II. - 58. Emlékek.

Te jó ég! Először is azzal kezdeném, hogy annyira meglepődtem, hogy ennyi szomorú szám van a "tulajdonomban", hogy hihetetlen. Ez is egy kedvenc a sok közül...rettentően szeretem!:) Köszönöm szépen a rengeteg kommentet, válaszoltam rájuk! Jeee:)) Imádlak titeket, tényleg, és ne haragudjatok, hogy így leviszem az életkedvet mindenkinek a "szomorú" részek miatt, de...de.. :\ Nem is tudok mást írni, köszönök nektek mindent!:)

Have a nice day,

Wh ite:*

*Az újság* 

(zene)
- Elvesztem Louis. Meg kell értenetek, hogy már nem tudok az lenni, aki egykoron voltam. Emily nem csak az emlékét vitte magával, hanem engem is. Ugyan úgy mentem vele én is, meghaltam, vagyis egy részem biztos. 

- Harry hallod te miket mondasz? Itt vagy, élsz! A gyerekeidnek apa kell, nélküled nem tudnak felnőni! - lépett közelebb hozzám, majd pólómat megragadva húzott fel az ágyról. Egyenesen a szemeimet figyelte dühös tekintetével, amivel most tisztán láttam, hogy meg tudott volna ölni. Abban is biztos voltam teljesen, hogy képes lenne megütni, csak azért, hogy észhez térítsen.

- Szerinted anya nélkül menni fog nekik? Louis ne legyél ilyen naiv! Könyörgöm... Pont én kellek nekik? Mondd, mihez kezdenek velem? Mi lesz, ha megtudják, hogy mit tettem Emilyvel? Hogy miattam került oda, ahol most van? Szerinted szeretni fognak? Nem! Jobb lesz nekik, ha én... - kezdtem volna bele a további mondandómba, de Louis erősen felhúzott az ágyról és egészen a fürdőig tolt maga előtt. Éreztem, hogy a zuhanykabin hideg kövén állunk, majd Louis mellém nyúlva nyitotta ki a csapot, amiből a hideg víz cseppjei kezdtek el folyni a meleg nélkül. Értetlenül álltam előtte, ő is vizes volt, ahogy én is. A hideg szinte azonnal lehűtötte a testemet és minden porcikám beleremegett  amint hozzáért a testemhez. Fáztam, remegtem, de jólesett. Élek, tényleg élek. 

- Az istenért Harry! Ne tedd ezt velünk, kérlek! Nekünk is ugyan olyan nehéz, mint neked. Mi is szerettük hidd el, nagyon is! Egy remek testvér volt, barát és feleség. Szeretett téged, ahogy a gyerekeit is. Mit szólna, ha most látna téged, hmm? Nem örülne az biztos! Térj végre észhez. Matt-nek és Bellának is egyaránt szüksége van rád és egyáltalán nem igaz, amit mondtál. Szeretnek és szeretni is fognak, mindig! Érted Harry? Felfogtad? - nyomott erősen a csempéhez. Hajából csak úgy ömlött a víz. Mindketten vizesen, vacogva álltunk a zuhany alatt, de csak segíteni akart. És igaza volt, teljes mértékben igaza volt. Apa kell nekik, ha már az anyjukat elvesztették. Mellettük kell maradnom, még ha nehéz is lesz. 

- Igazad van. - suttogtam. Magam elé bámultam és éreztem, hogy Louis lazít a szorításán. A víz hirtelen megszűnt létezni, elállt. Arra kaptam fel a fejemet, hogy Louis egy törölközőt nyújt felém, amivel megtöröltem a hajamat, majd a vizes cuccaimat eltávolítottam a testemről. A törölközőt derekamra csavartam, majd a szobába visszatérve csatlakoztam az ágyon ülő barátomhoz. Mellé ültem és tekintetét figyeltem. Őt is megviselte. Szemén látszik, hogy valószínűleg nem sokat aludt mostanság, és a mindig mosolygó fiú sincs most jelen. A mosolyt a szomorúság váltotta fel, de ez mindannyiunkon látszik.
- Anne beszélt Sara-val. - tekintetét végre rám vezette, azonban semmi jóra nem számítottam. - Sara-nak nem tetszik, hogy hanyagolod a kicsiket, ezért úgy döntött, hogy egy ideig magához veszi. Amíg... amíg összeszeded magadat. Anne megvallása szerint nagyon hiányzol nekik.. - sóhajtott, tekintetét egy percre sem vette le rólam. - Le kéne mennünk, de előtte össze kéne itt pakolni... 

