2013. március 22., péntek

II. - 52. Kórház

Sziasztok drágák!:) Hát, itt az a bizonyos 52. rész. Talán lesz még 5 rész (+,-) nem tudom mennyi részben sikerül leírni majd, amit terveztem. Próbálom gyorsan hozni a részeket, mert nem akarlak váratni titeket, és az érettségi hetében ezen gondolkodni, mert igen is minden percben ezen gondolkodok, hogy 'jaaj mit kéne bele írnom'.  Odáig fajultak a héten a dolgaim, hogy ma sikeresen bealudtam egy órán. :') Jövőhéten csak két napot kell bemennem, ugyanis a szerdai napon sulis nap lesz, filmnézés, játékok, stb. Viszont...:D Hétfőn írok két témazárót, kis dogák. Kedden két témazáró, felelések. Szóval szuper lesz, de az nyugtat, hogy nem marad szünet utánra. (akkor elő érettségit írok...:D) Megjött a tablónk a héten, nekem annyira tetszik, hogy hihetetlen! (: Na, nem is fecsegek tovább. Sokszor ölellek benneteket!(:
Have a nice day, 
Wh ite:*


"Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, 
a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, 

hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll és hogy még meghalni is jobb, 

mint szerelem nélkül élni. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, 

akkor is megéri szerelmesnek lenni."



*Harry szemszöge*


A képek, amik a fejemben szinte szüntelenül ismételték magukat, megőrjítettek. A kórházba ülök a két gyerekemmel és várok, hogy valaki végre tudósítson a feleségem állapotáról. Bella és Matt szorosan a mellkasomhoz bújva szuszognak és remegnek a sírás által okozott stressztől. Mind a két gyerekem fejére egy hosszas csókot hintettem, könnyeim közben megállás nélkül folytak. Ismételten Emily üveges, élettelen tekintetével találtam magamat szembe, és a piros folttal, ami a mellkasán helyezkedett el. A mentőket egyből hívta a bolt tulajdonosa, akik szinte egyből segítségünkre lettek és a kórházba szállítottak. Egy kisebb csapat fogadtatott, amikor a mentőből kiemelték a feleségemet és rögtön, sürgős tempóban el is vitték őt. A legnehezebb dolog talán az volt, hogy Liam-et és a többieket tudósítsam a történtekről.

- Louis bácsi! - csendült fel Bella törékeny hangja, majd ölemből eltűnve futott az ajtó felé, ahol megjelentek a többiek alakjai. Arcomat megtörölve álltam fel a kezemben a fiammal és próbáltam rávenni lábaimat, hogy feléjük induljanak. Mindenki arcán látszott a félelem és, hogy valószínűleg nemrég áztatta azt könnyek sokasága.
- Harry... - lépett elém Eleanor, szemei könnyben úsztak. Szája remegett, próbálta visszatartani a kiszökkenő könnyeit, de nem  ment neki, ahogy senkinek sem, aki Emilyért izgult. Kezemből kivette Matt-et, majd Louis felé fordulva húzott a mellkasához és szorosan ölelt. Tudom, hogy ez éppenséggel félreérthető dolog, de a jó barátok már csak ilyenek, segítenek a bajba jutott baráton és támogatják, amikor a legnagyobb szükségük van rá. Mindannyian körém gyűltek és kezek sokaságát éreztem a hátamon. Louistól eltávolodva töröltem meg pirosan izzó szemeimet, amit már jócskán kimart a könny sós vize. Liam és Sara felé kapva a tekintetemet tudatosult bennem, hogy talán nekik még nehezebb a dolguk, mint nekem. Sara-nak csak a lánya és Liam-nek pedig a csodálatos egyetlen testvére.

