam. 

- Nos, nem szeretnénk az időtöket rabolni, hiszen tudjuk, hogy nem sok időt tudtok itthon tölteni a turnétok miatt. Meséljetek róla egy kicsit! - dőlt hátra a székében, tekintetével csak ránk szuggerált.

- Egyszerűen eddig mesés! Rengeteg helyen voltunk a turnénk alatt, és rengeteg remek rajongóval találkoztunk. Japánban forgattunk is, és hihetetlen még mindig, hogy tudnak az emberek nekünk meglepetést okozni. Az, hogy ennyien rajonganak értünk és jelennek meg a koncertünkön, megtiszteltetés, szerintem mindannyiunk nevében mondhatom el, hogy melegséggel tölt el ez az érzés. 

- Én sem tudtam volna szebben megfogalmazni, Zayn! - csípett bele kisfiúsan arcába Louis.

- Nagyszerű ilyet hallani tőletek! - nevetett fel a műsorvezető. - Nem bánja a kapcsolatotokat a turné? Hogy bírjátok a párotok nélkül? 

- Ki kezdi? - nézett körbe Louis, majd hátradőlve ismét belekezdett - Eleanor régebben nehezen bírta az ilyen távolléteket, de most már teljes szívemből mondhatom, hogy hozzászokott. Alkalmazkodni kell, ez ellen nem lehet mit tenni és mivel szeretjük egymást kibírja a kapcsolatunk. Néhány állomásnál tudott kapcsolódni hozzánk, így én boldogan nyilatkozhatom, hogy kevésbé kellett magamba zuhannom a hiánya miatt. 

- És veletek mi a helyzet Liam? Danielle, hogy viseli a rajongók és fotósok által okozott hajszát? - kérdését most Liam-nek szánta. Már türelmetlenül vártam, hogy mikor tér ki a gyermekem születésére, hiszen tudtam, hogy ezek a turnéval  kapcsolatos kérdések csak kitérések, hogy ne legyen túl feltűnő a megjelenésünk oka. 

- Hát... - nyúlt a tarkójához, majd egy örömteli vigyor vált láthatóvá az arcán. - Érdekes volt számára ez a hajsza, ami körülöttünk zajlik. Tulajdonképpen csak azt tudnám elmondani, amit Louis. Szeretjük egymást és nem áll közénk ez a turné. Hamarosan úgy is vége, így mindannyian csak a családunkkal és a barátnőinkkel fogunk foglalkozni. 

- És mi a helyzet a húgoddal? - kezdődik. Itt volt a legmegfelelőbb pillanat Emily-re kitérni. Sejthettem volna, hogy nem véletlen, hogy Liam vált a második célponttá és nem Zayn. 

- Köszönjük szépen, minden rendben van vele. - nyugtázta a dolgot ennyivel. Küldött felém egy érdekes pillantást, amiből csak annyit tudtam észlelni, hogy Emily-t rám akarja hagyni, ami miatt hálás voltam neki. Emilyi-ről én akarok órákat beszélni, elmesélni, hogy milyen büszke vagyok rá és mennyire hiányzik, amikor nincs mellettem. 

- Zayn, nem furcsa számodra, hogy egy olyan lányt tudhatsz magad mellett, akivel a döntőben harcoltatok az első helyért? 

- Érdekes kérdés Amanda. - nevetett fel kínosan. - Nem, nem furcsa. Miért kéne annak lennie? Perrie-vel ezt az egész dolgot külön életszínvonalként könyveljük el. Nem törődünk azzal, hogy mind a ketten egy bandában vagyunk. Elismerjük egymás sikerét és ennyi. Szeretem őt és más nem érdekel. - rántotta meg a vállát, majd diadalittas mosollyal visszadőlt a fotelba. 

- Harry! - fordult felém kielégítő mosollyal. Gondolom az este folyamán csak erre a kérdésre várt. - Mi van veled és Emily-vel? Nem különös neked a házas élet, főleg úgy, hogy szinte az utóbbi időkben együtt sem tudtatok lenni a turné és a nem rég született gyermeked miatt?

- Lényegre törő vagy! - tekintetem Amanda felé olyan haragot és dühöt küldött, mint szerintem még soha, senki felé. Utáltam, ha a magánéletemben turkáltak, főleg, ha még olyat is írtak rólam, amit nem is mondtam. - Minden rendben van közöttünk, köszönjük a kérdésedet. Mint, ahogy a fiúk előttem elmondták, egy turné nem áll a kapcsolatunk közé, főleg, hogy most már nem csak egy egyszerű "együttlétről" beszélünk. Nem is tudom, mit mondhatnék még - tártam szét a kezeimet egy erőltetett mosoly keretében - boldog vagyok, boldogok vagyunk, és csak ez számít most. - zártam volna le a témát, de Amanda nem hátrált, újabb kérdést tett fel nekem. Istenem, ez most komoly? 