- Louis... 

- Harry így csak rosszabb. - egyik kezét a vállamra helyezte, míg a másikkal erősen szorította a kezeimet. - Ez így nem helyes Harry. Csak magadnak ártasz... 

- Tudom Louis, de... olyan nehéz. - fejemet a vállára hajtottam és akármennyire is fura, de sírtam. A vállán sírtam és őszintén mondhatom, hogy hiányzott a közelsége. - Nagyon hiányzik. Azt kívánom minden este, hogy mire felkelek, legyen itt mellettem. Hogy ez legyen csak egy rossz álom. De nincs mellettem. Sosincs reggelente mellettem, csak ezek, ezek itt... - nyúltam hátam mögé és egyik ruháját megragadva ölembe helyeztem. - Ez volt a kedvence. Még Párizsban vettem neki a nászutunkon. - mosolyodtam el az emlék miatt. Szemeimet becsukva emlékeztem vissza arra a percre, amikor egy óra után nehezen bár, de meggyőztem, hogy megvegyük ezt a ruhát neki. 

~ Harry ez a ruha egy vagyonba kerül. - húzta szét a ruha alját maga mellett, miközben szemei folyamatosan csillogtak. Tetszést mutattak a ruha miatt, aminek ára igaz nem volt kis összeg, de megtehetem, hogy megvegyem neki. Nekem csak öröm, ha boldog és lássuk be, piszkosul jól áll neki ez a ruha. Kiemeli mind azt, amit kell és életem végéig ilyen boldognak akarom őt látni. 

~ Gyönyörű vagy benne! - öleltem át hátulról. Erősen hozzásimultam hátához és államat a vállán pihentettem, miközben magunkat néztem a tükörben. ~ Kár lenne itt hagyni. - csókoltam bele a hajába, majd a nyakát vettem célba. Forró, puha csókokkal hintettem el kókuszos tusfürdőjétől illatozó nyakát, amit most oldalra biccentett egy kicsit, hogy jobban hozzáférjek. Egy percre hagytam abba nyaka csókolását, csupán azért, hogy a hátam mögött lévő függönyt elhúzzam. A kíváncsiskodók előtt nem akarom felfedni, hogy mennyire odavagyok ezért a nőért itt előttem. Számat visszahelyeztem a nyakára, míg kezemet a combjára helyeztem. Apró kuncogás hagyta el a száját és az a mosoly, ami megjelent az arcán, mámorító volt. A tükörbe nézve figyeltem meg magunkat és csodáltam őt. Mesés egy teremtmény, és az enyém. Csak az enyém, már hivatalosan is. Megfordult a tengelye körül és most már velem szemben állt. Mosolya ellenállhatatlan volt és tudom, tudom, hogy örökké az enyém lesz és mi leszünk a példája a meséknek, miszerint boldogan élnek, míg meg nem hallnak. Kezeimet összekulcsoltam dereka körül, majd homlokomat homlokának döntve vizsgáltam a szemeit. Boldogság és szerelem vegyülete csillogott benne egy kis vággyal megfűszerezve. Nem tudom, hogyan jutottunk el idáig. Egy átlagos ruhapróbával is olyan vágyakat kelt bennem, ami miatt lassacskán bűntudatom lesz. Azért csak egy nyilvános helyen vagyunk. Kezeimet felvezettem a hátán egészen a ruha cipzárjáig, de eközben ajkaink egy másodpercre sem váltak el egymástól. Óvatosan, lassan húztam le a ruhát egyben tartó tárgyat, majd a végéhez érve nyúltam fel vállához, ahol megállapodva egy ideig időzött, majd lehámozta róla a kellemes anyagú darabot. A ruha szinte azonnal, lassan kúszott le tökéletes testén egyenesen a földre, majd kezét megragadva léptettem ki belőle. Kissé eltávolodtam tőle és csodáltam tökéletes testét, ahogy ott áll előttem fehérneműben és arca még mindig pírba borul szégyenlősségében. Mosoly kúszott arcára, majd egyet lépve egyenesen elém ért. Kezeit összekulcsolta a nyakam mögött, majd ajkait a számra tapasztotta, ujjai mélyen túrták göndör fürtjeimet. Zihálva távolodtunk el egymástól. Ő az ingéért nyúlt, amit én gomboltam be neki, lassan végigcsókolva a hasát egészen a nyakáig. Kényeztetésével végezve húztam fel rá a gatyáját, majd a szandáljába belebújva ragadtam meg kezét és a ruhát, ami tökéletesen fedte gyönyörű testét. Mielőtt kiléptünk volna a fülkéből még utoljára magam felé fordítottam és szenvedélyesen megcsókoltam. Ajkaink eltávolodtak egymástól, kezemet arcához vezettem és egy rakoncátlan tincset a füle mögé tűrtem. Mind a ketten kuncogva léptünk ki az öltözőből, ahol néhány boldog percet tölthettünk el. Boldognak éreztem magamat, olyannyira boldognak, mint még sohasem voltam. Szerelem a javából, aminek sohasem lehet vége. 