- Tudsz róla valamit? - törte meg a csendet remegő hangon Sara.
- Csak annyit, mint ti. Azóta bent van... Lassan már két órája és aggasztó a dolog. - indultunk vissza a székek irányába, ahol mindenki egy széken elhelyezkedve  figyelt rám teljes mértékben.
- Mi történt? - szipogott mellettem Eleanor.
- Ne haragudjatok rám! - arcomat a kezeimbe temettem. - Nekem kéne most ott lennem....ha nem állt volna elém, akkor... - szemeimet még mindig csak az előttem található fehér kórházi falon tartottam. Hihetetlen volt a dolog számomra, hogy Josh-t ennyi idő után is a bosszú vágya hajtotta. - Josh volt az... engem akart.
- Harry, szívem ez nem a te hibád. - simított végig a vállamon együtt érzőn Sara, de szerintem ezt a megnyilvánulását még ő sem gondolta komolyan.
- Ti ennyire vakok vagytok? Kérlek, ne áltassatok az együttérzésetekkel, mert tudom...nagyon jól tudom, hogy mit gondoltok. Miattam van...ezt ti is nagyon jól tudjátok. A francba is már... - pattantam fel dühösen a helyemről, durván a hajamba túrtam, amit pár szál meg is elégelt. - engem akart megölni...csakis engem, de Emily elé állt.
- Önök Emily hozzátartozói? - szakította félbe a közöttünk kialakuló vitát egy idegen hang. Mindannyian az idősödő férfi felé kaptuk a tekintetünket, aki letört, rosszalló tekintettel figyelte minden reakciónkat.
- Igen, a férje vagyok! - törtem utat magamnak, sietősen léptem a férfi elé.
- Dr. Miller vagyok. - nyújtott nekem kezet, amit kérdés nélkül elfogadtam. Egy sóhaj volt csupán, ami száját elhagyta mielőtt belekezdett a mondandójába. - Először is Emily szeretné, ha a bátyja menne be hozzá. - tekintete mindenkin végigment, majd Liam mellém érve érintette meg a vállamat. Az orvos biccentett neki a fejével, így Liam egy nővér kíséretével indult el a folyosó vége felé.

*Emily szemszöge*

Egy ismeretlen helyen ébredtem, de tekintetemmel körbenézve rájöttem, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy túléltem a balesetet és egy kórházban pihenek. Egy orvos volt csupán, aki a szobában tartózkodott mellettem a gépek sokaságával egyetemben. Hatalmas, zavaró zaj volt, ami a fülemet bántotta, kezemből csövek álltak ki és mellkasomat hirtelen nehezebbnek éreztem, mint pár órával ezelőtt. Tekintetemet a mellkasomra szegeztem és nem láttam mást csak azt, hogy egy gép van rajtam. Értelmetlen, tudatlan ábrázattal figyeltem az orvost, aki látván, hogy magamhoz tértem, felém közeledett.

- Örülök, hogy találkozhatunk Emily! Nem sokon múlott, hogy elveszítsük. - sóhajtott egy nagyot, amikor ténylegesen is mellém ért. - Nagyon aggódtunk már magáért. Mi is, és a családja is. Szerettem volna először önnel beszélni a történtekről és a megoldásokról, mielőtt a családjával közölném a hírt. Amint látja, a szívét most ez a kis gépecske helyettesíti, de nem nyújt örök életet maga számára. Mellesleg, elnézését kérem, Dr. Miller a nevem, én leszek az elkövetkezendő időben az orvosa. - húzta mosolyra a száját. Kedves, szimpatikus és együtt érző. - Visszatérve a dolgokra... Emily gondolom ön is sejti, hogy szív nélkül nem élhet egy ember. Ez a kis masina pedig csak egy ideiglenes megoldás, fogalmunk sincs, hogy meddig képes a szervezete elviselni. Mint már említettem, itt a családja is, de az előírások szerint csak egy embert engedhetek be önhöz... - hallgatott el és a válaszomat várva vizsgálta meg az arcom minden kicsiny pontját. A szavait ízlelgettem még... Műszív... nincs szív... halál... El kell döntenem, hogy mi is a jó, hiszen igaza van, ezzel itt a mellkasomon nem élhetek addig, ameddig  csak akarok.
- A bátyámat szeretném látni. - tekintetemet a szembeni falon pihentettem, ami a kórházakhoz híven fehéren izzott.
- Rendben, akkor szólok neki! - küldött felém egy biztató mosolyt, majd a szobát elhagyva hagyott magamra. Miután elhagyta a szobát, és így magamra hagyott csak magunkon gondolkodtam. Rólam, Harry-ről és a gyerekekről. Általános dolgok, mint egy hétköznapi családban. Igen ám, csak egy gond van. Egy hétköznapi családban java részt nincsenek olyan gondok, hogy valószínűleg az édesanya egy baleset miatt kénytelen távozni a szeretett családi körből, így magára hagyva a férjét a gyerekeivel. Még fel sem fogtam teljesen, hogy ez történt velem, velünk, csak reménykedni mertem, hogy ez egy nagyon-nagyon rossz állom, amiből mihamarabb fel kell, hogy ébredjek.

