II. - 55. Szeretlek!

Szép jó estét drágáim!:) Végre a mai nap alkalmából vége az iskolának! Persze egy időre!:) Nem tudom kinek mi volt ma a suliba, de nekünk egész nap a diákok kedve szerint lehetett menni filmezni, csocsózni, focizni, röpizni és a többi. Hát... mit ne mondjak... én a bot lábammal a focira jelentkeztem, mert kellett két lány a csapatba. Élveztem, de ezt hosszas lenne elmondani, hogy miért, de m1. is nem ez a lényeg most, hanem az, hogy: itt az 55. rész! Gondolom már kíváncsiak vagytok, hogy mi is lesz Emily-vel vagy Harry-vel, de ez a következő részben kiderül!:)) Remélem nektek jó napotok volt az...eléggé különös időjárás ellenére. Végül is lassan nyár...:D Csak imádkozok, hogy ne akkor legyen tavasz...

Have a nice day,

Wh ite:*

"Még ma is, amikor látom,
hogy igazi mosolyra derül az arca,
megmelegszik a szívem, mert tudom,
hogy nem olyan, mint más.
Azért mosolyog így,
mert vele vagyok.
Miattam."

(zene) 

A vita után egyikünknek sem volt kedve tovább a próbával foglalkozni  főleg úgy, hogy a banda egy jelentős tagja épp most száguldott ki a szobából. Megérettem Liam-et, teljes mértékben mindannyian mellette álltunk, főképp azért, mert én is, ahogy a többiek is tisztában voltunk azzal, amit mondott. A dolgoknak, amiket a fejemhez vágott volt valóságalapja, ami, ha belegondolok tényleg ahhoz vezetett, ahol most tartunk. Emily volt az a személy az életemben, aki bármi is történt mindig megnyugvást hozott rám. Nem becsültem meg egy olyan lányt, aki a világot tette a lábam elé, csupán már azzal, hogy szeretett. Ez vezetett ide, ezért kell most aggódnunk miatta, hogy túlélje.

- Szia! - nyitottam be óvatosan a kórtermébe, hiszen mióta bent van, minden este itt vagyok vele és együtt térünk nyugovóra. 

- Szia! - nyitotta ki szemeit, amint beléptem az ajtón és a szokásos édes mosolyával várt. Kicsit feljebb ült az ágyon és a maga melletti helyet megpaskolva jelezte, hogy már bizony, várt engem. Örömmel töltött el, hogy egy fárasztó nap után visszatérhettem hozzá és esténként néha-néha sunyiban mellette aludtam el. - Hogy-hogy ilyen korán? 

- Előbb befejeztük a próbát. - rántottam egyet a vállamon. Közelebb lépkedtem felé, majd a cipőmet levéve bebújtam mellé. Gyors, óvatos mozdulatokkal a mellkasomra húztam és átkarolva őt szívtam be jól megszokott mámorító illatát. - Ma a szokásosnál is fáradtabbnak tűnsz. - hintettem egy puszit a fejére, államat megtámasztottam rajta. Csak a gépek pittyegése zavarta a fülemet, ami most jelezte, hogy Em-nek jelen pillanatban rendben van a szívritmusa. 

- Egész nap itt voltak a gyerekek és Eleanor. A nővér a vége felé alig bírta őket kitessékelni, mert szerinte "pihenésre van szükségem" - formált kicsiny ujjaival macskakörmöt. Hangja alig volt hallható, mellkasa rendezetten emelkedett fel és le. - El nagyon rosszul viseli. - egy sóhaj kúszott ki a száján. Mellkasomról elemelkedett és felült. Egyenesen a szemembe nézve kezdett el vizsgálódni vagy inkább felméri, hogy vajon az én állapotom rendben van-e. Könny szökött a szemébe és hirtelenjében a mellkasomon volt ismét. Kezeit a hátam mögött összekulcsolta és erősen szorított magához. Akaratlanul is, de egy sziszegés tört ki a számon,  fájt a Liam által okozott ütés, amit valójában a faltól kaptam.