 - Harry! Itt vagy? - rázta meg valaki erősen a testemet, ami miatt visszakerültem a valóságba. Észre sem vettem, hogy sírok, csak a ruhán lévő folt jelezte az arcomról lefolyó könnyeket. Fejemet felemeltem és Louis szemeibe néztem. 

- Itt... itt vagyok. - hangom halkan szólalt fel. Még mindig ott voltam, ott voltam Párizsban, vele. - Menjünk le. - töröltem meg arcomat, a ruhát visszahelyeztem az ágyra. 

- Harry... várj még egy percre. - ragadta meg kezemet Louis, aki aggódó tekintettel nézett rám. Tudtam, hogy valami oka volt, hogy ide jött, csak fogalmam sincs még, hogy mi ez az ok. - Emily-t jövő héten temetik. - szűrte ki fogai között a szavakat, amiket még emésztenem kellett magamban. 

~...~

- Harry, te jössz! - érintette meg a vállamat Louis. Elbambultam. A temetés közben folyamatosan máshol járt az eszem, így a pap szövegét egyáltalán nem hallottam. Egy sóhaj közepette indultam meg Emily sírja mellé kezemben Matt-el, magam mellett meg Bellával. Próbáltuk nekik valamilyen szinten elmagyarázni, hogy anyu most hol van, de nem sikerült. Annyira még nem értik, hogy mi is az a menny vagy az, hogy halál, így próbáltuk úgy elmagyarázni nekik, hogy Emily angyal lett és fent tartózkodik az égben. Minden este lefekvés előtt emiatt a magyarázat miatt a kertben ülve nézzük a gyerekekkel az eget és az anyut keressük. A csillagokat figyelvén várjuk együtt, hogy rátaláljunk egy-egy csillagképre, majd, amikor végre szuszogást hallok magam mellett mind a kettejüket mellkasomra vonva indulok meg velük a szobájuk felé, hogy lefektessem őket. Nehéz... még mindig nehéz elfogadni a tényt, hogy nincs velem Emily, de valamilyen szinten  már könnyebb. Nem sokkal könnyebb, csak egy kicsivel. A gyereknevelésben még nem tündökölök, minden este hiányolják őt, ahogy én is, de már kezdenek hozzám szokni. Sara végül nem vitte el magával őket, de nappal náluk tartózkodnak, hogy kicsit...kicsit egyedül lehessek. Viszont most... most eljött az a perc, amikor véglegesen is búcsút kell, hogy intsek neki. 