- Szia! - csendült fel egy rekedtes hang az ajtóból. Liam-et tekintettem meg, aki félve nézett csak be. Szemei vörösen izzottak, ahogy arca is piros színek árnyalataiban pompázott. Felém vezették lépései, de, ahogy egyre közelebb ért, könnyei utat törve maguknak folytak le arcán. Közvetlen mellém ült, arcomon végigsimított puha, hideg kezével és a régi Liam, az a Liam, aki mindig mosolyog, most eltűnt.
- Ne sírj, könyörgöm! - kezemmel végigsimítottam arcán, így letörölve a könnyeit. - Szeretnék veled beszélni... - sóhajtottam egy nagyot, a gondolatok csak úgy özönlöttek a fejemben. - Liam... Harry-nek nagy szüksége lesz rátok. Ne engedjétek, hogy hülyeséget csináljon csak azért, mert én már nem leszek neki!
- Emily erre a beszélgetésre semmi szükség sincs...te...te nem fogsz meghalni, nem halhatsz meg! - most láttam először  a bátyámat gyengének és most először történt meg az a dolog is, hogy feljebb emelte a hangját, miközben velem beszélt. Tudom, hogy neki sem könnyű, ahogy senkinek sem, de... ez az egész dolog nem rajtam múlik.
- Az emberek folyamatosan csak hibákat követnek el... - tekintetem folyamatosan az övét figyelte - én számtalanszor hibáztam, ez látszik abból, hogy most itt vagyok. Josh-al nem kellett volna elkezdeni semmit, de akkor a bosszú vágya is hajtott. Tényleg csak azt szeretném, ha esetleg nem élném túl, akkor maradjatok mindig Harry mellett, mert tudom milyen. Tudom, hogy magát okolná és magába fordulna. Nem akarom, hogy a gyerekeim apa nélkül nőjenek fel, igenis szükségük van Harry-re! Harry-nek meg rátok, még ha akkor nem is mondja majd. 
- Lemondtak rólad? 
- Nem... - nevettem fel egy kicsit. Tulajdonképpen semmi okom nem volt a boldogságra, mert nézzük csak meg. Meglőttek, haldoklok és egy műszív csupán, ami életben tart. A szituáció az, ami mosolyra késztet, ez a kínos dolog, hogy lehetséges egy féltékeny ex miatt veszítem el a családomat, vagyis a családom veszít el engem. - Azt mondta, hogy ezzel itt - kocogtattam meg a szívemet helyettesítő tárgyat - nem élhetek örökké, szóval... kell egy szív. Felkerültem egy listára, így most várunk. - rántottam meg a vállamat. Liam szinte azonnal, ahogy befejeztem a mondatomat vállamra dőlve kezdett el sírni. Teste remegett, kezemet felvezettem a hátára és simogatni kezdtem, hogy valamennyire megnyugtassam őt. Arcát puszikkal leptem el, fülébe nyugtató szavakat suttogtam. Most jöttem rá ténylegesen a dolgokra, hogy Liam akármennyire is próbálja az érzelmeit visszatartani és erősnek mutatni magát, most nem tudja. Teljes mértékben összetört és csak egy ember tud rajta segíteni, én. 