- Elmondanád végre, hogy mi történt? 

- Lényegtelen, Emily. - simítottam végig komor arcán, amin most nem díszelgett az a kedves mosoly. Megadtam magamat és szóra bírtam a nyelvemet. - Összekaptunk kicsit Liam-el. 

- Mondd, hogy nem miattam... 

- Emily nem csak Eleanor-nak nehéz... Mindannyian nehezen viseljük ezt... ezt az egész helyzetet. Ha én... ha én... - dadogtam. Nem tudtam mit mondhatnék neki, milyen tényeket mondhatnék, amiket még nem tud. Számtalanszor ismételtem már magamat neki, hogy nekem kéne ilyen helyzetben lennem, mert tudom, tudom, hogy erősebb vagyok, mint ő. És akármennyire is fáj, akármennyire is utálom ezt, de minden egyes nap elmondja, hogy mik a teendőim, ha esetleg ő...ő nem élné túl. Ez a legrosszabb és egyben legkegyetlenebb dolog, amit tehet velem. A reményemet, azt a keveset is...megöli ezekkel a szavaival. Búcsúzik! De miért? Miért nem képes úgy állni a helyzethez, ahogy mindannyian? Mindannyiunkat kínozz ezzel, de főképp engem...és...és nekem így kell jó képet vágnom a  dolgokhoz, így kell erősnek mutatnom magamat, miközben, amikor alszik, vagy nem lát sírok. Sírok akármennyire is vissza akarom tartani, de nem megy, csak előtte. 

- Mit mondott? Egyáltalán mi történt? Könyörgöm, Harry ne kelljen minden egyes szavadat harapófogóval kihúzni belőled... - hangja bátrabban csendült fel, mint ezelőtt és mérgesebb is volt a hangzása. Tudtam jól, hogy egy dolgot kért tőlünk, csupán egyet, hogy tartsunk össze és ne vitázzunk. Ennek ellenére mindig sikerült valami kis csipkelődős beszélgetést váltanunk egymással, még ha nem is akartuk. Csak jött, a helyzet ezt kívánta. 

- Én erősebb lennék, és kibírnám. - fejemet lehajtottam, kezeimet tördelni kezdtem. Szemeimet becsukott állapotban tartottam és úgy emlékeztem vissza Liam tisztán hallható, dühös szavaira. - " Azt a látványt előbb tudnám elviselni, minthogy őt lássam ott. " - suttogtam szinte. Fájt, hogy Liam ilyet kívánt, hogy ezt szerette volna, ahogy én is, de... egy barát szájából ilyet hallani nem éppen felemelő érzés, annak ellenére, hogy tudtam, csak a düh beszél belőle. - Nekilökött a falnak, elmondta, hogy mit gondol és... elment. Ezért lett vége a próbának, és ezért vagyok most itt előbb. 

- Nem vagyunk tökéletesek. Egyikünk sem az. Hibákat követünk el. Tönkreteszünk dolgokat, de aztán megbocsátunk és továbblépünk. Harry ugye tudod, hogy Liam ezt nem gondolta komolyan? Ne haragudj, ha... ha kikészítelek a folytonos parancsolgatással, hogy mit csinálj, majd, ha én már... - kezdett bele, de ennyi volt. Nem bírtam tovább, arcomat a vállába temettem és sírtam. Könnyeim patakként folytak le a nyakán, a hátán majd eltűntek a testét takaró anyagban. 

- Ne kezd újból, kérlek! - suttogtam bele a nyakába. Nem voltam benne biztos, hogy hallja, hiszen annyira halknak hangzott a hangom.

- Szeretlek! Utállak így látni titeket! - csókolt bele a hajamba, kezeit a hátamra vezetve kezdte el fel-le mozgatni. 