- Az ember sosem gondol bele abba, hogy milyen rettentően drága kincs is van a kezei között. Milyen jó embert tudhat maga mellett, aki feltétel nélkül szereti, minden hibájával együtt. Mennyi mindenen mentek keresztül együtt, és hányszor bocsátott már meg neki a hibái miatt. Rettentően sokat hibáztam, számtalanszor, amivel Emily-t bántottam meg. Sosem értettem, hogy mit miért tett, hogy miért bocsátott meg nekem annyi rossz után. Semmit sem értek, és talán nem is fogok soha sem. Későn jöttem rá, hogy nem kellene olyan életvitelt folytatnom, ami nekem egyáltalán nem kedvező, és az a lány, akit keresek, akit nekem szántak már régóta mellettem van, csak túl vak és önző voltam, hogy észrevegyem. Mondanám, hogy fiatal voltam és túl buta, hogy ezt tettem, de még mindig fiatal vagyok, csak már jóval érettebb. Egy remek embert vesztettünk el, egy remek feleséget, anyát, testvért és barátot. Mindannyian csodáltuk és becsültük őt a tettei miatt. Amiatt, hogy a lánya miatt mindenre képes volt. Nem mondott le a gyerekéről, annak ellenére, hogy fiatal volt. Mindenféle szempontból egy csodálatos ember volt. Szerettem őt és mindig is szeretni fogom. Tiszta szívemből mondhatom el, hogy életem szerelmét vesztettem el, akit sosem fogok elfelejteni. Maga mögött hagyott két remek gyermeket, akiket magaménak tudhatok, akiket próbálok majd rendesen nevelni, akik mellett kiállok majd, és csodálok. Remélem, olyanok lesznek, mint Emily, olyan jó emberek, mint ő és olyan jószívű,kedvesek és odaadóak, mint az édesanyjuk volt. Mindenki emlékében ott fog élni, ezt mindenki nevében mondhatom, mert szerettük őt, és sosem fogjuk elfelejteni. - fejezem be a rövidre sikeredett mondandómat, de úgy éreztem, hogy ebben minden benne volt, amit éreztem. Bellát is mellkasomhoz vontam és Emily sírja felé fordultunk. A kezünkben lévő vörös rózsát mind a hárman ráhelyeztük a koporsójára és csak álltam ott, csak álltam a gyerekeinkkel a kezemben és vártam, hátha valami történik. Talán abban reménykedtem, hogy Emily kinyitja a koporsóját és nevetve rám néz, miközben azt mondja, hogy "Át vagy verve, Styles", de akármennyire is szerettem volna, nem történt meg. Bármennyire is haragudtam volna rá emiatt a hülye tréfa miatt, megbocsátottam volna, mivel legalább magam mellett tudhattam volna. De rá kellett végre jönnöm, hogy ez a valóság, amiben ő már nincs jelen. Búcsút kell neki intenem, most már véglegesen.

- Részvétem, Harry! - érintette meg valaki a vállamat, akinek nagyon ismerősen csengett a hangja. Homlokomat ráncolva fordultam meg gyermekeimmel a kezemben, amikor megpillantottam Őt. Az egyik lányt a sok közül, a múltamat. 

- Köszönöm, Taylor. - suttogtam oda a lánynak, fél szememmel még mindig Emily helyét figyeltem. Bella és Matt egyaránt a mellkasomnak dőlve hallgatták a szívem dobbanását, ami most gyorsabban hangzott, mint kéne. Azt éreztem, hogy fájdalmában lassan ő is kikívánkozni próbál a mellkasomból, de ezt csontjaim és az engem borító gyerekek megakadályozták.
- Figyelj Harry...Én...én tényleg nagyon sajnálom! Mindent! Ha...ha valami szükséged van, segítségre vagy csak beszélgetni, akkor tudod a számomat. - simított végig a kezemen. Egy biztató mosolyt küldött felém, miközben láttam tekintetén, hogy tényleg komolyan gondolja. Ezt a hangja is igazolta, ami most szomorúbban, megtörtebben hangzott, mint eddig. Fogalmam sincs, hogy-hogy került ide...pont ő, de jólesett, hogy jelen volt Emily temetésén. 