*Harry szemszöge*

- Mi van a feleségemmel Dr. Miller? - egy életbevágóan fontos kérdés, ami már órák óta nem hagy nyugodni. 
- Mr. Styles... a felesége súlyos állapotban van. - hallgatott el, majd egy sóhaj kíséretében a papírját kezdte el nézegetni. - A szíve nagyon károsodott, így lehetetlen volt számunkra az a lehetőség, hogy bármilyen módon, de megmentsük. A második lehetőség a műszív volt, ami most jelen pillanatban is életben tartja a feleségét. Azonban van buktatója a dolognak... - tekintete ismét rám szegeződött, viszont nem mutatott egy csöppnyi biztató csillogást sem. A szemeiből le tudtam olvasni, hogy tényleg nagy lehet a baj, hiszen úgy csillogtak, mintha évek óta sírt volna, vagy most akarná elkezdeni. - a gond a műszívvel az, hogy nem ad örök életet. Nem tudjuk, hogy Emily-nek mennyire képes befogadni az idegen tárgyat vagy azt, hogy mennyi ideig. Ez számunkra is kérdéses és ezért próbálunk neki mihamarabb egy szívet keresni. Felkerült a listára, de mostanában csökkent a balesetek száma is és az, hogy a hozzátartozók felajánlják a szerettük szerveit. Nem adtuk fel a küzdelmet Mr. Styles, küzdünk Emilyért, de meg kell értenie, hogy mi is Isten kezében vagyunk, ahogy Emily is.
- Mennyibe kerül egy szív? Hmm? Bármennyit is kell érte fizetnem, kifizetem! Csak mondja és utalom! 
- Mr. Styles... Ez nem ilyen egyszerű. Egy szívet nem lehet csak úgy kapni, mint egy pénztárcát. Erre várni kell, időigényes. Kérem, menjenek haza és pihenjék ki magukat. - helyezte kezét a vállamra, távozni készült.
- Maradok! Egyszer már cserbenhagytam, nem fogok még egyszer ebbe a hibába esni. Ha kell, a folyosón alszok, nem érdekel, hogy mennyire leszek útban , itt maradok vele! - jelentettem ki. A doktor szájából csak egy nem tetsző sóhaj kúszott ki, majd fejével bólintva távozott körünkből. Tekintetemmel még mindig csak egyetlen ajtóra koncentráltam, amin Liam bement és vártam, hogy végre valami történjen. Addig is csak egy dolog maradt, a remény. A remény, ami biztatott  hogy Emily felépül és végre tényleg minden rendben lesz közöttünk, a család között és együtt nevelhetjük fel a gyerekeinket, akik miatt most muszáj erősnek mutatnunk magunkat.

5 megjegyzés:

  1. Sírok. Igen határozottan bőgök. Szegény... Mindenki. Emily nem halhat meg, nem. Nem hagyom. Nincs beleszólásom, de nem hagyom, és nemengedem, hogy Matt és Bella anyanélkül nőjjön fel. Van tanum rá. Nem én az egyik osztály társam. Nem akarok locsogni róla sokat csak annyit, hogy az anyukája elhagyta őket és az apukájával él. Szorítok az érretségidért! Sok sikert! Nálunk (református gimi) a filmnézős, játékos napot, Csendes napnak hívják. Nem tudom miért pont csendes?! Oké, csak én lehetek ilyen hülye, hogy egy nap nevén gondolkozom. Hiperszuper kurva(bocsika)gyorsan 53.-at! Reméljük sikerül az érretségid! Mint mondtam szorítok, neked, s az uncsitesómnak is! Mondjuk ezt a komit ő nem látja, ne de érted. Nem?! Nem baj, mindegy.

    Csók,
    Bell

    VálaszTörlés
  2. Újból elérted, hogy sírjak...szó szerint, majdhogynem bőgjek! És ez az, ami bizonyítja, hogy hatalmas tehetséged van az íráshoz! Szorítok a témazárók, a dolgozatok, a felelések, és nem utolsó sorban az érettségi miatt! Ügye legyél, és minél hamarabb hozd az 53.részt!:)
    puszi: Szabszi.
    ui.: remélem, Emily nem hal meg...Harry megérdemli, hogy boldog életet éljen, és a gyerekek is, hogy egy ilyen csodálatos anyuka nevelje fel őket. Természetesen ezt nem én döntöm el...de tudom, hogy akárhogy döntesz, jól fogsz! És biztos vagyok benne, hogy méltó, és csodálatos befejezése lesz a történetnek:)♥

    VálaszTörlés
  3. Nagyon nagyon meghato volt egyszoval imadom. :) ♥B

    VálaszTörlés
  4. ez... sírok. :'(
    egyet kérek. Ne öld őt meg. Nem halhat meg. Isten is úgy akarja hogy éljen és hogy Harry, Matt és Bella mellet legyen. Nem halhat meeeeg!
    xx♥

    VálaszTörlés
  5. óó jézusom.. :/ ez a rész.. komolyan "kiakasztott" miért kell őt megölnöd? :( olyan szép család voltak és most.. Igaza van Emily-nek..Harry magába fog fordulni és saját magát fogja okolni.. :/ kéérlekk ne öld meg.. ♥
    siess a kövi résszel :) ♥ xx

    VálaszTörlés