~...~

*Emily szemszöge*

Egy hónap, ami alatt minden fenekestül felfordult. Hát... itt tartunk most pontosan a nagy semmi közepén, ahol még mindig minden ugyan olyan semleges és változatlan. Az állapotom semmit sem javult, még nem találtak szívet. Egyre gyengébb és gyengébb vagyok, de próbálom ezt magamba tartani és a külvilágomnak az ellenkezőjét mutatni. Dr. Millerrel minden nap megvitatom a tervemet, amiről próbál minden egyes nap lebeszélni, sikertelenül. Rettentően nehéz úgy egybevéve minden. A családom, a gyerekeim és a kórházi alkalmazottak tekintete is, ami azt mutatja, hogy letörtek és kezdenek a kedélyek egy másik irány felé fordulni. Hál' istennek Belláék még semmit sem értenek ebből, vagyis mondjuk úgy, hogy Matt, mert ő még annyira csöppnyi egy ilyen dolog megértéséhez, hogy a magyarázkodásba is értelmetlen belekezdeni. Már mind a ketten úgy köszönnek nekem, hogy "Szia, anyu", ami engem melegséggel tölt el, mivel Matt-nek ez az első szava. Bellát próbálom valamennyire készítgetni a legrosszabbra, de tényleges dolgokkal neki sem állok elő, csupán annyival, hogy apát mindig szeresse és bármi is történjen, mindig maradjon a családjával. Kérésem miatt minden egyes áldott nap itt vannak velem, hogy ki tudjam élvezni az idő minden másodpercét velük és a családommal. Eleanor egyre jobban az összeomlás felé tart és akárhányszor kérdezem, hogy mi a baja, csak egy mosollyal reagál, mintha ez mindent megoldana. Tudom, hogy nem akarnak a gondjaikkal és az érzéseikkel frusztrálni, de igenis úgy vagyok vele, hogy ki kell mondaniuk, mert, ha bent marad csak rosszabb lesz. Harry és Liam azóta kibékültek, szigorúan előttem, hogy lássam a két imádott férfit, akik egymást ölelve felejtik el a közöttük fennálló feszültséget. Utolsó sorban említendő, hogy ebben a hónapban kezdődik a fiúk turnéja, amit nem akarnak elkezdeni addig, amíg nem tudnak biztonságban, teljesen egészségesen. Badarság, nemde? Szóval, nagyjából ennyi történt egy hónap alatt.

- Megint elmélyültél a dolgokban. - simított végig puha kezeivel az arcomon. Tekintetét figyelvén a jól megszokott karikás szemeivel találtam szemben magamat. Most először tudom csak azt mondani, hogy szörnyű látvány. Hiányzott az a férfi, akit a balesetem előtt csodáltam nap, mint nap. Aki mosollyal fogadott, igazi mosollyal és nem csak egy erőltetettel, amivel csak engem akart volna felvidítani. Sajnáltam őt, nagyon sajnáltam és ezt próbáltam mindig a tudtára adni.

- Jó, hogy itt vagy. - húztam le magam mellé és felülve az ágyon egy lágy csókot hintettem ajkaira. - Nagyon hiányoztál! - kulcsoltam össze ujjaimat a nyaka körül és szorosan magamhoz húztam. Mélyen szippantottam be  jól megszokott parfümjét, ami jólesően kúszott fel az orromon. 

- Te is nekem! - mosolyodott el, homlokát a homlokomnak döntötte. - Hogy vagy? 

- Jól! - vágtam rá szinte egyből. - Viszont te rosszul nézel ki. Aludnod kéne. - simítottam végig most én borostás arcán. Hajába túrtam, mire egy jóleső nyögés hagyta el a száját. -  Menjetek el holnap a koncertre. - böktem ki végül hirtelen a szándékomat. Nem akartam, hogy miattam okozzanak csalódást a rajongóknak, hiszen még az elején megegyeztünk valamiben, amit most meg akarnak szegni. És...ez így nem fair, semmilyen szempontból.