- Rendben, kedves gesztus tőled, Taylor. - nyomtam csókot gyermekeim fejére és a többiekre pillantottam, akiket a vendégek vettek körül.

- Emily remek lány volt. Hozzád illett, még ha akkor nehéz is volt belátni. Remek anya volt, remek gyerekekkel az oldalán. Meg fogsz birkózni vele Harry, csak idő kell hozzá. Vigyázz magadra. - engedte el a kezemet, majd tovább állt. Karcsú alakja egyre távolodott a tömegtől, így csatlakoztam a többiekhez, akiket most gyászoló rokonok, ismerősek álltak körbe. Fél órás részvétnyilvánítás után tudtunk csak kocsiba szállni és útnak indulni. Mindenki a saját otthonába ment, így nekem kissé nehézkes dolgom volt otthon a két gyerekkel, egyedül. A lakást még mindig Emily illata borította, így, hazaérkezésünk során minden nap a könnyekkel kellett küzdenem. Utáltam ebben a lakásban élni, az emlékek miatt, de meg kellett birkóznom vele, hiszen szerettem volna itt felnevelni a gyermekeimet, a közös lakásunkba. Mind a kettőjüket alaposan megfürdettem, majd rájuk adva a pizsamát indultunk meg együtt a kert felé. A fűbe már a szokásos kis pokrócunk várt, ahova ledőlve figyeltük az égen elhelyezkedő csillagokat.

- Ott van anyu? - mutatott az égre piciny ujjacskáival Bella. 

- Igen, kicsim. Anyu ott van fent és most is minket néz. - mosolyodtam el és csak az eget bámultam. Bármennyire is fura... tudtam, hogy néz minket és minden szavam igaz, amit a gyerekeimnek mondok. Hittem, hogy ott van és lát minket és még így is onnan fentről óv minket minden bajtól és gondtól. 

- Mikor jön haza? - fordult felem komor arcával, amin a kíváncsiságot lehetett észrevenni. Egy mindennapi kérdés, amire sosem tudtam ésszerű választ adni. Mit mondjak egy ilyen kis gyereknek? Hogy sosem fog visszatérni hozzánk anyu? Még úgy sem tudja felfogni, hogy mi történt, hiába mondom el neki, csak jobban összezavarom.

- Kicsim... - csuktam be szemeimet, majd egy nagy sóhaj után kinyitva figyeltem arcocskáját. - anyunak ott kell maradnia egy ideig. Tudod...nagy szükség van rá ott fent, de ennek ellenére minden percben veled van, még ha nem is látod őt. Itt van Bella. Mindig is itt lesz bent! - nyomtam kezemet a szívéhez, amit tekintetével végig követett. - És neked is ott van kicsim. - másik kezemet Matt szívéhez érintettem és egy mosolyt küldtem feléjük. Szorosan a mellkasomhoz húztam őket, egyenesen közéjük feküdtem, hogy mind a ketten kényelmesen tudjanak elhelyezkedni az oldalamon. Fél órás pihenés és simogatás után mind a kettő rosszcsontot a mellkasomhoz emelve vittem fel az emeletre, egészen az ágyukig, ahova befektetve őket búcsúztam el tőlük. Mind a kettőjüknek hosszas csókot hintettem a fejére és ezután hagytam csak el a szobájukat. Óvatosan csuktam be az ajtajukat, nehogy felriasszam őket, majd ezután lassú léptekkel igyekeztem a szobánk felé. Benyitva csapott meg azaz érzés, amit nap, mint nap érzek, az egyedüllét. Az ágyamba befeküdve találtam magamat elveszettnek abban a nagy ágyban, amiben nemrégiben még ketten feküdtünk. A párnára helyeztem el a fejemet, majd a szememet lehunyva merültem mély álomba.