- Nem vagy túl szókimondó! Ez ritka tőled, hiszen eddig te voltál a bandában az a személy, akitől zengett a média. Nem félsz az apaságtól és a vele járó következményektől? 

- Egyszerűen csak nem szeretném ezt a témát tovább firtatni. Nem akarjuk Emily-vel a média hatására kitenni a gyerekeinket, normálisan szeretnénk őket nevelni a média és a fotósok zaklató vakuja nélkül. Közös megállapodás során jutottunk erre, éppen ezért nem közöltük még a nevét vagy egyáltalán azt, hogy kislány vagy kisfiú-e. Idővel persze, majd mindenre fény derül és természetesen most ezzel nem azt akartam mondani, hogy mi elzárkózottan fogunk élni, mert erről szó sincs, hanem csupán azt, hogy kisebb mértékben szeretnénk, hogy életünkben legyetek, legalábbis Emily és a gyerekeink életében. Nem sztár gyerekeket akarunk, hanem átlagosakat. Én tudom, hogy mivel jár az, hogy "híres" vagyok - formáltam idézőjelet a kezemmel a levegőben, a szobában szinte megfagyott a levegő. -, de ez nem azt jelenti, hogy emiatt a családomat kell terrorizálni. Az apaságtól meg nem félek, hiszen Bellával rengeteget foglalkoztunk régebben is a fiúkkal, így a kezdő löket meg volt.

- És a turné alatt kiolvasott számos könyv is szerintem majd a javára fog válni - röhögött fel mellettem Louis, majd vállamra dobta a kezét és így húzott magához közelebb. 

- Reméljük vették az adást drága kollégák! - találta meg hangját Amanda, aki még mindig döbbent tekintettel vizslatta az arcomat - Köszönjük, hogy eljöttetek fiúk és további sok sikert a turnétokhoz, neked meg Harry nyugodt éjszakákat! - köszönt el tőlünk és a közönségtől egyetemben, majd a fotelból felállva igyekeztünk ki Paul felé. A kis szobába visszatérve, ahol elszállásoltak minket az interjú idejére, mindannyian fáradtan ültünk le a kanapéra. Paul velünk szemben leülve, semleges arckifejezéssel bámult ránk. Nem tudom, most dühös-e vagy örül annak, hogy visszafogottak voltunk. 

- Szép volt fiúk! - szólalt meg végre, mindannyiunk szájából hallható volt egy megkönnyebbült sóhaj. - Holnap indulunk tovább a turnéra. Párizs és utána Írország, ahol kicsivel több időt fogunk eltölteni részben Niall miatt. Még egy hónap és minden a normális kerékvágásba helyeződik vissza. Sara velünk fog tartani, úgyhogy lesz társaságotok. 

- És Emily-vel mi lesz? - ültem fel ijedtemben, hiszen az egyetlen nyugtató pont számomra Sara volt. De így, hogy most ő is jön velünk, nem lenne szívem magára hagyni két gyerekkel Emily-t. 

- Elintéztem Harry, ne aggódj! Eleanor szó nélkül belement, hogy addig odaköltözzön Emily-hez, hogy segíthetni tudjon neki. Egy hónap apuka és újra a fiaddal lehetsz! Most pedig, tűnés! Menj haza, vár a család! Ez rátok is vonatkozik! - bocsátott utunkra egy mosollyal az arcán. Ritka, hogy Paul ilyen jószívű, de azt hiszem, mivel ő is apa, átérzi, hogy milyen rossz helyzetben lehetek most. 

~...~

A jól megszokott most már közös házunkba belépve tudatosult bennem, hogy az időre tekintettel nézve Emily már rég az igazak álmát alussza. A lakás sötétségben úszott, egy neszt sem lehetett hallani. A cipőmet gondosan a nappaliban hagyva indultam meg a lépcsőn, egészen a szobánkig, majd halkan benyitva tekintettem meg az ágyban szuszogó feleségemet. Mosollyal az arcomon nyugtáztam, amit láttam, majd az ajtót nyitva hagyva léptem tovább a fiunk ajtaja elé. Egy sóhaj kíséretében nyitottam be, majd óvatos, halk léptekkel mentem Matt ágya felé. Oldalra fordított fejecskéjével lélegzett nagyokat, az ágyban szinte elveszett, olyan piciny volt. Egy puszit hintettem kis fejecskéjére, majd hirtelen megcsapott az ilyenkor megjelenő baba illata. Az ajtót halkan magam mögött becsukva mentem át Bella szobájába, majd egy jó éjt-puszit nyomtam arcocskájára, ezek után nyugodt szívvel tértem vissza Emily-hez. A fürdőszobába igyekezve vettem egy gyors zuhanyt, majd Emily mellé bebújva húztam szorosan magamhoz és vártam, hogy végre reggel legyen, és édes csókokkal lephessem el minden porcikáját.