- Emily nem megyünk el. Nem tudnék úgy a színpadra lépni, hogy te itt vagy én meg ott. 

- Shh... - ujjaimat ajkára tapasztottam, hogy belé fojtsam a szót. - Megígértétek, amikor bekerültem, hogy elmentek. Harry velem minden rendben lesz, Eleanor-al már meg is beszéltem, hogy a gyerekekkel itt lesznek velem és a tévében nézzük végig, ahogy boldoggá teszitek az embereket. A többiekkel már beszéltem, csak neked kell belegyezni és szeretném, ha elmennél. A kedvemért! - hangom lágyabban hangzott csakhogy sikeresen meggyőzzem őt. Egy sóhaj volt csupán, ami elhagyta a száját és hosszas gondolkozásba kezdett. Láttam rajta, hogy erősen fontolgatja a dolgot, mert maga is tudta, hogy igazam van.

- Rendben! - egyeztet bele a végén. Nyakába borultam örömömben és csókolgatni kezdtem, lassan, kínzóan. Ajkaink hirtelen találkoztak egymással, majd vadul kezdték el falni egymást. Nyelvünk lassan járta együtt a jól megszokott táncát, kezünk fel-le járt egymás testén. Hiányzott. Hiányzott már, hogy így érintsen, hogy tudathassam vele, hogy szeretem, mindenhogy. 

- Emily...ez veszélyes! - tolt el egy pillanatra magától. Ajkaimat mosolyra húztam és fejemmel nem-nek megfelelő választ adtam. Akartam őt, akartam, hogy érezhessem, még mielőtt cselekednék. 

- Annyi veszélyes dolgot átéltünk már együtt, Harry. Ez nem veszélyes, hanem örömökkel teli. Kérlek, okozz nekem örömöt és magadnak is! A nővérek már nem fognak bejönni. Nem lopni fogunk vagy egy bankrablást elvégezni, hanem csak élvezni egymás társaságát. A feleséged vagyok és már régóta nem nyúltunk egymáshoz egy ilyen hülyeség miatt. - kocogtattam meg a mellkasomon elhelyezkedő gépezetet, ami életben tart. Ódzkodott a dologtól, de láttam, hogy mélyen gondolkodik. Nem bírtam várni a válaszára, lecsaptam ajkaira és hátradöntöttem az ágyon. Ráültem a csípőjére, ajkaitól egy percre sem váltam el. Könnyek folytak le az arcomon, nem akartam semmire sem gondolni, csak szeretni őt és vele foglalkozni. Kezeit a csípőmre helyezte, majd a pólóm alját megfogva húzta le rólam másodpercek alatt. Ügyelt a gépre, nehogy valamivel kárt tegyen bennem, ami miatt veszélyben lenne az életem. Mellkasára téve a kezemet kezdtem el lassú tempóban kigombolni az ingét, miközben ő hevesen mozgatott előre hátra, így is növelve a közöttünk fennálló  vágyat. Felülve folytatta ajkaim kényeztetését, majd, amikor az utolsó gombhoz is elértem, izmos karjáról lehámoztam azt. Fordított a pozíciónkon, most én kerültem alulra. Apró csókokkal kezdte el végigjárni a testemet, amíg el nem ért a bugyimig, amit egyből eltávolított. Gatyáját levette magáról a bokszerével együtt, majd felém kerekedett. Aggódó tekintettel figyelte az arcomat, amit most mérhetetlenül nagy mosoly borított. Nyakánál fogva húztam le magamhoz egy csókra, majd zihálva váltunk el egymástól. Egymás szemét kémleltük, amikor végre visszatért az a mosolygós férfi az életembe, akit a végtelenségig szeretni fogok.

- Szeretlek! - suttogta ajkaimra, mielőtt lecsapott volna rájuk.