~...~

Egy hónap telt el Emily temetése óta, ami nehezen telt el. Számos cikk jelent meg az újságokban rólam, amiben elhordanak mindenféle rossz apának. Persze semmit sem sejtenek a dolgokról, hogy is sejthetnének, hiszen az óta alig mozdulok ki a lakásból. És, ha ki is mozdulok csak a bevásárlás miatt. A turnét most halogatjuk, hiszen még egyikünk sem érzi magát úgy lelkileg, hogy belekezdjünk egy ilyen hosszas dologba, így képlékeny, hogy mikor fogunk útnak indulni. A mai reggel sem történt máshogy, mint a többi. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet a fény hatására, ami minden reggel szinte direkt égeti ki a retináimat. Azonban egy dolgot furcsállok, hogy túl csendes a lakás. Ilyen tájt már a gyerekek hangos moraja tölti be a lakás minden négyzetcentiméterét, ami szinte zene füleimnek. Testemet gyors mozdulattal szabadítom meg a takarótól, ami egész éjjel meleget nyújtott számára, így a papucsomba belebújva indulok meg a gyerekeim szobájába. Először Matt-hez nyitok be, de látom, hogy ő még javában az álmok világában járkál, így óvatosan visszacsukva ajtaját megyek Bellus szobája felé. Óvatosan próbálok benyitni, de bekukkantva a szobájába szörnyülködve látom, hogy homlokát izzadtságcseppek borítják. Gyors tempóban idegesen haladok felé, majd tenyeremet homlokára helyezem, ami most szinte tüzel a forróságtól. Kezeimmel combja hajlatába nyúlok és sietős tempóban az ölembe kapom. A nappaliba sietek vele, ahol a kanapéra helyezem el, majd a  konyhába sietve nyúlok a lázmérőért. A telefonommal és a lázmérővel a kezemben sietek vissza a nappaliban szuszogó kislányhoz, aki szinte remeg a hideg érzése miatt. Hóna alá helyezem el a lázmérőt miközben sietős tempóban hívom az egyetlen ember, aki segíteni tud, Sarat.
- Szia, Harry! - csendült fel hangja.

- Bella lázas! - szóltam bele idegesen, köszönés nélkül.

- Azonnal megyek! - bontotta a vonalat, így a telefonomat a kanapéval szemben lévő asztalra helyeztem el. Bellát a mellkasomra vontam és így takartam be egy pléddel. Fél óra múlva Sara lépett be az ajtón, sietős léptekkel haladt felénk, majd kezét Bella fejére helyezte. Száját elhúzva nézett rám aggódóan, majd kezei közé véve a kislányomat távozott. Az orvoshoz sietett vele és nekem itthon kellett maradnom a fiammal, Matt-el. Már vagy egy órája, hogy elmentek az orvoshoz, azóta semmi hír. Matt-el a kanapén ülve nézzük a kedvenc meséjét az egyik mesecsatornán, amikor nyílik az ajtó. Idegesen kapom oda a fejemet, amikor megpillantom Sara-t és kezében nyugodtan alvó Bellát.

- Megfázott. - mondta ki egy sóhaj kíséretében és felénk igyekezett. - Ha kimentek este a kertbe öltöztesd fel jobban! - horkant fel, majd helyet foglalt mellettünk. - Tüdőgyulladást is kaphatott volna, Harry! Kicsit figyelj oda jobban, kérlek. A gyerekek ilyenkor olyan könnyen lesznek betegek. - tekintete és hangja is lágyabb lett. Tudtam, hogy igaza volt, felelőtlen voltam, hogy csak egy pizsamában mentem ki velük az éjszaka közepén a szabadba, de annyira...annyira tapasztalatlan vagyok még. Meg kell tanulnom azt, hogy ők még csak gyerekek és nem felnőttek, bármikor elkaphatnak bármi betegséget, vagy csak éppen megfázhatnak a hideg miatt. És éppen ezért, pont Bella miatt fogok ezen túl jobban odafigyelni az ilyenekre és bebizonyítom, hogy én igenis tudok jó apa lenni!